Lacika történetével korábban talán már te is találkoztál: ő az a kisfiú, aki még ugyan csak 6 éves, de már három „otthont” megjárt. Abból csak egy volt az igazi, a másik kettőt a kényszer és a nélkülözés szülte.
„Az országban 500-600 ezer ember lehetőségei nem változtak az elmúlt években”A szegénység elleni küzdelem világnapján Bass László szegénységkutatóval, az ELTE Szociális Munka tanszékének adjunktusával beszélgettünk.
Tovább olvasomEgy kisfiú mindenkitől távol
Lacika egy észak-magyarországi család ötödik gyermeke. Az édesapját nem ismeri, az édesanyjáról pedig kiderült, hogy nem tud gondoskodni róla és a testvéreiről, akiket végül a nagymamájuk vett a szárnyai alá egy, a nagyobb családdal közös, komfort nélküli vályogházban. A víz és fürdőszoba nélküli, döngölt padlójú, télen jéghideg otthon azonban csupán addig adott Lacikának biztonságot és tetőt a feje fölé, ameddig a nagymama azt nem mondta:
elég volt, nem bírja tovább a 60 ezer forintjából eltartani a családot.
Lacikáról lemondtak. Nem kell. Aztán még egyszer, akkor, amikor kiderült, hogy a nevelőszülei is cudarul bánnak vele. Kapott ő ugyan még májkrémet is, csak épp penészes volt alatta a kenyér, akkor pedig a hidegbe kizárva kellett megbánnia a bűneit, ha az átmeneti családjának nem tetszett a viselkedése.
Gyerekjogok a mélyszegénységben
Lacika biztosan nem tudja, mi az a gyermekjog. Ha netán mégis tisztában lenne vele, mit kezdene ő eddigi rövidke életének, isten tudja, hányadik „otthonában” azzal, hogy minden gyereknek joga van ahhoz, hogy élete első 18 éve a lehető legjobb legyen? Pedig egy gyereknek igenis joga van ahhoz, hogy ismerje a szüleit, ahhoz, hogy az anyja és az apja gondoskodjon róla, sőt ahhoz is, hogy
egészségesen éljen, hogy legyen mit ennie-innia, és hogy lelke-teste védve legyen.
Mindenhol: az óvodában, az iskolában és az utcán. No meg otthon. Utóbbiról azonban gyakran mintha megfeledkeznénk, például akkor, amikor mindenféle bizonytalanság nélkül nyomjuk meg a megosztás gombot a közösségi oldalakon. Félreértés ne essék, az rendben van, hogy mi, szülők büszkék, mi több, nagyon büszkék vagyunk a gyerekeinkre,
de az nincs, nagyon nincs, hogy csemeténk életének minden pillanatát két kézzel szórjuk az éterbe.
Sharenting: kész életveszély
A sharenting nem új keletű jelenség: maga a kifejezés 2012-ben jelent meg először a sajtóban a share (megosztás) és a parenting (szülőség) szavak „összeházasításával”. Ez a szülői túlposztolás, amely nemcsak zavaró lehet, hanem meglehetősen veszélyes is. Ha úgy tetszik, életveszélyes. Mert az első ultrahangfelvétel, az első mosoly, az első, úszópelusos csobbanás a Balatonban, az első osztály első napja, a kitűnő bizonyítvány, a közös családi nyaralások vagy épp a kispajtásokkal töltött, felhőtlen délutánok pillanatai tényleg mind-mind varázslatos élmények,
de nem lehet, hogy a szülők online kikiabált öröme egyben a csemete magánéletébe való felelőtlen betolakodás is?
Meggyőződésem, hogy de: a gyereknek is joga van a magánélethez! Ahogyan a biztonsághoz is, amely kapcsán jóformán csak akkor kezd élénkvörösen villogni a szülői vészjelző, amikor a csemete figyelmetlenségből a tilosban lép az úttestre. A gyermekeinkről való állandó posztolást viszont még mindig nem tartjuk elég kockázatosnak. A megosztás gomb kényszerű nyomogatásakor valamiért tényleg elfelejtkezünk a gyermeki jogokról. Például arról, hogy milyen visszaélésekre adhat okot, ha boldog-boldogtalan számára elérhetővé tesszük csemeténk legérzékenyebb adatait:
a nevét, a születésnapját, vagy azt, hogy melyik oviba vagy iskolába jár.
Emellett valószínűleg az sem jut eszünkbe, hogy az általunk látott és a világ elé tárt valóságunk nem feltétlenül kompatibilis méhünk gyümölcséével. Lehet, hogy az elején, vagy akkor, amikor már elkapott a gépszíj, ezt nem érezzük, az azonban még a legedzettebb szülőt is kétségbe ejtheti, ha az egykor tüllszoknyában hisztiző kislányát később az osztálytársai cikizik. És akkor még az online zaklatásról meg a gyerekfotókra nyálat csorgató, tisztességtelen szándékú felnőttekről egy szót sem ejtettünk…
Utóbbiról persze nem is szeretnék túl sokat, túl borzongató, fájó és fullasztó belegondolni. A minap épp egy, a „Szerinted rendben van, ha a gyermekeidről teszel közzé dolgokat a közösségi médiában?” témával kapcsolatos diskurzusba futottam bele. Még most is kiráz a hideg egy tanárnőtől érkező hozzászólástól.
„Találkoztam gyerekeket üldöző „csodálókkal” és felnőttektől érkező rajongói levelekkel, láttam olyan fényképekhez írt megjegyzéseket, amelyektől megborzongtam, és láttam olyan felnőttoldalra feltöltött fotókat is, amelyeket korábban egy anya tett közzé a közösségi oldalán a gyermekéről. Ha kiposztoljuk a csemeténket, tulajdonképpen mindenkinek felajánljuk őt, a képét és az adatait, így szinte bármit megtehetnek vele. Lehet, hogy talán sosem fog megtörténni, de ha gyerekekről van szó, ez a talán is megengedhetetlen.”
