gyermek kedvencek

Valószínűleg minden család legendáriumában szerepel egy olyan sütemény, húsétel vagy leves, ami csak a nagymama, a nagybácsi vagy a keresztanya konyhájában készülhetett, és a gyermekek kedvence volt. Hiába kaptuk meg felnőttként a receptet, a végeredmény mégsem lett ugyanolyan. Összegyűjtöttünk néhány ilyen történetet, hogy te is felidézhesd a saját eltűnt ízeidet. 

Sírba vitt receptek

Az én anyukám mindig a nagymamája mákos kelt gombócát emlegette, amelyet nagy piros fazékban főzött tejben, így egy picit mindig odasült az alja. Ő is abba a hibába esett, mint olyan sokan: azt hitte, a nagyi, míg világ a világ, elkészíti neki a kedvencét. Aztán Anna mama – vagy ahogy a családban hívták, Katica - magával vitte a sírba a receptet, és soha többé, senki nem tudta úgy elkészíteni, mint ő. 

Így járt Zsuzsi is, akinek a nagymamája tejföllel és kolbásszal készítette a krumplilevest, és nemcsak az ízét érzi a szájában, de az illatát is az orrában. 

A másik Mama pedig abból készített süteményt, amit éppen otthon talált, így mindegyik egyszeri és megismételhetetlen volt.

De ilyenek azok az ünnepi ételek is, amelynek elkészítése minden évben valakinek a reszortja, és ha ő elmegy, soha nem lesz olyan a töltött káposzta, vagy éppen a korhely halászlé. Hiába jegyeztük le a receptet, talán elő se vesszük soha. Mert a legfontosabb részlet mindig hiányozni fog. Az, aki készítette…

Az ízhez az élményt is tudjuk kapcsolni

Az, hogy bizonyos ízek fontosak számunkra, teljesen természetes, ahogyan az is, hogy emlékezünk rá. Ugyanis az ízemlékek korábban a túlélésünket szolgálták. Kathleen C. Chambers pszichológiaprofesszor szerint vannak ételek, amelyekhez a rosszullétet, a betegséget társították őseink. Megettek egy számukra nem ismert növényt, termést, és ha rosszul lettek, örökre az emlékezetükbe égett, hogy a jövőben ezt el kell kerülni. Ez a kondicionálás pedig generációról generációra öröklődött, a túlélés zálogaként.

Ezek után nem véletlen, hogy amikor egy régi ízre gondolunk, az is feldereng, hogy hol ettük, illetve, hogy ehhez negatív vagy pozitív emlék kapcsolódik. Ezt élte át Lilla is, amikor egy kis olaszországi kifőzdében olyan finom sült csirkét ehetett, ami megközelítette a dédszülei tanyáján nevelkedő szárnyasok ízét. 

A mai napig nem tudom, hogy a szabadtartásnak volt köszönhető, vagy mert az udvaron gazként növekedő kakukkfüvet és zsályát ették a baromfik, de nem volt semmi hasonlítható ahhoz a húshoz.

„De ugyanígy emlékszem a kolbászokra, amelyek a dédpapa füstölőjéből kerültek a kamrába. A legdrágább, legjobb bolti kolbászok sem tudják visszahozni az az ízt!”

A gyermekek meglepő kedvencei 

Emlékszem, ötödikesek voltunk, amikor osztályfőnöki órán arra kért minket Gábor bácsi, hogy írjuk fel azt a problémánkat, amire talán közösen megtaláljuk a megoldást. Az egyik fiú azt jegyezte fel a papírra, hogy már hetek óta nem tud venni csokis sűrített tejet, amit egyenesen a tubusból nyomott a szájába. Amúgy tényleg hiánycikk volt. Előfordul, hogy bizonyos ízekre másképp emlékezünk, vagy legalábbis az elmúlt idő megszépíti. Ha ma besétálunk egy fagyizóba, minimum húszféle fagylaltból választhatunk, amelyek között vannak egészen különlegesek.

Szabolcs például a mai napig hiányolja az erdőmester fagylaltot, amit – mint kiderült – szagos mügéből készítettek. Voltak azonban még nagyobb ínyencek; Petra kedvence a Hófehérke fogkrém volt, amit titokban az óvodai mosdóban ettek, tubusszámra. 

Meglepő módon a szaglás az az érzékünk, ami a leginkább előhívja az emlékeket, ám amikor eszünk, az orrunk együtt dolgozik az ízlelőbimbóinkkal. A Harvard Egyetem tanulmánya szerint az étkezéssel kapcsolatos emlékeink nemcsak magáról az ételről szólnak, de azokról is, akik körbevettek minket, amilyen élmények értek. Ezért lesznek az idő múlásával is kitüntetett helyen a szívünkben, hiszen visszaidézik a gyerekéveinket, vagy éppen azokat, akik már nem ülik körül az ünnepi asztalt.