Hat évvel ezelőtt ebből az újságcikkből szereztünk tudomást róla, hogy egy jó hírű budapesti gimnázium egykori magyartanára, később televíziós ifjúsági műsorok szerkesztője, Sipos Pál éveken át molesztálta tanítványait. A zaklatás egyik fő helyszíne az iskola nyári tábora volt, melyből évente két háromhetes turnust vitt. A tábor messze több volt, mint szabadidős program. A háromhetes elvonulás köré alaposan kidolgozott, izgalmas kerettörténet szerveződött, melyben a táborlakók egy képzeletbeli birodalom, Epipó lakói voltak, és ottlétük alatt mindent – egyesek Sipos zaklatását is – ebben a nagyon is valóságosnak tűnő mesevilágban éltek át. A tábor legfiatalabb lakói hat év körüliek voltak, a legnagyobbak már visszatérő, gimnazista táborozók. Sipos elsősorban a (kis)kamasz fiúkra utazott, őket vonta be rendkívül tudatos és lassú lépésekben azokba a közös élményekbe, melyekkel először a gyerekek bizalmát szerezte meg, majd lassan egyre nagyobb kontrollt is gyakorolt felettük. A határ fokozatos átlépéseinek egy pontján Sipos közös maszturbációt, otthon tartott különfoglalkozásain pornónézést kezdeményezett, a gyerekekkel meg is érintették egymást.
Bár Sipos igen körültekintően választotta ki az egyébként jól szituált családok gyerekei közül azokat, akik valami miatt bizonytalanabbak voltak, vagy akikre kevesebb figyelem jutott, az egyik áldozat esetében nem jól mérte fel a fiú szüleitől való távolságát. A kamasz egy idő után beszámolt a történtekről az apjának, és szülei közbenjárására Sipost elküldték az iskolából, illetve levették a táboroztatásról is. Mivel azonban rendőrségi ügy nem lett a dologból, Sipos pár évvel később ifjúsági műsorszerkesztőként ismét közel kerülhetett a fiatalokhoz. 2014-es lelepleződése óta állítólag visszavonultan él, az akkori törvények értelmében cselekedeteiért már nem lehet felelősségre vonni.
Minden alkalommal ugyanaz a kérdés, amikor kiderül egy-egy szörnyűség: mit lehetne tenni, hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődhessen meg? Ötleteink persze vannak: a sok beszélgetés, az odaforduló figyelem valószínűleg segíthet abban, hogy a gyerekeink el merjék mondani, ha valami nem oké, és hogy szempontjaik is legyenek, hogy erről dönteni tudjanak. De addig is, míg százszázalékos biztonságot garantáló recept nincs, összegyűjtöttem, hogy az Epipó-sztori mit tanít ezzel kapcsolatban.
Szándékosan írok Epipó-sztorit, mert – bár épp a napokban láttam – messze nem csak a film tanulságai ragadtak meg. Sőt, míg a dokumentumfilmből már viszonylag kevés új információt tudtam meg, a 2014-es, az ügyet leporoló cikket újra és újra elolvastam, annyira jól megvilágítja az ilyen és ehhez hasonló esetek mögött húzódó dinamikát. De a forrás végül is nem is olyan fontos, nem filmkritikát szeretnék írni.
Sok hasonlóan megrázó történetet hallottunk már, mégis van pár olyan dolog, amit éppen ez segített jobban megértenem.
1. Epipó közelebb van, mint gondolnánk
A Visszatérés Epipóba című filmhez a táborban készült archív felvételeket is felhasználtak. Az indokolatlanul rövid sortokat, Dorkó tornacipőket és hatalmas karéj margarinos kenyereket elnézve az a megnyugtató gondolat motoszkálhat a fejünkben, hogy az Epipóban történtek egy rég elmúlt rendszerhez kapcsolódnak, és abban a formában, ahogy akkor, ma már nem történhetnének meg. Valóban sok körülmény megváltozott az elmúlt 25 évben. Legyen akármilyen karizmatikus is egy tanár vagy táborvezető, egy alig hatéves gyereket ma már nem engednénk el három hétre úgy, hogy ezalatt teljes az információzárlat, igaz?
