A gyerekednek ártasz azzal, ha túl engedékeny vagy vele

Napjainkban a gyereknevelés sok tekintetben rugalmasabb az elmúlt évszázadok gyakorlatához képest. Merev időbeosztások és szabályok helyett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az igényszerű szükségletkielégítések és gondozási folyamatok. Ma már a síró csecsemőt ölbe vesszük, a két étkezési idő között megéhező gyereket pedig megetetjük. Ez a fajta szülői alkalmazkodás teszi lehetővé, különösen az első évben, hogy a gyerek érezze jó válaszkészségünket, és általa megerősödjön a kettőnk közötti kötelék.

Az állandó és minden helyzetre érvényes rugalmasságunknak ugyanakkor megvannak a hátulütői is, amivel ritkán számolunk. Bár az igényszerű szükségletkielégítések bizonyos helyzetekben egyértelmű előnyökkel járnak, túlzott alkalmazkodásunk a gyerek számára bizonytalanságot is tükrözhet, ami megingathatja a belénk vetett bizalmát. Ő még nem ismeri a világot, ezért nem elvárható, hogy biztosan tudja, mikor mire van szüksége. Számára az ismert keretek teremtik meg a kiszámíthatóság és biztonság érzését, ezeket pedig a szülők által gondosan végiggondolt és magabiztosan felállított szabályok alkotják. A gyerekeknek szükségük van szabályokra, hogy biztonságban érezhessék magukat és megtanuljanak alkalmazkodni az őket körülvevő környezethez, a társadalom normáihoz és kultúrájához.

Az engedékenység ártalmai

A múlt ismeretében nagy hangsúly kerül a túlságosan szigorú, irányító, autokrata nevelési stílus elkerülésére, miközben keveset hallunk az engedékeny nevelés szélsőségeinek hatásairól és jelentőségéről. Különösen azok választják könnyen (tudatosan vagy sem) a túlzottan megengedő szülői hozzáállást, akik megtapasztalták a szigorú, figyelmet és kompromisszumot nem ismerő nevelési attitűdöt.

Maccoby és Martin szülői nevelési modellje jól szemlélteti, milyen komoly, hosszú távú következményeket eredményezhetnek a nevelési módszereink a gyerekek fejlődésében. Kutatásaikban négy nevelési stílust különítettek el a szülők válaszkészségének (elfogadás, elutasítás) és iránymutatásának (korlátozás, engedékenység) dimenziója mentén: Tekintélyelvű (elutasító, korlátozó), Mérvadó (elfogadó, korlátozó), Elkényeztető (elfogadó, engedékeny), Elhanyagoló (elutasító, engedékeny). A négy nevelési stílus megfigyelésével és vizsgálatával az engedékenység személyiségfejlődésre gyakorolt hatása igen tisztán körvonalazódott.

Az elkényeztetett gyerekek többsége éretlen, önállótlan, nem alakul ki bennük a felelősségérzet, ezért általában döntést is nehezen hoznak. Továbbá gyenge az önkontrolljuk, mert nem tudják vágyaikat, indulataikat féken tartani, ami miatt gyakran agresszívek is lehetnek. Hiába alkalmazkodunk tehát folyamatosan a gyerekünk pillanatnyi szükségleteihez, hosszú távon nem azt az eredményt fogjuk kapni, amit elképzeltünk. 

Bizonytalan csapongások

Legtöbben persze tudatában vagyunk annak, hogy a túlzott engedékenység legalább annyira nem jó, mint a túlzott szigor. Valahol az arany középutat kellene megtalálni, ez azonban nehezebb, mint gondolná az ember. Hogy miként kezelünk egy helyzetet, függhet az aktuális környezeti feltételektől, a gyerek viselkedésétől és a mi hangulatunktól is. Néha engedékenyek vagyunk azért, hogy elkerüljük a kínos helyzeteket, máskor meg éppen túl számonkérők és szigorúak, hogy valahogyan kiharcoljuk a nekünk járó tiszteletet. Ha nincsenek letisztázva azok a szabályok, amelyeket valóban fontosnak tartunk mind a gyerek fejlődése, mind önmagunk lelki egészsége szempontjából, akkor nagyon valószínű, hogy csapongani fogunk a két véglet között, kiszámíthatatlan viselkedésünk pedig sosem fog kielégítő eredményt hozni hosszú távon.

