„Szomorú szemű fiatalasszonyok, szégyenkező lányok, kendős nénik egymásnak adják a kilincset a nagy fővárosi közkórház 135. számú szobájában. Hárman mennek be egyszerre. Mindenki szinte pillanatok alatt végez. És mégis – mintha soha sem akarna vége szakadni a sornak. Bent a terhesség megszakításáról dönteni jogosult bizottság – közkeletű orvosi szóval, az abortuszbizottság – ülésezik” – számolt be a korabeli Népszava az abortuszbizottság működéséről, hozzátéve, hogy egyetlen délelőtt nyolcvan abortuszkérelmet hagyott jóvá a bizottság.
A Népszabadság 1972-ben így írt a történtekről: „Az ideg- és nemibeteg-gondozó mellett szerény tábla: Tanácsadó. A szűk folyosón vagy harminc nő áll nagykabátban. Helyben vagyunk. Hat szék és harminc nő. Fogas egy sincs. Ide nem anyákat várnak, hanem ítélet előtt állókat.” A Kórház a város szélén című sorozatban is van egy abortuszbizottság előtti jelenet, bizonyítva, hogy a szocialista tömb más országaiban is hasonló gyakorlat folyt: „Maga kérte, engedélyezzük a terhességmegszakítást. Nem szívesen adunk erre engedélyt. Különösen azért nem, mert maga a legjobb korban van a gyermekszüléshez. Azon kívül semmiféle szociális akadályt sem találtunk. Maga egyáltalán akar gyermeket szülni?” – kérdezik a bizottság elé járuló nőt.
Magyarországon 1956-tól kezdve legális a művi terhességmegszakítás. Előtte, 1878 és 1956 között, a törvény szerint a nőket büntették, ha kiderült, hogy magzatukat szándékosan elhajtották. Ha házasságon kívül esett teherbe az illető, két év börtönbüntetés várt rá, ha pedig férjes asszonyként, akkor három év. Kivételes időszaknak számított az 1945 februárjától terjedő időszak, amikor is a szovjet katonák által elkövetett nagyszámú nemi erőszak miatt átmenetileg feloldották az abortusztilalmat, és ingyenessé tették a beavatkozást.
Az ötvenes évekről legtöbben a Ratkó-korszakra asszociálunk: „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség”, szólt az időszak jelmondata. Nem meglepő, hogy ezek az évek úgy maradtak meg a kollektív emlékezetben, mint a legszigorúbb abortusztilalom időszaka. Valójában azonban a már meglévő, igen szigorú törvényen elviekben enyhítettek valamennyit: bizonyos esetekben, a nő betegségeit, életkorát vagy körülményeit figyelembe véve, elvileg lehetővé vált volna a terhességmegszakítás, a gyakorlatban azonban alig volt olyan eset, amikor azt valójában engedélyezték. A Szovjetunióban 1955-ben történt némi enyhülés a témában, és 1956 júniusától Magyarországon is lehetővé vált a nem kívánt terhességek megszakítása.
Az 1960-as és 70-es években az abortuszt a kicsapongó, erkölcstelen élet következményeként állították be. A korabeli lapok szinte kizárólag a nő feladatának tartották a védekezést és a családtervezést, azzal vádolva a nőket, hogy azok előbb autót szeretnének, aztán gyereket: „előbb a kocsi, aztán a kicsi”. A valóságban a pároknak nem volt könnyű dolguk, ha a nem kívánt terhesség ellen kívántak védekezni: óvszerhez nem volt olyan könnyű hozzájutni, mint manapság, és a fogamzásgátló tabletták is csak a hetvenes évek közepétől váltak elterjedtté. A legfőbb védekezési módszer ezért a megszakított közösülés volt, amelyről azóta már köztudott, hogy nem megbízható. Magyarországon az 1960-as és 70-es években hajtották végre a legtöbb abortuszt, évente átlagosan 140-180 ezret, de voltak évek, amikor 200 000 fölé ment ez a szám. A hetvenes évek közepétől, a fogamzásgátló tabletták megjelenésének köszönhetően, ez a szám fokozatosan csökkenni kezdett.
1974-ben, a beavatkozások magas számát látva, újabb törvényt hoztak, amelyben a terhességmegszakításhoz való hozzáférést meghatározott csoportokra korlátozták: a nem házas nőkre, három- vagy többgyermekes anyákra, 35 év feletti nőkre, a súlyos lakhatási problémákkal küzdő vagy szegénységben élő nőkre, valamint azokra az esetekre, amikor a terhesség veszélybe sodorná az anya életét. A nem orvosi okokból abortuszt kérő nőknek fizetniük is kellett, mégpedig az akkori átlagkereseteknek a 20-35 százalékát. Az engedélyezésről az abortuszbizottságok döntöttek, amelyek tagjai között volt egy orvos, egy egészségügyi szakember és három laikus állampolgár, akiket a kerületi tanács egészségügyi osztályvezetője választott ki. Ezek a tagok többnyire KISZ-titkárok, nővédelmi tanácstagok voltak. Az lett volna a feladatuk, hogy lebeszéljék a hozzájuk jelentkezőket az abortuszról, de ez a legritkább esetben sikerült.
Egy 1968-as cikk szerint először az egygyermekes, nem elvált anyáknak kellett a bizottság elé fáradniuk. Ők egy hetet kaptak, hogy gondolkodjanak el döntésükön. Ez a hét, mint a terhességmegszakítások száma is mutatja, többnyire hatástalan volt. Utána azok következtek, akiknél letelt a gondolkodási idő. Ezután a többgyermekeseket szólították, végül a többieket, leginkább a kamasz lányokat, akik az édesanyjukkal érkeztek. „Olyan kérdésekre kellett válaszolni a kérelmezőnek, mint hogy mi a családi állapota, foglalkozása, munkáltatója, iskolai végzettsége, havi keresete, vagyona, hol lakik, hány fővel él együtt, ha védekezett, azt hogyan tette” – írja a korszak kiváló ismerője, Tóth Eszter Zsófia.
A Nők Lapja többször is foglalkozott a témával. 1987-ben az egyik megszólaló arról számolt be, hogy megalázónak tartotta a faggatózást: „A bizottság előtt és most, túl a műtéten, mélyen megalázva éreztem és érzem magam. Úgy bántak velem, mint aki magatehetetlen és beszámíthatatlan.” Egy 18 éves lány, aki az édesanyjával ment, azt panaszolta, hogy anyukájával kiabáltak a bizottság tagjai, és kérdőre vonták azért, hogy nem felelősségteljesen nevelte őt.
A bizottságnak, miután kifaggatták a jelentkezőt, és kellő megvetéssel lepecsételték az engedélyt, a döntést a nő jelenlétében kellett kihirdetnie. A folyamat nemcsak korrupt, de rendkívül megalázó is volt, még azokra a nőkre nézve is, akiknek végül megadták az engedélyt. Erdőss Pál 1982-es, Adj, király katonát című filmjében egy képzetlen, vidékről Budapestre kerülő fiatal lány életét mutatja be. A történet szerint a tinédzser korú szövőnő teherbe esik, majd a szigorú nénikből álló bizottság elé kerül, amelynek egyik tagja azt mondja neki: „Ha volt bátorságod összefeküdni valakivel, akkor itt ne játszd meg a félénk illedelmest!” Az intézmény Cseh Tamást is megihlette: „Éva tegnap volt az abortuszbizottság előtt, / Télikabátomra hasztalan keresek vevőt” – énekli a korszak minden nyomorúságát két sorba belesűrítve Budapest című dalában.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
