Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A családból kiemelt gyerekeket ma már a rendszer igyekszik minél hamarabb újra családi környezetben elhelyezni, hiszen az intézményes nevelés nem képes pótolni azt a légkört és kötődést, ami segítené a gyerek egészséges fejlődését. De mit tehet, ha nincs szülő, aki örökbe akarná fogadni, és nincs nevelőszülő, aki gondoskodhatna a gyerekekről?
Az örökbefogadás hallatán sokunk fejében születik meg a kép egy árváról, aki szülők nélkül, magára hagyatottan vár arra, hogy valaki magához vegye és végre gondoskodjon róla. Egy ilyen kép után természetes, hogy nagy és nemes tettnek minősítjük, ha valaki örökbe fogadja a kisdedet annak ellenére, hogy nem vérrokona, és hogy nem tudhatja, milyen konkrét nehézségekkel (gének, korai traumák) kell majd megbirkóznia a nevelés során.
Mártonffy Zsuzsa Akiknek két anyja van című könyvéből viszont kiderül, hogy napjainkban ez nem egészen így néz ki. Ma a gyerekek többsége nem árva, vagyis nem azért fogadják őket örökbe, mert ne lennének szüleik, vagy mert lemondtak volna róluk. Az örökbe fogadni vágyók többsége sem karitatív jelleggel fogad örökbe, hanem mert saját, vér szerinti gyerekre valamilyen oknál fogva nincs lehetősége. Saját vágyat szeretnének megvalósítani leggyakrabban egy egészséges, fehér bőrű, újszülött csecsemővel, akár éveket is várva a feltételek teljesülésére. Ebben persze nincs is semmi kivetnivaló, hiszen egy örökbefogadás csak akkor lehet valóban sikeres, ha a jelentkező szülők azonosulni tudnak azzal, amire vállalkoznak. Az örökbefogadással kapcsolatos közhiedelmeket mégis érdemes tisztába tenni, hogy kollektíven láthassuk, hogyan is működik jelenleg a rendszer, és mit tehet az, aki valóban karitatív okokból és céllal szeretne részt venni a folyamatban.
Gyerekek, szülők és a statisztika
A gyerekek többségét elsősorban nem a vér szerinti szülők „adják örökbe”. Nem az ő döntésük maga az elválasztás, hanem a körülményeik együttes hatása következtében kerül sor a gyámhivatali eljárásra. Általában egyéni rossz döntések és egy szerencsétlen háttér valamilyen együttállásáról van szó. A szegénység miatt a fogamzásgátlás megbízható eszközei sokak számára nem elérhetők, vannak, akik későn veszik észre a terhességet, és olyanok is, akiket a család többi tagja se anyagi, se más módon nem támogat a gyerek felnevelésében. Egyes családoknál az is előfordulhat, hogy a körülményekhez mérten túl sok a gyerekek száma, így a gyámhivatal egyből kiemeli az új jövevényt, hiába szeretnék a szülők felnevelni. Sok lehetséges ok állhat tehát az örökbeadás mögött, és egyik résztvevőnek sem könnyű.
A családból kiemelt gyerekeket ma már a rendszer igyekszik minél hamarabb újra családi környezetben elhelyezni, az intézményes kereteket mellőzve, hiszen a gyerekek számára is ez a legtermészetesebb. Ezt a családi légkört valósítják meg a nevelőszülők, akiknél átmeneti időszakot (akár több évet is) töltenek a gyerekek, mígnem visszakerülhetnek a vér szerinti család rendezett körülményei közé, vagy örökbeadás által az új szülők otthonába. Az intézeti ellátás nem képes pótolni azt a családi légkört, ami segíthet kialakítani egy egészséges kötődést a gyerekben, vagy feldolgozni számára az amúgy is nehéz élettapasztalatokat. Ennek a nevelőszülői rendszer ad esélyt, csakhogy a nevelőszülők száma sem túl magas. Évente 500-800 belföldi, nem rokoni örökbefogadás történik, míg az állami gondozott gyerekek száma 20.000 felett van – és mindehhez csupán 5000 körüli a nevelőszülők száma, akiket folyamatosan toboroznak, de így is a gyerekek egy részét intézetben kénytelenek elhelyezni.
