Írtam már arról, hogy volt egy párom, aki rendszeresen bántalmazott. Érzelmileg, mentálisan, fizikailag egyaránt. Az anyjával többször beszélgettünk arról, hogy őt hogyan bántotta az akkori partnerem apja, ráadásul a gyerekek szeme láttára.
Abban nem vagyok biztos, hogy a gyerekek is kaptak-e, de nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy igen. Azt viszont tudom, hogy rendszeresen végignézték, ahogy az apjuk a hajánál fogva rángatja le a lépcsőn az anyjukat. Ez pedig, valljuk be, ugyanúgy gyermekbántalmazás, mint a testi fenyítés. És bár szerencsére közös gyerek híján én viszonylag olcsón megúsztam, a következő barátnői egyikének már büszkén mesélte, hogy ő bizony nem akar gyereket, mert biztos benne, hogy bántaná.
A kulcs: megtörni a mintát
Egy nemrég közzétett kutatás három évtizeden keresztül vizsgálta a gyermekkori abúzus generációk közötti átadását. Közel 40 ezer anya-gyerek kapcsolatot vizsgáltak, voltak résztvevők, akiket bántalmaztak gyerekkorukban, míg mások nem tapasztaltak abúzust vagy elhanyagolást.
A Jason M. Armfield és csapata által publikált tanulmány eredményei szerint jelentős az abúzus kockázata azokban az esetekben, amikor a szülő maga is gyermekbántalmazás áldozata volt. Egészen konkrétan az igazolt esetek 83 százalékában olyan gyerekek voltak az érintettek, akiknek az édesanyja gyerekként kapcsolatba került gyermekvédelmi szolgálattal. Ezzel szemben azoknál a gyerekeknél, akiknek az édesanyját nem bántalmazták gyerekként, az abúzus aránya 5 százalék volt.
A bántalmazott gyerekekből gyakran válnak olyan felnőttek, akikre jellemző a gyenge impulzuskontroll, a fokozott szégyenérzet, a szorongás, a korai szerhasználat és a különböző mentális betegségek. Amikor a bántalmazott gyerekek szülővé válnak, gyakran nehezükre esik az együttérzés vagy a bizalom kialakítása, és nehezen veszik észre a gyerekük igényeit. A kutatás eredményei összhangban állnak a gyerekekkel szemben elkövetett bántalmazás generációk közötti átadásának biológiai mechanizmusaival. A fizikai bántalmazás vagy az elhanyagolás, az agy szerkezetének megváltozása és a kapcsolatokban kimutatható problémás mintázatok hatásai mind arra utalnak, hogy a megfigyelt jelenségek ok-okozati kapcsolatban állnak, és legalább részben megelőzhetők lennének.
A kapcsolat tehát egyértelmű a gyerekkorukban bántalmazást vagy elhanyagolást elszenvedett szülők és annak a valószínűsége között, hogy a saját gyerekeikkel hasonlóképpen fognak bánni. A kutatók hangsúlyozzák a gyermekkori bántalmazás túlélői támogatásának fontosságát, nemcsak gyerekkorban, de később, felnőttként is. Ez ugyanis egy kulcsfontosságú lépés lehet a tanult minták továbbadásának megtörése szempontjából.
A gyerekekkel szemben elkövetett bántalmazás csökkentése, valamint annak felnőttkori és következő generációs hatásainak visszaszorítása érdekében társadalmi fellépésre van szükség. Nagyon fontos, hogy tegyünk azért, hogy egyre kevésbé legyen elfogadott az agresszió mint fegyelmezési eszköz, hogy segítsük a gyermekkori traumák feldolgozását, hiszen ha sikerül megtörni a gyereknevelési minták generációk közötti továbbvitelét, megakadályozhatjuk a gyermekbántalmazások többségét, védelmet nyújtva a legkiszolgáltatottabbaknak.
