felesleges játék

Emlékszem, az első gyerekem születése előtt mekkora megrökönyödéssel néztem arra a rutinos, háromgyerekes kolléganőmre, aki kijelentette: a baba születése után mindössze egy franciaágyra meg egy babafürdőkádra van szükség, a többi nélkül alapvetően el lehet lenni. Én éppen akkor kerestem lázasan a kókuszmatracot, a kiskádba illeszthető szivacsbetétet (nehogy kicsússzon a gyerek a kezünkből, ugye), a légmentesen záródó pelenkázókukát, és megannyi, a különböző áruházak szerint nélkülözhetetlen kelléket. Meg is vettem szinte mindent, majd boldog elégedettséggel gondoltam a pillanatra, amikor majd használatba vesszük a sok hasznos holmit. Nem így lett: mint kiderült, a kolléganőnek teljesen igaza volt.

Pszichedelikus babaszőnyeg és egyéb felesleges holmik

A második gyerek születése után, mint olyan sokan, én is sokkal lazább lettem. Kiságy már volt ugyan, de a kókuszmatracot valószínűleg túl keménynek érezték, mert egyik gyerek se volt hajlandó a kiságyban aludni soha. A pelenkázást egy idő után így is, úgy is az ágyon (vagy ahol éppen tartózkodott, ott) kellett megoldani, hiszen lelógtak a pelenkázóról, és az öt kilóra optimalizált alátét igen hamar meghajlott alattuk. A szivacsos fürdetőbetétet sem használtuk soha (pedig micsoda móka lett volna kiszárítgatni minden egyes alkalom után). A kuka meg hiába záródik légmentesen, ha pelenkázás alkalmával az „illatfelhő” beteríti a szobát.

Kezdő anyukaként persze nem könnyű kivédeni ezeket a csapdákat, hiszen már azt is science fiction elképzelni, hogy a pocaklakó minimanó a nap 24 órájában ott lesz velünk. A forgalmazók és az üzletek jó érzékkel ki is használják ezt: ki merné azt mondani, hogy nem veszi meg a légzésfigyelőt, mert nincs rá szüksége? Vagy hogy felesleges egy babamérleg, mert grammra pontosan meg tudja mondani, mennyit evett a baba?

Ki akarná kockáztatni, hogy unatkozzon az újszülöttje a baglyos, nyuszis vagy „zümis” zenélő körforgó nélkül, vagy hogy a pszichedelikus színekben pompázó játszószőnyeg hiányában esetleg ne érje elég inger a fejlődésben lévő agyacskáját?

Szürkeszőr és Nagybajusz

A zenélő körforgó egyébként, noha nem volt különösebben drága, és szerette is a gyermek, szintén hamar parkolópályára került. Egy alkalommal ugyanis gyanútlanul kimentem a konyhába, miközben a gyerek éppen a körbe-körbejáró, répákat kergető nyuszikákat nézte, és a kis kezeivel boldogan kapdosott utánuk. Még a tejet se melegítettem meg a kávéhoz, amikor éktelen üvöltésre lettem figyelmes: sikerült megragadnia az egyik nyuszit, és az egész hóbelevancot a fejére rántotta. Szerencsére nem lett baja, de a zenélő körforgó pályafutásának nálunk befellegzett. A nyuszikat („Szürkeszőr” és „Nagybajusz” lett a nevük később) megmentettem, és a zenélője is megvan még: a lakás különböző pontjain időnként még mindig felcsendül a jól ismert lá-lá-lááááá, lá-lá-láááá.

Gyereklaptop, tájszólással

Ahogy nőttek a gyerekek, egyre gyarapodott a pincében a soha nem használt holmik doboza is. Babakörömvágó olló (még egy hajszálat se vágna ketté), babahajkefe (nem is volt hajuk), hűtőbe teendő rágóka (rá se néztek, nemhogy a szájukba vegyék), csőrös itatópohár (felespohárból ittak). Aztán ezek mellé jöttek az ajándékba kapott dolgok: babacipők újszülöttnek, általam rondának vagy veszélyesnek ítélt plüssök, ízléstelen grafikájú tucatmesekönyvek, apró alkatrészeket tartalmazó vagy éppen böhöm nagy műanyag játékok (amiket előszeretettel hajigáltak a lakásban, kockáztatva a berendezés és a testem épségét is).

De van ott még tájszólással beszélő gyereklaptop („haaarom-haaaromszög”), néha idétlenül felvihogó műtojás (a frász jött rám, amikor éjjel kimentem vizet inni, és meghallottam a hangját), és a kedvencem, egy éneklő bagoly is, ami körbe-körbejárt, és közben azt dalolta, hogy „integess a szárnyaiddal”.

Mert, be kell vallanom, egy idő után én magam is „beszálltam” a buliba, és elcsábultam egy-egy, mint utóbb kiderült, teljesen hasznavehetetlen holmira vagy játékra.

