Így érd el, hogy a gyereked önállóan játsszon – ezzel neki is jót teszel

Mekkora könnyebbséget jelentene számodra, ha a gyereked el tudna játszani önállóan, vagyis anélkül, hogy a te folyamatos felügyeletedre, részvételedre és korrigálásodra lenne szükség? El tudnád végezni a házimunkát, tudnál mellette home office-ban dolgozni, ne adj’ isten, még talán egy kis könnyed olvasás is beleférne a napodba. A legtöbb kisgyerekes szülő életében ez egy soha be nem teljesülő álomnak tűnik, hiszen a gyerek mindent csinál, csak önállóan nem játszik el egyáltalán. Folyamatosan nyaggat, hogy játsszunk vele, vagy ha eljátszik egyedül, olyan károkat okoz közben, amelyektől utólag felforr az agyvizünk, és később már inkább meg sem kíséreljük újra a dolgot. Egyszerűen elkönyveljük, hogy a mi gyerekünk nem képes az önálló játékra. Ez azonban biztosan nem igaz!

Minden gyerek számára nélkülözhetetlen a játék, és különösen nagy jelentőséggel bír az a játék, amelyet önállóan végez. Ez a tevékenység teszi lehetővé számukra, hogy megértsék a világ, a környezet, a társadalom és önmaguk működését: feldolgozzák a látott eseményeket, utánozzák a felnőtteket, magyarázatokat keressenek a történésekre, és nem utolsósorban kifejezzék belső vágyaikat vagy frusztrációjukat, amelyeket a kiszámíthatatlan felnőtt világ okozott nekik.

A játékban ők irányítanak, és ez lehetővé teszi számukra, hogy kompenzálják a valódi életben elszenvedett kiszolgáltatottságukat. Szükségük van az önálló játékra, amely biztonságos dimenzióba lépteti őket, ahol azok lehetnek, akikre abban a pillanatban szükségük van, s ahol nincs felnőtt, aki hatalmával átvehetné az irányítást. Az erre a típusú játékra való igény születéstől kezdve megjelenik a gyerekekben, még akkor is, ha kezdetben ennek időtartama meglehetősen rövid. Fokozatosan válik egyre igényeltebbé és kitartóbbá – amennyiben hagyunk elegendő időt ennek gyakorlására, s nem érzünk késztetést arra, hogy folyamatosan foglalkoztassuk a gyereket, elhalmozzuk újabb és újabb játékeszközökkel, vagy éppen egy képernyővel foglaljuk le. Ezek valójában szabotálják nemcsak a játékukat, de az elmélyülésre való képességüket is. Mutatjuk, miként!

#1 Ne irányítsd a játékát akkor se, ha együtt játszotok!

Az önálló játék élvezetéhez fontos, hogy a gyerek bízzon önmagában, és merjen kezdeményezni, ötletelni (fantáziálni), valamint irányítani. Amikor mi szeretetteljesen ugyan, de folyton beleszólunk a játék menetébe, elfogadás helyett tulajdonképpen egyből korrigáljuk és minősítgetjük, amivel megakadályozzuk a gyerek saját gondolatainak és érzéseinek szabad kifejeződését. Mi mondjuk meg, hogy ne fejjel lefelé pelenkázza a babáját, ne dobálja még csak a plüssállatait se, vagy éppen rakja máshova az építőkockát, hogy még magasabb legyen az a torony. Sokszor még a kérdéseinkkel is eltérítjük a fantáziájuk irányát: amikor túl gyakran kérdezzük a kicsiket (különösen a 2-4 éveseket) arról, hogy mit rajzolnak, máris elültetjük a fejükben azt a gondolatot, hogy mindig valami előzetes elképzeléssel kellene munkához látni a rajzlapon. Ezzel kizárjuk a spontaneitást, és az lesz a vége, hogy a gyerek állandóan minket kér majd arra, hogy rajzoljunk autót és cicát, hiszen ő is látja, hogy nekünk ez jobban megy, hát ő inkább csak figyel.

