hír oktatás

Sokszor hangoztatjuk, hogy a mostani gyerekek már a digitalizáció világába születtek bele, szinte az anyatejjel együtt szívták magukba a nethasználatot. Nyilvánvalóan megvannak ennek a maga előnyei, ugyanakkor nem lehet eleget beszélni a hátrányokról sem. Az egyik ilyen, ha a kiskamasz nem képes meggyőződni az interneten található tartalom valóságalapjáról. Még egy felnőtt is beleeshet az álhírek csapdájába, nemhogy egy gyerek. Ez azért lehetséges, mert az álhírek kiválóan képesek az érzelmekre hatni, elnyomva a kritikus gondolkodást. Lehmann Miklós egyetemi docens az információdömping és az álhírekre való fogékonyság közötti összefüggések feltárásával foglalkozik a 9–14 éves korosztályra, valamint a pedagógusokra koncentrálva, a fact-checking eszköztárára építve.

Nehéz helyzetben van az a kiskamasz, aki egyedül próbálja értelmezni a netes információáradatot?

Egyértelműen, ezért a kérdés az, hogyan vezessük rá a gyerekeket arra, hogy megbízható módon tájékozódjanak ebben az információs dömpingben. A nem megbízható információk a 9–14 éves korosztály körében gyorsan terjednek, és jellemző a félretájékoztatás. A digitalizáció világába beleszületett gyerekek sokszor szülői felügyelet nélkül használják a netet, és gyakorlatilag a teljes tájékozódás a közösségi oldalakra korlátozódik. Az általunk klasszikusnak tartott csatornákat már nem használják arra, hogy információkhoz jussanak. Itt nem a nyomtatott sajtóra gondolok, hanem inkább a televízióra, illetve az interneten lévő hivatalos oldalakra vagy a hírportálokra. 

Szándékosan fel sem keresik ezeket az oldalakat, hanem a netes szörfözés során véletlenül kerülnek oda. 

Csak az a baj, hogy az algoritmusok, melyek a Google keresőmotorját hajtják, a felhasználó érdeklődésére építenek; tehát olyan találatok villannak fel az első néhány helyen, amelyekre az adott felhasználó jó eséllyel rákattint. Ebből kifolyólag ezek többnyire a szenzációhajhász, nem pedig a megbízható oldalaknak a linkjei. A teljes internetes tevékenységet emberi beavatkozás nélkül naplózzák, és ez alapján készül egy felhasználói profil. Bőven elég az is, hogyha a zsebünkben lapul a telefon bekapcsolt helymeghatározással, ami alapján pontosan látható, hogy hová járunk gyakran. Ha mondjuk, valamelyik gyorsétterembe, akkor annak a hirdetései előre sorolódnak a telefonon. 

Miért olyan fontos, hogy a minőségi hírfogyasztásra nevelés már gyerekkorban elkezdődjön? 

Több okot is fel lehet sorolni. A legfontosabb szerintem a hosszú távú indok, ami az, hogy ebben a korban (9–14 év) alakulnak ki azok az információs szokások, amelyek aztán később felnőttkorban meghatározóak lesznek. Tehát nagyon fontos lenne, hogy kialakítsanak egy olyan rutint, amely irányítja a keresési módokat, vagy egyáltalán az információval való bánásmódokat; mennyire vagyunk kritikusak vagy akár szkeptikusak egy hír láttán. Itt beszélhetünk az összeesküvés-elméletek problémájáról is, ami ugyan csak a 12 év fölötti korosztályt érinti. 

Úgy gondolom, ha ebben a korban sikerül kialakítani azokat a készségeket, amelyek segítségével kritikusan állnak a gyerekek az információhoz, akkor később az összeesküvés-elméleteknek jóval kisebb esélyük lesz. 

Ugyanez érvényes a fontos közéleti kérdéseknél is. Vegyük például az amerikai választásokat, ahol azt láthattuk, hogy jelentős internetes erőforrásokkal igyekeztek beavatkozni a választás kimenetelébe. Az elsődleges védelem maga az ember, azaz, ha mi magunk megfelelően gondolkodunk, és nem fogadjuk el a dezinformációt, szkeptikusok vagyunk vagy kritikusak, akkor máris elértünk valamit. Egy iskolai feladatban szintén fontos, hogy a gyerekek megbízható forrásból tájékozódjanak. Nagyon helyes, ha már ebben a korban is kapnak netes információgyűjtő feladatokat, mert ezek segítenek kialakítani az információ kezelésének és a kritikai attitűdnek a különböző módjait. 

A családnak mint elsődleges szocializációs közegnek mekkora szerepe van abban, hogyan tájékozódnak a gyerekek? 

A család szerepe elsődleges, ezt kutatási eredményekkel is alá tudjuk támasztani: végeztünk egy felmérést arról, hogyan is tájékozódik az adott korosztály jelenleg. A válaszokból egyértelműen kiderült, hogy elsődlegesen a családtól kérnek segítséget, amikor bármilyen kérdés felmerül bennük, és csak jóval kisebb hányaduk fordul az iskolához, ami nem minden esetben szerencsés. Jó, hogy a legtöbb gyerek életében van olyan személy a családban, akihez bizalommal fordulhat. A család azonban nagyon erőteljesen alakítja mintákon keresztül a gyerekek attitűdjeit. Klasszikus példa erre, hogy ne csodálkozzunk, ha a gyerek állandóan a telefonját nyomkodja, amikor a szülő is ugyanezt teszi, akár vacsora közben is. Maga a viselkedés is egy minta a gyerekek számára, tehát nem mindegy, mit látnak otthon. 