A Peppa malacos hajcsatfa

Emlékezetes például az az öt évvel ezelőtti eset, amikor bölcsődés kislányom számára akartam néhány csinos, színes hajgumit vásárolni az egyik jól ismert, kiegészítőket áruló üzletláncban. Három hajgumiért mentem be, de fél órával később 8000 forinttal szegényebben távoztam: nem tudtam ellenállni a Peppa malacos, cicás, nyuszis és egyéb hajcsatoknak, az üzletben pedig éppen „3-at fizet, 6-ot vihet” akció volt. A hülyének is megéri, gondoltam, és lelkesen pakolásztam a kosaramba, de aztán biztosan más termékekre vonatkozott az akció, mert elkerekedett a szemem a pénztárnál a végösszeget látva.

Egyszer élünk, egyszer én is lehetek impulzusvásárló, vigasztaltam magam, és már a szemem előtt lebegett, hogy a kislányom milyen cuki lesz a színes hajcsatokkal a hajában a bölcsiben. Az is volt, de egy idő után feltűnt, hogy mintha egyre kevesebb nyuszis, cicás és Peppa malacos hajcsatja lenne – arra pedig, hogy két egyformát találjak, esélyem sincs. Hosszas faggatásra végül elárulta, hová lettek a hajcsatok: módszeresen elásta őket a bölcsi udvarán, „mert abból fog kinőni a Peppa malacos hajcsatfa”. Hát, nem meglepő módon, nem nőtt ki.

A hajgumiknak más sors jutott: a plüssök nyakára kerültek, nyakörvnek. Néha leszedegetem őket, abban reménykedve, hogy találok két egyformát, de a próbálkozásaimat ritkán koronázza siker. Már beletörődtem, hogy sosem lesz két egyforma hajgumi a hajában, ha az árnyalat hasonló, mondhatni, boldog vagyok.

Mancs őrjárat, meg a kutya füle

A másik jelentős befektetésem egy karácsonyi vásáron megszerzett villogó Mancs őrjáratos lufi volt, ami nélkül nem tudtam volna hazavonszolni a rengeteg inger között megfáradt gyermekemet. A kék és pink színben pompázó, ritmikusan villogó izzók igen ízlésesen fogták körbe Skye spánielfüleit, s gyermekem a téli estében büszkén szorongatta a csupán 2500 forintba kerülő zsákmányt hazafelé. Aztán egy darabig még ott lengedezett a nappaliban a lépcsőkorlátra kötve, majd egyre csoffadtabb lett, az égők is leszakadtak róla, de az is lehet, hogy apró, munkás kezek szerelték le őket. Végül, amikor már Skye-ra csak nyomokban lehetett ráismerni, lekerült a pincébe a többi kacat mellé.

A zenélő bili és társai

Kicsit vigasztal a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki időnként ilyen meggondolatlanságokra ragadtatja magát. Rögtönzött közvélemény-kutatásom alapján kiderült: ember legyen a talpán, aki még nem esett áldozatul valamely nélkülözhetetlennek ítélt, ám hasznavehetetlen holmi megvásárlásának:

„Általában az történik, hogy megveszem, fél-egy évig rá se bagóznak, aztán egyszer véletlenül előkerül, és kiderül, hogy a legjobb dolog a világon. Talán egy kivétel volt, két Mancs őrjárat plüss, amiért messzire zarándokoltam. Látszólag nagyon örültek, majd soha nem játszottak velük. Köszi, tízezer forint volt a kettő.”

„Nálunk az a szokás, hogy ha a fiamnak (8,5) vagy a húgom lányának (6,5) valamilyen alkalomból ajándékot veszünk, akkor a másik gyerek is kap valami apróságot, mert egyébként óriási hisztibe és duzzogásba fordul a szülinapi vagy a névnapi köszöntés. Nemrég vettem az unokahúgomnak egy olyan plüsskutyát, ami egy filccel kiszínezhető táskában volt. Gondoltam, ennek a fiam is örülne, neki is vettem egyet. Kár volt. Akkor volt a kezében, amikor odaadtam neki…”

„Egyszer kapott egy játék varrógépet, ami az első varrásnál úgy tekerte be a cérnát, hogy soha többé nem indult el.”

„Hatévesen egy körömlakkozó szettet kapott, amibe bele kellett tennie a kezét, és a kiválasztott színnel pingálta ki körmeit. Persze rémes volt az eredmény, a lakk minősége meg botrányos… a polcon porosodott egy évig, amikor is a kukában landolt.”

„Hat éve, tízezer forintért egy kisautókhoz való háromemeletes garázst vettem. De annyira silány minőségű műanyagból készült, hogy egyszerűen nem lehetett vele játszani. Folyton szétesett, tört, idegbeteg lett a hároméves gyerek. Kénytelen voltam elrakni, majd lomtalanításkor kitenni.”

„A szobatisztaság felé vezető kétségbeesett úton elég sok baromságot vásároltunk össze: különböző bilikönyvek; fali piszoár, amiben forog egy kerék, amikor lepisili a gyermek; autóútra való elefánt formájú pisiflakon (az autóban ülve használhatatlan), zenélő bili… Egyikre sem nézett soha a gyerek. Egyenként nem volt drága, de együtt azért már szemmel látható összeg jött ki.”