A gyermekkórházak és más intézmények szerves részévé vált bohócdoktorokat ma már világszerte ismerik. Pedig a „bohócterápiás intézmények” története nem is olyan régi: az ötlet 1986-ban egy New York-i bohócnak, Michael Christennek az agyából pattant ki, amikor a beteg testvéréhez járt a kórházba. A bohócdoktorok népszerűsége azóta is töretlen.
Nem is csoda, hiszen már több tanulmány is arról számolt be, hogy a nevettetők a jelenlétükkel valódi gyógyírt jelentenek testnek és léleknek.
A humor és a társas kommunikációnk részét képező nevetés alapkutatásával több mint húsz évig foglalkozó dr. Paul McGhee szerint a jókedv segíthet fenntartani a szervezet alapvető egészségügyi és gyógyító mechanizmusait. A klinikai pszichológiára és humorkutatásra szakosodott kanadai akadémikus, Rod A. Martin pedig azt mondja: a humor egy nagyon fontos érzelemszabályozási mechanizmus, hiszen az azt kísérő pozitív érzelem helyettesíti a negatívakat, valamint a viszontagságok megtapasztalását, és még azt is lehetővé teszi, hogy szélesebb körben és rugalmasabban gondolkodjunk, és kreatívabban oldjuk meg a problémáinkat.
Magyarországon a bohócdoktori tevékenységet a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány honosította meg, amelyet 1996-ban alapított az osztrák Rote Nasen szervezet.
Jelenleg az ország 15 gyerekkórházában 33 bohócdoktor, köztük Csatári Éva és Reitter Zsolt csal mosolyt a beteg gyerekek arcára.
Több mint húsz éve együtt
Vidám nevetés hangzik a Bethesda Gyermekkórház egyik, résnyire nyílt ajtaja mögül – ilyen az, amikor délutánonként Csatári Éva Doktor Sztracsatellává, Reitter Zsolt pedig egyszerre Doktor Walterré változik. Csatári Éva – vagy ahogyan két évtizede hű bohóctársa hívja, Majka – a Pintér Béla és Társulata színésznője mindig is szerette a gyermektársaságot, nem véletlenül szövögette álmát arról, hogy egyszer gyermekpszichológus lesz. Noha végül másfelé sodorta az élet, bohócdoktorságában valamelyest teljesülhetett ez a vágya.
Amikor nem itthon van, akkor görögországi menekülttáborban vagy ukrajnai árvaházban dolgozik, kirgizisztáni tüdőbeteg gyerekeknél bohóckodik, vagy épp valahol messze, egy afrikai ország oltási kampányában vesz részt.
Ha pedig itthon van? Akkor Reitter Zsolttal együtt ölt bohócruhát, hogy kórházakba és idősotthonokba vigyenek egy kis vidámságot. A mindig csupa mosoly Walter bohóc máig sem tudja megmagyarázni, miért lett bohócdoktor, de azt bizton állítja: Évával összeszokott párost alkotnak, és már több mint húsz éve biggyesztik az orrukra a nagy piros gombócot.
Örülök, hogy tudunk egy kicsit beszélgetni, mielőtt elindultok a gyerekekhez. Ez most amolyan átszellemülési idő nektek, amikor hétköznapi emberekből bohócokká váltok?
Csatári Éva: Ó, mi már teljesen átszellemültünk! Épp a nyaralásról beszélgettünk.
Reitter Zsolt: Az az igazság, hogy a mi bohócpárosunknak nagyon speciális a viszonya. Majkával már huszonéve dolgozunk együtt, és velünk talán minden egy picit máshogy megy, mint azoknál, akik nem töltöttek ennyi időt együtt. Szóval, nálunk az az átszellemülés, hogy most azt hallgatom, hogy Majka tíz napot a horvát tengerparton napozott.
Húsz év azért nem kevés idő. Hogyan emlékeztek vissza a kezdetekre?
Cs. É.: Amikor kezdtem, nekem még a bohócnevem is más volt, de ahogy én magam változtam az évek során, muszáj volt a bohóc karakteremnek is, különben nem lennék hiteles. Ahogy változik az ember élete, a helyzete, a tapasztalatai, meg amiket folyamatosan tanul, úgy formálódik és alakul át a karaktere is. Így lettem én is Szamócából Sztracsatella.
R. Zs.: Én is más néven kezdtem a játékot, és teljesen máshogy is néztem ki. Induláskor kicsit olyanok voltunk, mint ahogyan Móricka elképzeli a bohócot, úgy sminkeltük magunkat, olyan volt a ruhánk is.
