anya fotó

A kérdés költői, a választ mindenki ismeri: ő készíti a képeket. Szorgosan dokumentál, gondoskodik arról, hogy a családi albumba legyen fotó a születésnapokról, karácsonyokról, a dédiről, a zsúrokról és a nyaralásokról, az első önálló úszásról, arról, hogyan síel, biciklizik vagy fagyizik szeme fénye…  de ha a képeket nézed, ő mintha ott se lenne.

Anya fényképez, nem a fotón pózol

A fentieket a legtöbb anya megéli: én akkor döbbentem rá a jelenségre, amikor önéletrajzot kellett összeállítanom, ehhez pedig végigpörgettem a családi, közös albumban és a saját telefonomban található képeket, hátha találok egy olyat, amiről legalább le tudom vágni a fejemet úgy, hogy elfogadható igazolványkép kerekedjen belőle.

A meglepetés elemi erejű volt: az egy dolog, hogy rólam nincsenek fotók, de ha esetleg mégis vannak, azok

béna szelfik, miközben a gyerek megpróbálja kicsavarni a kezemből a telefont.

Ha 750 családi képre jut egy olyan is, amelyiken rajta vagyok, biztosan éppen rágok, tripla tokám van, vagy beszélek, egy elképzelhetetlen fintorba torzuló arccal. Tragédia, gondoltam akkor, aztán az év végi, dédinek szánt naptár összeállításakor az is felmerült bennem, mi történik majd, amikor egyszer a gyerekeim az én halálom után nézegetik ugyanezeket a képeket, és sehol nem találnak engem. Hol volt anya akkor, amikor ők a tengerparton építettek homokvárat apával, tenger gyümölcseit ettek a kikötő kis éttermében, kézen fogva csúszdáztak, és a Rumini-gyerekkönyvsorozat szereplőinek öltöztek farsangra?

Vajon miért vállaljuk magunkra ezt a feladatot?

Megér persze egy kérdést az is, vajon mindig, mindent, mindenképp le kell-e fotózni? Manapság, amikor túl vagyunk már a digitális fényképezőgépek után az okostelefonok forradalmán is, a fotózás olyan demokratikus műfajjá vált, mint korábban még soha. Nemhogy nem kell drága készüléket venni ahhoz, hogy fényképezhessünk, de lassan a legolcsóbb készülékeken kívül minden okostelefonban olyan kamera van, amivel már értékelhető képeket lehet készíteni. A fotókat ugyan ritkán hívjuk elő, de rengeteg olyan helyzetben kerül elő egy mobiltelefon, amikor korábban biztosan nem készült volna fotó.

Nem lehet különbséget tenni annak öröme közt, amikor először áll fel egy baba, és amikor először sikerül ötven métert biciklizni pótkerék nélkül. Az első babaúszás pont olyan mérföldkő, mint az első fürdés a tengerben. Mindenkinek meg akarjuk mutatni ezeket, hisz a fotókkal már lehetőségünk van rá, és meg akarjuk őrizni magunknak is ezeket az emlékeket, hiszen a gigászi közhely igaz: olyan gyorsan felnőnek, öt év, és már azt se engedik, hogy lefotózzuk őket. De így még megőrizhetjük ezeket a babákat, totyogókat, ovisokat. Persze, túlzásba lehet vinni a fotók készítését, ez tagadhatatlan – de a legtöbb anya nem ezért fotóz.

Segíts az emlékek őrének!

Déditől nagyin át apáig mindenki örül is ezeknek a képeknek: ezek a gyerekek már úgy nőnek föl, hogy később, ha akarják, teljes gyerekkoruk minden emléke ott várja őket a Google vagy az Apple fotói közt. Ezekhez nyúlnak majd akkor is, amikor saját gyerekeiknek meg akarják mutatni családjukat, azt, hogy ők hogyan nőttek fel. 

Kevés dologgal tehetsz boldogabbá egy anyát, mint ha készítesz róla pár jó fotót a családja körében – és ha ez el is jut hozzá, természetesen.

Akkor majd, amikor pár hónap vagy év múlva eszébe jut az az ünnepi alkalom, az a látogatás vagy utazás, magát is viszont fogja látni a képeken, így eltöltheti a boldog tudat, hogy nemcsak saját emlékeiben volt ott, de amikor majd gyerekei szeretnének már róla képeket nézegetni, nekik is lesz hova nyúlniuk.