Jobb lenne, ha bizonyos kor előtt nem adnánk telefont a gyerek kezébe?

Ellenzem a telefonmentes gyerekkort, egyszerűen azért, mert ki kell használni ezt az időszakot arra is, hogy felkészítsük őket a felnőttkorra. Ha nem hagyjuk őket internetezni, akkor egész egyszerűen sokkal kisebb esélyük lesz később a megfelelő információkezelési mód kialakítására. Inkább arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy a szülő segítse ebben a gyermekét. Hagyjuk a gyereket felfedezni, de közben segítőként legyünk jelen, nyugodtan netezhetünk együtt vele. Nem tartom jó ötletnek a szülői felügyelet programokat, mert az tipikus eső után köpönyeg megoldás: utólag látjuk, hogy a gyerek hova jutott el szörfözés közben. A közös netezés erősíti a szülő-gyerek kapcsolatot is: a kamasz érzi, hogy biztonságban van, vigyáznak rá, ugyanakkor hagyják, hogy próbálkozzon és kielégítse az érdeklődését. Sajnos nem minden családban ilyen ideális a helyzet. Sokszor maguk a szülők sem tudatos telefon- és internethasználók. 

Éppen ezért lenne fontos az iskolai edukáció. Hogyan tud segíteni az iskola? 

Az iskolák egy része felismeri a tudatos telefonhasználat fontosságát, de sajnos sok helyen inkább ignorálják a problémát. Nem értek egyet például azzal a gyakorlattal, amikor begyűjtik a tanárok a telefont az óra elején. Inkább ki lehetne használni az alkalmat!

Az okoseszközökön keresztül rengeteg hasznos információhoz juthatnak szervezett, órai kereteken belül.

Ráadásul minden órába könnyedén beilleszthető, nem is kellene nekik külön kurzust tartani a kritikai gondolkodásra nevelésről és az információkeresésről. Ha félévente egyszer meghívnak az iskolákba egy előadót, aki a biztonságos nethasználatról beszél, azzal nincs kipipálva a probléma, mert pontosan a gyakorlat lenne a fontos, amely során elsajátíthatják a gyerekek a megfelelő attitűdöket. 

Az ELTE a Tinlab (Társadalmi Innovációs Nemzeti Laboratórium) egyik projektjének keretén belül épp egy iskolai szinten használható modellt dolgoznak ki. Hol tart a folyamat? 

A kutatásunk során felmértük a jelenlegi helyzetet; ahogy korábban említettem, kérdőíves, illetve interjús kutatást végeztünk gyerekekkel. A kutatás második része az, hogy miként tudunk az iskolák, illetve a pedagógusok számára segítséget nyújtani. Ehhez alakítottunk ki egy pedagógus-továbbképzési programot, amely még csak részben készült el. Konkrét gyakorlatokat, komplett óravázlatokat dolgoztunk ki a pedagógusok számára.

Nyilván nem az óravázlat szigorú követése a cél, inkább egyfajta mankó, amiből a tanár ötleteket meríthet, amiket beilleszthet a saját gyakorlatába.

A kutatásban ráadásul nagyrészt hallgatók, leendő pedagógusok dolgoznak, akik már most felkészülnek azokra a kihívásokra, amikkel az osztálytermekben szembesülnek majd. Elképesztően lelkesen, aktívan és proaktívan közelítik meg a témát. Rendkívül hasznos, hogy nem csupán az ELTE idősebb tanárai, hanem a következő pedagógusgeneráció is hozzájárul a képzés eredményességéhez kiváló ötleteivel.

Mikorra lesz elérhető a képzés minden pedagógus számára? 

Tavasszal már tartunk 1-2 pilot képzést. Ki szeretnénk próbálni, hogy működik, hogy az ott szerzett tapasztalatokat még beilleszthessük a programba, illetve kiküszöböljük az esetleges hibákat. Terveink szerint nyárra elkészülünk mindennel. Jelenleg a weblapon is dolgozunk, egy internetes oldal készül, ahol összegyűjtjük ezeket az anyagokat. Nem egyedülálló az oldal ötlete, más civil szervezet is segíti ily módon a pedagógusok munkáját. A miénk annyiból különbözik talán, hogy mi kifejezetten arra helyezzük a hangsúlyt, hogy hogyan lehet ellenőrizni az interneten talált információt. Például a fact-checking különböző eljárásait próbáljuk bevinni az oktatásba és a tantermekbe. Fontos, hogy a módszer könnyedén beépíthető legyen bármely szaktárgyba, és hogy a pedagógusok belássák, hogy az internettel nem harcolni kell vagy távolítani a gyerekektől. Ellenkezőleg: ki kell alakítani a megfelelő használati módokat. Mi ehhez a szemléletváltáshoz igyekszünk segítséget nyújtani.