Sajnos viszont más tényezők, amik teret engednek az ilyen és ehhez hasonló történéseknek, ma is abszolút fennállnak. A gyerekek jó részének ma sem hiányzik kevésbé az értő és szeretetteljes figyelem, na meg a rájuk szánt – elkoptatott kifejezéssel – minőségi idő. Bár Sipos Epipó világát a Kádár-rendszer és az úttörőmozgalom merev unalmával állította szembe, ma sem kell sokáig keresnünk az olyan iskolai légkört, amihez képest felszabadító erejűnek tűnhet egy izgalmas felnőtt fantáziavilága. Ma is ugyanilyen alapvetően határozza meg egy-egy közösség egész szellemiségét az, aki vezeti az adott csoportot, és ma is sok olyan iskolai vagy más, gyerekeket is magában foglaló közösség van, ahol az alaphangulat nemcsak megengedi, de támogatja is a hatalommal való visszaélést.
2. Nem biztos, hogy jobb a békesség
Bár simulékonyságomat, békére törekvő attitűdömet pozitívumként tartja számon a környezetem, az ilyen és ehhez hasonló esetek nagy tanulsága számomra, hogy a „jobb a békesség” szlogen egyáltalán nem alkalmazható minden élethelyzetre. Azokra, amelyekben gyerekek biztonsága forog kockán, biztos nem. Sipos ügye 25 évvel ezelőtt azért derülhetett ki, mert az egyik érintett szülei nem hagyták annyiban a dolgot, hittek a gyereküknek, és rövid úton megoldást akartak keresni a szorongató helyzetre. Bementek az iskolába és elérték, hogy Sipos lépjen ki a tantestületből és ne szervezhessen több epipói kiruccanást se. Csakhogy – abból az egyébként szintén jó szándékú megfontolásból, hogy a tiniket ne tegyék ki felesleges hercehurcának – a nyolcvanas évek végén Sipos Pál ügyéből nem lett rendőrségi akta, és a tanár néhány éves külföldi tartózkodás után a tévé képernyőjén tért vissza. Ráadásul kedvenc terepére, a tinik közé. Ekkor már nemcsak azzal okozott óriási kárt, hogy továbbra is rendszeresen kapcsolatba lépett fiatalokkal, de azzal is, hogy a tévé képernyőjén hiteles és vállalható arcként szerepelhetett, és legitimált ezzel teljesen vállalhatatlan cselekedeteket. Mindez abban erősít meg, hogy a gyerekekkel kapcsolatos dolgokban nem érdemes a könnyebbnek tűnő utat választani. Hosszú távon éppen azzal okozhatunk bajt, ha nem ásunk a dolgok legmélyére.
3. Ha lassan melegíted, a béka hagyja megfőzni magát
Általánosban nagyon izgalmas sztorik keringtek a bioszszakkörről. Mondták, hogy többek közt azt is sikerült itt illusztrálni, hogy ha a békát forró vízbe dobják, egyből kiugrik, míg ha lassan melegítik a folyadékot, akkor szépen lassan megfő. Bár remélem, hogy ilyesmi a valóságban nem képezte részét a foglalkozásnak, szegény béka esete máig megmaradt bennem, mert annyira igaz rossz párkapcsolatra, munkahelyi légkörre és bántalmazásra is. Arra, hogy milyen észrevétlenül és milyen apró lépéseken át lesz valami szépen indulóból káros, fojtogató és vállalhatatlan.
Epipóban nem minden gyereket ért abúzus, és nem is ezzel kezdődött a sztori. A lámpaoltás utáni eseményekben azok vehettek részt, akiket Sipos lassú, körültekintő munkával kiválasztott, és apró lépésekben megnyert az ügynek. A zaklatás ugyanis (derült csak ki ismét ebből a történetből is) jellemzően nem úgy kezdődik, hogy jön a rossz arcú rém, hanem úgy, hogy jön a tiszteletre méltó vagy épp lánglelkű, de mindenképpen valamiféle hatalommal és befolyással bíró bántalmazó, aki szépen lassan megteremti a feltételeit annak, hogy otthonos körülmények között csinálhassa, amit csinál. Az ingerküszöb szépen lassan nő, és bár először még csak az tűnik okénak, hogy a tanár úgy viselkedik, mintha a legjobb haver lenne, nem sokkal később már az is, ha különfoglalkozásokat szervez a saját lakásán, majd a közös önkielégítés is a pakk – igaz, rendkívül zavarba ejtő – részének tűnik.