Az önálló játékhoz szabadság kell! Tér és idő, amelyben a gyerekünk, megfelelő tapasztalatszerzés következtében, egyre függetlenebbé és kreatívabbá válhat. Ennek elősegítéséhez az első és legfontosabb feladatunk, hogy szóljunk kevesebbet! Ne irányítsunk, ne javasoljunk, csak engedjünk teret a gyerek belső folyamatainak megélésére! Egy kisgyerek sosem unatkozik, mert mindig újat tapasztal.

#2 Ne halmozd el játékokkal! A kevesebb több!

A gyerekek önálló játékát a fantáziájuk szabadjára eresztése garantálja, a kreativitásra pedig nagy hatással van a letisztult környezetünk. Amikor túl sok játék vesz körül egy gyereket, elhavazódik köztük, s éppen ezért a figyelmét is kevésbé képes összpontosítani egy adott játékra. Gondoljunk csak bele: mi is, ha túl sok feladatot éreznek maguk körül, elkezdünk csapongani, mindenbe kicsit belefogunk, aztán megyünk a következőre vagy éppen vissza az előzőre. Nem vagyunk képesek elmélyülni egy dologban, mert ott a fejünkben a lista többi része.

Bár a gyerekek nem kötelességként élik meg a játékukat, az ő elmélyülésüket is akadályozza, ha túl sok játék veszi őket körül, s pláne ha egyes játékok helyettük dolgoznak. Azok a játékok, amelyek tele vannak gombokkal, hanghatásokkal és egyéb önálló műveletekkel, sokkal rövidebb ideig foglalják le a gyerekeket, mint azok, amelyek a gyerek fantáziáját és aktív ráhatását igénylik ahhoz, hogy valami izgalmat váltsanak ki. A nagy villódzó, beszélő játékok ugyan felkeltik a gyerekek érdeklődését, stimulálják is az agyukat, az önálló játékkal szemben viszont végül éppen hogy ellustítják azt. Nem ingerlik a fantáziát, az aktív részvételt, kész karaktereket nyújtanak, s így amint megszokottá válnak a funkciók, a gyerek újabb játékra kezd vágyni, ami megint csak helyette dolgozik. Az önálló játékot az olyan letisztult környezet támogatja, ahol nem halomban vannak a játékok, s ahol azok funkciói is a gyerek fantáziájára vannak bízva (építők, rongyok stb).

#3 A képernyőnézés csak ront az esélyeinken!

Azok a gyerekek, akik hozzászoknak a külső szórakoztatás könnyed formájához, elszoknak, vagy éppen nem is ismerik meg a belső szabadság nyújtotta határtalan szórakozás erejét. Aki a saját fantáziavilágába tud menekülni a való világ olykor kiszámíthatatlan, olykor kegyetlen vagy ijesztő valóságából, megtanulja megfelelően feldolgozni az őt érő eseményeket, s így hatékonyan tud felkészülni a jövő megpróbáltatásaira. Akik viszont hozzászoknak a passzív stimuláláshoz, csak elfedik mindazt, ami feldolgozásra vár, s így felgyűlve idővel robbanni fog. A képernyőzés egyre nagyobb függést okozhat éppen azért, mert csak a látszatát adja meg az érzelmek oldásának, valódi feloldozás nélkül. Mindemellett pedig ellustítja az agyat, a figyelmet és a fantáziát, amely pedig szintén a segítségünkre lenne, hogy a gyerekkel ne kelljen állandóan foglalkozni. 

Az önálló játék önálló gyakorlást igényel a saját képzelőerő igénybevételével, és nem külső, extra ingerek stimuláló hatásával. Minden gyerek vágyik arra a játékra, amelyben hosszasan – korának megfelelő mértékben – elmerülhet, megmunkálva ezzel minden szükséges érzelmet, gondolatot, információt és tapasztalatot. Ebben a túlzott irányításunk (vagy gyakori javaslattételünk), a játékok felhalmozása és egyre ingergazdagabb verziójuk beszerzése, valamint a napi képernyőzés engedélyezése mind-mind gátló tényezőt jelentenek. Fokozatos megszüntetésük viszont az önálló játékra való képességet és annak örömét is visszahozhatja a mindennapokba. A másoktól független játékra minden gyerek nyitott, csupán az általunk biztosított környezet szabotálhatja ennek igényét. Ha pedig mi okozzuk a fennakadását, mi is fogjuk tudni megoldani azt.