Örökbe fogadó szülők
Természetesen egy gyereknek jobb családban felnőnie, és az örökbefogadás olyan gyerekeknek keres családot, akiknek a saját családjukban nem lenne esélyük felnevelkedni. Magyarországon a legtöbb örökbefogadásra vállalkozó szülő azonban sok kritérium mentén választ, általában egészséges, fehér bőrű, újszülött csecsemőt. Csakhogy ezekre a gyerekekre hosszú évekig tartó várólista van, míg az idősebb, roma származású vagy fogyatékos gyerekek gyakran kényszerülnek arra, hogy állami gondozásban maradjanak. Sok szülő hiszi azt, hogy egy újszülött csecsemő tiszta lappal indul, pedig ők is hozzák a géneket, ők is megélték a veszteséget, amelyet egy korai, új, szerető család sem fog tudni teljesen kitörölni. A gyermekvédelmi szakemberek azért is javasolják az idősebb gyerekek örökbefogadását, mert ott a barátkozás során már kiderülhet, hogy milyen a gyerek veszteségélménye, a temperamentuma, és hogy valóban összeillenek-e az új szülővel. Ezzel szemben egy újszülöttnél még az egészséges fejlődés sem teljes mértékben biztosítható, habár a csecsemőgondozást közösen élheti meg az új család.
Persze a sikeres örökbefogadás nem csak ezeken múlik. Mártonffy Zsuzsa arra hívja fel a figyelmet könyvében, hogy „a szülőknek fontos előzetesen feldolgozni a saját veszteségeiket, megerősíteni a párkapcsolatukat, és reális elképzeléssel lenni a gyereknevelésről. Az örökbefogadást mindkettőjüknek akarni kell, hiszen sok későbbi konfliktushoz vezethet, ha a másik csupán a párja kedvéért egyezik bele. Az is fontos, hogy az örökbefogadást ne pótléknak tartsák a vér szerinti gyerek születéséhez képest, hanem érvényes lehetőségnek. Legyenek megfelelő egészségi, pszichés, anyagi és élethelyzetben, és merjenek segítséget kérni, ha nem boldogulnak.” Az örökbefogadás során választható kritériumokat mindenképp lényeges komolyan és személyre szabottan átgondolni, hiszen a siker alapját képezi az is, hogy „a szülők sajátjukként tudják felnevelni a kisgyereket, miközben az örökbefogadás különbségeivel is tisztában vannak, és tiszteletben tudják tartani a gyerek múltját és származását”.
Nevelőszülők
A nevelőszülők olyan gyerekeket fogadnak be, akiket a vér szerinti családból kiemeltek. Ők gondozzák, nevelik őket, és tartják a kapcsolatot a vér szerinti családdal mindaddig, amíg a gyámhivatal nem hoz döntést a visszakerülésről vagy az örökbeadásról. Befogadni egy kisgyereket – legyen az csecsemő, iskoláskorú, egészséges vagy sérült –, családtagként nevelni, viselni a láthatással, kapcsolattartással együtt járó nehézségeket, majd idővel búcsút venni tőle, bizony nem könnyű feladat. A családban nevelés elősegíti a gyerekek biztonságos kötődésének megvalósulását, amely a későbbi kapcsolataikra is hatással lesz, de megélni az újabb elválást mindenképpen megterhelő mind a gyereknek, mind a nevelőszülőnek.
A gyerekeket persze eleve erre készítik fel, a bekövetkező búcsú azonban ugyanúgy gyászt kíván. Ez nem könnyű munka, és általában nincs is kellőképpen megbecsülve. Ugyanakkor ad. Ad a gyerekeknek szerető és biztonságos otthont, ahol körülményeiktől és adottságaiktól függetlenül elfogadásra találnak. Ad időt és teret a vér szerinti szülőknek nehézségeik megoldására, hiszen közben gondoskodnak a gyerekükről. És ad egyfajta támaszt az örökbefogadáshoz is, hiszen felkészíti a gyerekeket, és segíti a kezdeti összehangolódást az új szülőkkel. A kialakuló bensőséges kapcsolatok az embert feltöltik érzelemmel, és sokszor kárpótolják is a megpróbáltatásokkal szemben, hisz ennyi résztvevő között ritkák a konfliktusmentes hétköznapok. Nevelőszülőként viszont hidat képezhetünk életek között, önzetlenül. Itt nem mi vagyunk a főszereplők, mégis sok múlik rajtunk. Ez a munka a csendes segítségnyújtásról, magáról az adakozásról szól. Ha tehát valóban adni szeretnénk, talán ez lehet az igazi utunk.