4. Bármilyen nehéz téma is, beszélni kell róla
A bántalmazások működése kapcsán sokat olvastunk már arról, milyen nagy szerepe van a titoknak, az elhallgatásnak. Nemcsak azért, mert a csönd mindig a bántalmazónak kedvez és mert a hallgatás végképp elszigeteli az érintettet, de azért is, mert ha otthon nem lehet a nehezebb témákról beszélni, az nagyon kiszolgáltatottá tehet egy gyereket. Sipos zaklatásának egyik áldozata nagyon pontosan fogalmazta meg, hogy is működik mindez, hogy hogyan tűnhet okénak egy teljesen elfogadhatatlan viszony.
„Lehet, hogy kényelmetlenül éreztem magam, vagy valahol éreztem, hogy ez rossz, de annyira nem gondoltam bele. Nálunk tabu volt otthon a szex, semmilyen más tapasztalatom addig nem volt, és itt olyan valaki mondta, hogy ez természetes, akiben jobban bíztunk, mint a saját szüleinkben. Ő jó fej volt, ma úgy mondanád, hogy cool, és annyi jó dolgot csinált velünk.”
Fontos tanulság, hogy nem lehet megúszni, hogy a gyerekeinkkel mindent őket érintő, érdeklő dologról nyíltan és ítélkezés nélkül beszélgessünk. Ha biztosan meg nem is védi, valamennyire talán felvértezi őket.
5. Mr. Keating csak egy van
Ki ne imádná a Holt költők társaságát, ki ne vágyott volna arra, hogy az iskolában megismert unalmas, „tananyagról”, „kötelességekről” papoló tanárok helyett a kapitányhoz hasonló figura tanítsa? Melyik tini ne fordulna egyből egy ilyen karakter fénye felé? Teljesen természetes az is, hogy egy kamasz nem tud egyszerűen kedvelni, vagy nem kedvelni, inkább rajongásig imád, vagy szívből gyűlöl. És még az is teljesen érthető, hogy rajongása tárgyát nemcsak a távoli, elérhetetlen sztárok körében keresi, hanem szeretné megtalálni a hétköznapokban, mondjuk az iskolában is. Jó tehát, ha van a gyerekünk környezetében olyan felnőtt, akire a szülei mellett is fel tud nézni, de érdemes azt is figyelni, hogy ezzel hogyan él, vagy hogyan él vissza az adott személy.
„Egy tanárt ne imádjanak. Legyen közömbös vagy kedveljék, de ez a fajta rajongás, amit popsztárok iránt szoktak érezni, gyanús. (...) Beszélgessenek a gyerekkel arról, hogy mit csinál a felnőttel közösen, az miről kérdezgeti, és ne hagyják, hogy olyan problémái legyenek a gyereknek, amit nem velük, hanem más felnőttel beszél meg. Persze ez nem könnyű, és persze sok olyan jó szándékú, ártatlan felnőtt van, aki semmi rosszat nem tesz a gyerekeinkkel – de az odafigyelés, a gyerek kapcsolatai természetének a kiderítése akkor is lényeges szülői feladat” – írja a témáról Szalay Ágnes pszichológus.
Sipos a visszaemlékezések szerint imádta a gyerekek által köré font rivaldafényt, miközben kegyeit a gyerekek vélt érdemei szerint ebből a nagyon egyenlőtlen pozícióból mérte. Volt, akik felé nagyon szűkmarkúan, de senki felé nem igazságosan. Ugye hogy ez akkor is káros és egészségtelen, ha nincs szó szexuális zaklatásról?