Mára ez már az egész csapatnál nagyon letisztult, nincs például bohócsminkünk, a ruháink pedig szinte olyanok, amilyenekben már az utcára is kimehetnénk.
Azt hiszem, ez része annak, ahogy a saját személyes bohócunk is felnőtté vált. Bár nehéz kimondani, de a játékban nem lehet figyelmen kívül hagyni a koromat sem, ami már erősen 40 pluszos.
Cs. É.: És azt sem, hogy közben hat gyereked lett. Az is hozzátesz azért az ember karakterváltásához.
Tényleg hat?
Cs. É.: Igen, kettőnknek összesen kilenc.
A szülőség mennyire hat a bohócságotokra?
Cs. É.: A személyes tapasztalatunk nagyon sokat hozzátesz a munkánkhoz, hiszen tényleg az összes korosztályt ismerjük a szokásaikkal, a „furcsaságaikkal”, a nyelvezetükkel, minden jellemzőjükkel együtt. Így aztán rögtön fel tudjuk ismerni azt is, hogy az adott korban lévő gyereknek mi fekszik vagy épp mi nem.
A kamaszoknak nem vagytok „full cikik”?
R. Zs.: Na, azzal tudunk mit kezdeni.
Mármint a kamaszos reakciókkal?
R. Zs.: Igen. Például nagyon sokszor mondják azt a nővérek, hogy jaj, oda ne menjünk, mert ott kamaszok vannak. Mi ilyenkor vérszemet kapunk. Hát persze hogy bemegyünk!
Cs. É.: Imádom a kamaszokat, a kedvenc korosztályom.
R. Zs.: Tudjuk, hogy náluk mire számítsunk, és attól, hogy nagyon szeretjük és értjük őket, elég jól szoktak sikerülni a velük való találkozások. Az első percben tényleg úgy tűnik, hogy nagyon utálják az egészet, de ezzel az utálattal aztán nagyon fantasztikusan lehet játszani.
Cs. É.: Nagyon fontos, hogy mi abból dolgozunk, amit kapunk. Ez az improvizáció lényege is, és olyan nincs, hogy ne legyen semmi. A teljes elutasításnál például nincs gyönyörűbb anyag. Nekünk az orr miatt nagyon nagy szabadságunk van, ha azt feltesszük, számunkra nincsenek határok.
Most elképzeltem, mi lenne, ha bohóc lennék. Nem tudom, hogyan tudnék pityergés nélkül a beteg, elesett gyerekekkel beszélgetni.
R. Zs.: Sokszor nem is látszik egy gyereken, hogy beteg, de munka közben nem is fókuszálunk erre. Majkával egymásra koncentrálunk, tulajdonképpen egymással játszunk, ebbe a működésbe vonódnak bele a gyerekek.
Cs. É.: A mi kettősünknek ez a taktikája, így működünk.
Sosem volt olyan, hogy bohócorral léptetek ki az utcára?
Cs. É.: Volt olyan, hogy a kórházból kilépve is benne maradtam a karakteremben. Bent természetes, hogy bohóc vagyok, majd átöltözöm, és indulok haza, aztán meglátok egy gyereket, és elkezdem újra. Valahogy érzékenyítve vagyok rájuk, buszon, villamoson, mindenhol kontaktálok velük.
R. Zs.: Én is, és erről az is eszembe jutott, hogy sokkal kedvesebb vagyok már civilben is, mint azelőtt. Egyébként volt olyan, hogy orrban mentünk ki az utcára, és egymásra szóltunk, hogy ez mi, de olyan is történt már, hogy te folytatod a játékot, én meg odasúgom, hogy Majka…
Cs. É.: Azért az is elég vicces, amikor leülsz a metrón, és megszólalnak a bigyók a táskádban – azok a kütyük, amiket a játék közben használsz, és véletlenül a zsebedben maradnak.
Annyira belenéznék a táskátokba! Lehet?
R. Zs.: A Majkáé érdekes.
Orrok, zsebtükör, csipogók, egy dudáló malac és egy buborékfújó. Lufi nincs?
Cs. É.: Nálunk azt helyettesíti a buborék. Nem én találtam ki, hanem tudományos tény, hogy ahogyan a lufié, úgy a buborék látványa is testi enyhülést okoz a gyerekeknek.
Az égési osztályon például rendszeresen használom: amíg fújom, a gyerek rákapcsolódik a könnyed mozgásra és a látványra.
Közben nem kell semmit sem csinálni, csak hagyni, hogy a gyerek nézze.
