Az alapvető tézis szerint olyan jól éreztük magunkat az anyaméhben, hogy minden, ami kiskorunkban arra a környezetre emlékeztet, szorongásoldó hatású. Nem véletlenül készül egyre több eszköz a méhben tapasztalható érzékelések rögzítéséről: a szívdobogást, a folyadék áramlásának surrogó hangját még a várandósság alatt rögzíthetik az anyukák, később pedig a csecsemő megnyugtatására használhatják. A fehérzaj azért olyan sikeres az éjszakai sírás vagy a nappali nyugtalanság ellen, mert szintén a méhre emlékeztet. A főleg korababáknak adott horgolt polipok csavarodó karjai a köldökzsinórt idézik, ahogy a kellemes meleg is (helló, mikrózható plüssállatok!).
Hasonlóan nyugtató szándékkal teszünk a baba mellé különböző plüssöket is. Ez amiatt szokatlan, mert ezzel aztán biztosan nem találkozott az anyaméhben, ahol minden sima, csúszós, és a magzatvíz miatt nedves tapintású. Szőr sehol. Mi alapján gondoljuk hát azt, hogy a frissen megszületett babát vagy éppen a kétévest majd egy bundás állat fogja megnyugtatni? Pedig bizonyítottan működik: a kutatási eredmények szerint mérhetően nyugodt az a gyerek, aki magához ölelheti kedvenc plüssét, míg nyugtalanabb az, akinek erre nincs lehetősége.
A baba plüsst akar, de miért?
Ha megnézzük az emberiség fejlődését, két dolog biztosan eszünkbe jut: az ősembereket mindig sokkal dúsabb testszőrrel ábrázolják, eleink pedig nemcsak egymással bújtak össze szívesen a hideg és a támadások elleni védekezésként, de háziasított állatokkal is. Már csak az egyik is elég erős indok lenne ahhoz, hogy megmagyarázzuk különös vonzódásunkat a plüssállatok felé. Ami érdekes, hogy ilyen sok év alatt nem kopott ki belőlünk a nyugtató hatás, miközben évszázadok, sőt évezredek óta sima az anyánk bőre, és egy mai gyerek nem igazán a barlangban alszik egy kupac farkaskölyök között. Mégis: minden egészséges csecsemőnél megtalálható a Moro-reflex, ami egy ősi kapaszkodóreflex. A megijesztett újszülött automatikusan széttárja a karját, és kapaszkodik az anyjába, kis kezével erősen tud szorítani, pont, ahogy a kismajom teszi ezt. A szőrös testhez való viszonyunk tehát továbbra is a bizalommal társul.
Ezért szeretjük dédelgetni a kutyát-macskát
Egy kutatásban azt is feltárták, hogy a dolog oda-vissza működik. Miközben mi szeretjük a plüss- vagy igazi állatokat simogatni, és megnyugszunk tőlük, az élő házi kedvencek szintén profitálnak a dologból. Kiderült, hogy a szőrrel fedett részeken olyan neuronok találhatók, amelyek csakis a masszázsszerű simogatás hatására küldenek jeleket az agyba, aktiválva az örömért, jutalomért felelős területeket. A kutatók azt gyanítják, hogy a legtöbb szőrös emlőshöz hasonlóan az emberekben is ilyen szenzoros neuronok működnek. Mivel az érzés a szőrtüszőkhöz kapcsolódik, az állatok – például macskák és kutyák – valószínűleg örömhullámokat éreznek, amikor simogatjuk őket. A közvetlenül embereken végzett kutatásokból pedig az derül ki, hogy a szőrös bőr – például a karon – jobban reagál a gyengéd simogatásra, mint a kevesebb szőrtüszővel rendelkező bőrterület. Már csak az a kérdés, hogy ezek a neuronok szőr nélkül is ugyanúgy működnek-e.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