6. Ér az utolsó pillanatban lemondani
A film nyitójelenetében a rendező és egykori táborlakó, Judit és lánya beszélgetnek. A kislány éppen táborba készül, és az azzal kapcsolatos lemondási és egyéb klauzulákat olvasgatva Judit elbizonytalanodik, jó ötlet-e elengednie a lányát. A film zárójelenetéből kiderül, el fogja engedni, de közben elhangzik egy szerintem kulcsfontosságú mondat is: „De anya, az utolsó pillanatban nem lehet csak úgy lemondani!”.
Epipó sztorija engem arra is tanít, hogy mindennél fontosabb, hogy le lehessen mondani, és hogy nem lehet semmilyen más szempont erőteljesebb a gyerekünk vagy a mi, akár megmagyarázhatatlan ellenérzésünknél. Mindez ráadásul túl is mutat a gyerekekkel kapcsolatos zaklatás ügyén. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol ér az utolsó pillanatban is meggondolnia magát az embernek. Nemcsak akkor, ha egy felnőtt bűvkörébe kerülve nem ez tűnik a jó fej megoldásnak, de akkor is, ha egy jól induló szexuális együttlét kellős közepén tart éppen, vagy akkor száll inába a bátorsága, amikor már majdnem felérnek ahhoz az ismeretlenhez, akihez pár pohár ital után jó ötletnek tűnt elindulni. Nekem egy csomó, ennél sokkal egyszerűbb helyzetben is iszonyú nehezen megy a nem, de a film és a cikk hatására úgy érzem, hogy nemcsak magamért, de szülőként is felelősségem gyakorolni a határok meghúzását.
7. Soha nincs késő elmondani, ami történt
Az elmúlt években nagyon sok, már elfeledettnek hitt történetre derült fény. Csupa olyan zaklatási, bántalmazási ügyre (legyen szó akár felnőtt-gyerek, akár felnőtt-felnőtt viszonyról), amivel kapcsolatban az elkövető hosszú idő óta abban a boldogító tudatban élhetett, hogy nem lesz itt már semmi gond: nincs az az isten, hogy az még kiderüljön. Szerencsére van. És telt bár el sok év és legyen bármilyen hangos azoknak a kórusa, akik szerint nem szép az ilyesmit ennyi év után előhozni, igenis el kell mondani, és soha nem késő elmondani.
Az Epipóban történtek feltárása nem csak azért jó, mert azok, akik egy ott szerzett traumával élnek, közelebb kerülnek a a feldolgozáshoz. És nem is csak azért, mert az ott történtek mindannyiunknak tanulságul szolgálnak arról, hogy milyen lassan, észrevehetetlenül épül ki egy elnyomásra és egyenlőtlenségre épülő rendszer, de azért is, mert ez a történet tényleg érdemi változást tudott elérni. Egy törvénymódosításnak köszönhetően az ilyen és ehhez hasonló ügyek már nem évülhetnek el.
8. A bántalmazó szempontja sokadrangú
A legtöbbször érdekel a dolgok miértje. Szeretem megérteni, hogy ki mit és miért tesz, még akkor is, ha vannak esetek, amikor ez semmilyen módon nem visz közelebb az adott álláspont elfogadásához. Az Epipó-sztori, és ehhez kapcsolódóan az a cikk szerzőjével készült videó, amit nemrégiben láttam, győzött meg arról, hogy az elkövető szempontja másodlagos, harmadlagos, sőt huszadrangú.
Persze hogy nagyon fontos kezelni az okokat, és kapjon segítséget mindenki, aki kéri, főleg, ha ezzel szavatolható, hogy kevesebb bántódás érjen ártatlanokat. De az elkövető álláspontjának, mentegetőzésének, elmismásolásának kitenni magunkat, pláne azokat, akiknek ártott, inkább káros, mint előrevivő. Siposnak nemcsak a leleplező cikk szerzője, de a dokumentumfilm készítője is lehetőséget adott arra, hogy elmondja, amit a témáról gondol. Elmondta. Bármilyen szempontból is érthetőbbé, megérthetővé, elfogadhatóvá vált mindaz, ami a táborokban és Sipos lakásán történt? Természetesen nem. Az önfelmentő magyarázkodástól viszont csak még jobban összeszorul az ember gyomra, tudva, hogy Siposra visszamenőleg már nem tud lecsapni a törvény szigora.
Borítókép és címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