Bűntudatunk lesz, amikor elvesztve önkontrollunkat kiborulunk a gyerekre, és akkor is, amikor arról adunk tanúbizonyságot, hogy nincs bennünk elég tartás. Bizonytalan csapongásaik a gyerekekben is aggodalmat keltenek. Egy szülő, akinek a viselkedése kiszámíthatatlan vagy alkalomtól függő, bizonytalanságot és bizalmatlanságot kelt a gyerekben, hiszen éppen azt a feladatot nem tölti be, amire a gyereknek alapvető szüksége van: nem adja meg a gyereknek azt az érzést, hogy mellette mindig biztonságban van. Se a csapongás, se a bizonytalanságból fakadó túlzott szigor vagy engedékenység nem lesz célravezető, mivel a gyerekeknek többet számít az, hogy mit érzünk, mint hogy mit mondunk vagy teszünk. Az arany középutat azonban meg lehet találni, ha kellő energiát és időt szánunk arra, hogy valóban átgondoljuk, mi a fontos számunkra és mit tehetünk ezek ápolásáért.

Biztonságos keret kialakítása

Családalapítás előtt sokan elgondolkodunk azon, hogy milyen értékek tükrében szeretnénk majd felnevelni a gyerekeinket. Az új jövevény érkeztével ez az elképzelés mégis gyakran merül egyből feledésbe, vagy fullad kudarcba. A kezdeti nehézségek és újdonságok következtében észrevétlenül száll el felettünk az idő anélkül, hogy újragondoltuk volna, vagy módosítottuk volna korábbi elképzeléseinket. Élünk napról napra, ami már magában épp elég feladatnak bizonyul. Az alapvető értékrend és keretek tisztázása nélkül viszont nagy eséllyel sodródhatunk akár a szélsőséges nevelési stílusok irányába, akár az azok közötti bizonytalan csapongásokba.

Amilyen apróságnak tűnik tisztázni, hogy mit tartunk fontosnak az életben, olyan nagy hordereje van a családi harmónia kialakításában és megerősítésében. Nagyon fontos ezeket a kérdéseket megvitatni a partnerünkkel és a gyerekeinkkel is, hogy betarthatóan felállíthassuk azokat a szabályokat, amelyek biztosítani fogják a mi lelki békénket és a gyerekek biztonságérzetét is. Szeretnénk, ha a gyerekek legalább napi egyszer meleg ételt ennének velünk közösen? Szeretnénk, ha az apró darabokból álló játékoknak kizárólag a gyerekszoba adna teret? Sokat jelentene, ha heti egyszer kimenőt kaphatnánk a parterünkkel legalább két órára? Esetleg fontosnak tartjuk, hogy mindenki meghallgassa a másikat?

Lehetnek ezek komolyabb, veszélyelhárító és apróbb, mások számára lényegtelennek tűnő értékek/szabályok is, ha számunkra vagy egy másik családtag számára fontos, akkor meg kell próbálni figyelembe venni. Ehhez pedig idő kell. Meg kell tudnunk fogalmazni magunknak, majd egy beszélgetés keretén belül megosztani egymással, hogy aztán közösen találhassunk rájuk megoldást.

Arra is számítanunk kell, hogy az életünk folyamatosan változik. A gyerekek nőnek, iskolát váltanak, mi elköltözünk, vagy egyszerűen csak szellemi gyarapodáson megyünk át. Változnak a körülményeink, talán az értékrendünk is, és ezért a felállított szabályok értelmüket veszíthetik. Ilyenkor észre kell ezeket venni, majd pedig újraértékelni: újragondolni, újratárgyalni és újrafogalmazni azokat a szabályokat, amelyek mindenki értékrendjét tiszteletben tartják, egyértelmű kereteket biztosítva. Ezek kidolgozása és betartásának megkönnyítése azonban legyen mindig közös feladat. A gyerekek is szeretik, ha részt vehetnek a folyamatban. Írjunk szabálylistát vagy napirendet, rajzoljunk hozzá, osszuk meg a feladatokat, esetleg csináljunk hozzá személyre szóló emlékeztetőket. Tegyük különlegessé és élvezetessé a résztvevők számára, hogy még a kevésbé szerethető szabályt is könnyebben elfogadhassák. Ahogy a kapcsolatainkon, úgy a kiegyensúlyozott családi légkörön is folyamatosan dolgozni kell, nem csak nekünk, mindenkinek. Ehhez pedig beszélgetnünk kell, kommunikálnunk, hogy közösen megteremthessük mindenki számára a biztonságot, s általa az egymás közötti szorosabb köteléket is.