R. Zs.: A tüdőosztályon pedig azért jó, mert a bubifújás erősíti a tüdőt.
Ezeket mind tanítják nektek?
Cs. É.: Igen, van egy nagyon komoly, hároméves képzésünk, aztán plusz húsz év tapasztalás.
Bárkiből lehet bohócdoktor?
Cs. É.: Bárkiből azért nem, kell hozzá egy művészeti irányultság. Mi mindannyian színházi emberek vagyunk, akiknek van előadói múltja – rendezők, zenészek, táncosok, de főleg színészek –, ez az alap, erre jönnek majd az évek során azok, amiket megtanulunk. Ebből a sok mindenből tisztul le az, ami az ember egyéniségéhez meg a karakteréhez leginkább illik, és közben felfedezünk dolgokat, ami csak az adott karakteré.
Miért dönt úgy egy művészember, hogy bohóc lesz?
Cs. É.: Mindenki másért. Én például mindig gyermekpszichológus akartam lenni, aztán valahogy színész lettem. A színház nekem egy picit steril, hiányzik belőle az interakció. Ez egy lehetőség volt, hogy egy új területen képezhetem magam, és másokkal kapcsolatba kerülhetek. Nemcsak gyerekekkel, hanem mindenkivel, aki valamilyen módon elesett. Ez az érzékenység vagy nyitottság nagyon felszabadított, így aztán vissza is hatott a színpadra. Ehhez jött még az anyaság is, ami szintén mindent felpörgetett.
R. Zs.: Ez mind igaz. Csak én közben azért fintorogtam, mert most szembesültem azzal, hogy az egy nagy titok, hogy miért kezdtem el. Volt most nálunk egy felvételi nagyon sok nagyszerű színésszel, ahol próbáltam megérteni, hogy miért akarnak pont bohócok lenni…
Én sem tudtam, valójában miért akarom ezt, akarom-e egyáltalán.
Utólag én is meg tudom magyarázni azzal, hogy visszahatott a munkámra. De számomra az máig titok, hogy miért van ez iránt az emberben vonzalom.
Mennyire más színpadi bohócnak lenni, mint kórházban dolgozni emberekkel?
Cs. É.: Teljesen más, de az emberek fejében úgy él, hogy ez egy.
Színpadon voltál már bohóc?
Cs. É.: Csináltunk már bohócshow-kat, tehát igen. Nyilván vannak ott is interakciók, de az teljesen más. Ott színészként működöm, akkor is, ha bohóckarakterben vagyok.
R. Zs.: Pont ez a különbség, hogy a kórházban folyamatosan interakcióban vagy, ami valódi interakció. Ha bárki odajön hozzád, és bármilyen gesztust tesz feléd vagy kezdeményez, akkor az alakít.
A színpadon nincs ilyen, ott megcsinálod azt, amit megrendeztek; vagy ha mégis, akkor azt az interakciót a színész vagy az előadás mederben tartja. Nem engedi meg, hogy bármi legyen, vagy hogy egy kicsit manipulálja a nézőt.
A kórházban minden improvizáció. Szokták is kérdezni, hogy mivel készülünk, mi a műsor. Sok-sok évig zavarban voltam, mert persze értem, hogy miért kérdezi valaki, csak szégyellem azt mondani, hogy nincs műsor, a játék ott születik meg, ahol éppen találkozunk.
Cs. É.: Ami tényleg ott születik meg, azt mindenki érzi. Mert pont az a lényege a munkánknak, hogy amit csinálunk, az a jelenben van. Akkor, ott történik meg, és sosem lehet megismételni.
Mennetek kell, várnak benneteket a gyerekek.
Cs. É.: Akkor úgy csináljuk, ahogy szoktuk? Kezdjük az ambulancián, aztán menjünk az intenzívre!
R. Zs.: Oké!
Cs. É.: Nézd már, Walter, milyen ruhája van ott, neki!
R. Zs.: Jó-jó, Sztracsatella, de közben nézz már a lábad elé!
Mosoly az időseknek
Mielőtt elbúcsúztunk, Éva és Zsolt még elmondta: ők és még 31 bohócdoktortársuk nem csak a gyerekek arcára csalnak mosolyt, nagy beleérző képességgel és tisztelettel lépnek kapcsolatba az idősekkel is. Látogatásuk ugyanis változatosságot és vidámságot hoz az idősek hétköznapjaiba, hogy újra az élet aktív részesei lehessenek. A bohócok ilyenkor jelmezekbe bújnak, hogy énekeikkel és történeteikkel a régi szép idők emlékét ébresszék fel bennük.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
