Csak otthon hisztis és szófogadatlan a gyerek? Lehet, hogy pont ez a jó!

Tapasztaltad már, hogy a gyereked igazán otthon ereszti szabadjára a benne rejlő kisördögöt? Amikor a rokonok, barátok, sőt a pedagógusok odáig meg vissza vannak attól, hogy milyen tündér gyerekkel áldott meg minket a sors, és mi úgy gondoljuk, hogy persze, hiszen ezek az emberek nem ismerik a gyerekünket. Nem ismerik azt az oldalát, amikor torkaszakadtából üvölt otthon azért, mert nem a megfelelő színű poharat vettük elő, vagy amikor démoni fejet vágva kijátszik minket ahol lehet, arról már nem is beszélve, amikor hangosan kacagva okoz nekünk fájdalmat, vagy legalábbis bosszúságot az együttérző próbálkozásaink ellenére.

Talán tisztában vagyunk azzal, hogy a kisgyermekkor tele van döcögős és nehezen kezelhető fejlődési fázisokkal, az emberben mégiscsak felmerül a kérdés: Jól van ez így, vagy én rontok el valamit? A kommunikációs formák korlátozottsága miatt bizony kemény fejtörést tud okozni, és állandó önvizsgálatot kíván annak tisztázása, hogy a gyerek viselkedése most tőlünk független, s csupán együttérzést kell tanúsítanunk, vagy éppen üzenettel szolgál a hozzáállásunk helytállóságát illetően. Itt legyen okos az ember, vagyis a szülő!

A szakértők általános véleménye szerint azonban – bár érthetőek az aggályaink – nagyobb probléma lenne ennek a jelenségnek a fordítottja, vagyis amikor is a gyerek idegen (nem otthoni) helyen tanúsít aggasztó viselkedést, miközben otthon ennek jelét se mutatja. A legtöbben ugyanis ott borulunk ki legelőször, ahol biztonságban érezzük magunkat. A gyerekek is. S ha ez az otthonunk, az talán nem is olyan rossz jel.

A gyerekeket rengeteg inger éri napközben, amiről mi szülőként könnyen megfeledkezünk. Rendkívül aktívan tanulnak az őket körülvevő világról, ez pedig nagyon sok és kimerítő tud lenni. Mint ahogy egy vödör megtelik vízzel, az információk és tapasztalatok is úgy gyűlnek egyre csak a gyerekek fejében, s jó esetben nem csordulnak túl idejekorán. A gyerek figyel, koncentrál, szót fogad, a maga módján „viselkedik” mindaddig, amíg egy nyugodt és biztonságos környezetbe nem kerül, ahol végre feldolgozhatja mindazokat az ingereket, amikkel napközben találkozott.

Ezt a közeget elsősorban az otthon nyújtja számukra. Jó esetben itt érzik leginkább a kiszámíthatóságot és azt a feltétel nélküli elfogadást, ami megengedi, hogy a negatív érzelmeiket is kifejezhessék anélkül, hogy azzal veszélyeztetnék a felnőttel való kapcsolatukat. Itt tudnak a legjobban oldódni, ellazulni, s éppen ezért kiborulni is.

De az is gyakran előfordul, hogy a vödör otthon tovább telik. A kiboruláshoz nem kell feltétlenül több, mint még egy csepp, ami lehet, hogy – a fentebbi példánál maradva – éppen egy pohár kiválasztása lesz. Mi magunk is hasonlót tapasztalhatunk saját magunkon. Amikor egész nap viselkedni kellett az irodában, a bevásárlóközpontban, vagy éppen egy utazás során, akkor általában otthon már nem leszünk olyan türelmesek, hiszen mi is elfáradunk, és mi is biztonságban érezzük magunkat a szeretteink körében. Mindez tehát arra enged következtetni, hogy azoknak a gyerekeknek, akik otthon olykor (vagy gyakran) kimutatják a foguk fehérjét, miközben máshol mintagyerekek, tulajdonképpen nagyon is egészséges, bizalmas viszonyuk van a szüleikkel.

Enyhíthetünk-e az otthoni hisztiken?

Ennek a viselkedésnek a tudományos magyarázata persze nem feltétlenül enyhíti a hisztikből következő belső feszültségeinket. Nemcsak a gyerek fáradt, mire hazaér a bölcsiből, oviból, vagy egyéb gyermekfelügyeletből, hanem mi is. Mi sem akarunk már úgy igazán viselkedni, nem is tudunk olyan türelmesek és nyitottak maradni, így nyilván a hisztik erején sem tudunk oldani. Helyette még ingerültebbé válunk, hiszen próbáljuk kitalálni, hogy hol is van a probléma, és ki érte a felelős éppen.

Ismerni az ilyen jellegű otthoni hisztik egyik leggyakoribb okát ugyanakkor mégiscsak megnyugtató lehet, hiszen – ha valóban a leírt helyzet áll fenn – ez azt jelenti, hogy senki sem rontott el semmit. Nem arról van szó, hogy utál minket a gyerekünk, nem is arról, hogy telhetetlen, lehetetlen, magáról a szerencsétlen kék pohárról meg aztán végképp nem.

Arról van szó, hogy sok. Minden. Ennek a megértése pedig már önmagában segíthet a helyzeten: így kevésbé fogjuk magunkra venni a gyerek hisztijét, ezért kevésbé reagálunk rá elutasítóan, ezért aztán a gyerekünk is kevésbe hergeli majd bele magát az érzelmi kirohanásba. Ennyit számít, ha csupán az ismereteinket gazdagítjuk. Ettől még persze lesz hiszti, ez elkerülhetetlen, hiszen ez a kisgyermekkor (és néha a felnőttkor) velejárója. S bár ma már rengeteget lehet olvasni az engedetlenség és a hiszti megfelelő és hatékony kezeléséről, lesz olyan, hogy ennek ellenére nem a megfelelő eszközhöz nyúlunk. Nekünk is lehet sok, beismerhetjük. Beszélhetünk egymással a hisztikről, vagy éppen elengedhetjük a fülünk mellett, ha az adott pillanatban azt tartjuk jobbnak. De maradjunk őszinték, mert a gyereknek is ez adja a biztonságot.

Azok a gyerekek, akik más környezetben ismerik a szabályokat, és többségében be is tartják őket, jól kommunikálnak, együttműködnek, otthon mégis kiborulnak, azokra azt lehet mondani, hogy „ők bizony rendesen gyakorolnak”. Figyelnek, gondolkodnak, szocializálódnak, önszabályoznak, s a mi otthoni védelmünkben aztán végre elfáradnak. Ez egy – talán nehezen elfogadható, de – elismerés. Ami idővel, a gyerek fejlődésével egyre elfogadhatóbb, látványosabb és hálásabb lesz.