Mitől lesz jó egy gyerek, ha egyszer pimasz és szófogadatlan?

Vajon mitől lesz jó egy gyerek? Mitől válik egy a társadalom számára is értékes és jóravaló felnőtté? Bizonyára szülőként bennünk is gyakran felmerülnek ezek a kérdések, különösen akkor, amikor a gyerekünk viselkedése éppen nevelési elveink korrektségét kérdőjelezi meg. Szófogadatlan, pimasz, meggondolatlan, rossz tanuló. Gyerekünk fejlődésének folyamata és felnőtté válásának kimenetele valahol tükrözi és minősíti a mi nevelői attitűdünket és elveinket, és ez igencsak fenyegető lehet számunkra.

A gyereknevelés azonban nem fekete-fehér. A szülő részéről is tele van változásokkal, tanulási folyamatokkal és állandó mérlegeléssel, hiszen minden helyzet a nevelési elvek más- és másfajta értelmezését kívánja meg. Nem véletlenül képes annyira kimeríteni. Nincs egy tudásanyag, amit egyszer megtanulva már robotmunkaként, fél szemmel is végezhetünk vele. Felelősségteljes, az értékrendünk által állandóan felülvizsgált döntéshozatalok sora.

Valahol ezt szemlélteti Halák László 1978-ban megírt Jóra nevellek! Jóra nevellek? című kisregénye is. Az általános iskolai nevelési helyzetek felvezetésével nyílt, filozófiai vitát indít, ahol a felnőtt szereplők (pedagógus, szülők) nemcsak egymással, de a szerzővel is összeütköztethetik a jó gyerek nevelésével kapcsolatos véleményüket. Bámulatos, hogy mindössze 150 oldalon keresztül milyen korrekt és átfogó képet képes adni a feladat nehézségéről. Ennek mentén kívánok megosztani pár gondolatot.

A mindig szófogadó gyerek önállótlan

Az első visszajelzést a saját gyerekünk neveléséről általában az adja számunkra, hogy mennyire szófogadó. Hogy megérti és elfogadja-e a tanácsainkat, kéréseinket, utasításainkat, anélkül, hogy különösebb hisztériába, ellenkezésbe kezdene. Az engedelmesség és együttműködés azért is fontos, mert a gyerek biztonságát, a veszélyhelyzetektől való megóvását szolgálja. Ő ugyanis (korához mérten) még nem minden esetben képes a veszélyt kellően felmérni. Ugyanakkor egy mindig szófogadó gyerek olyan, akár egy robot. Nem gondolkodik, nem mérlegel, nem alkot saját véleményt, hanem kérdés nélkül alárendeli magát az idősebb korosztály irányításának. Akármennyire is megkönnyítené ez a fajta viselkedés a mindennapi szülői életünket, lássuk be, hogy a valódi felnőtt életre nem készít fel. El fog jönni a pillanat, amikor senki nem fog a gyerekünk helyett döntést hozni, vagy más döntését a közösség érdekében mérlegelni és felelősségteljesen módosítani. Egyik napról a másikra, gyakorlás nélkül pedig nem fog felnőni a feladathoz. Ismétlés a tudás anyja – szól a mondás, amit szülőként előszeretettel emlegetünk, ha az iskolai tananyag bemagolásáról van szó. Az élet többi területére azonban ez ugyanúgy érvényes. A magabiztos, erkölcsös és sikeres felnőttkorhoz szükséges gyakorolni annak ismérveit: az önálló gondolkodást, a mérlegelést, a döntéshozatalt is. Fokozatosan, lépésről lépésre.

Lehet-e jó a bírálás, a rajtunk kívüli rossz leleplezése, a saját hibáink beismerése? Bár senki nem szereti, ha bírálják, és önkritikát sem gyakorolunk szívesen mások előtt, a hibázás nélkülözhetetlen a fejlődéshez. Ha ugyanis nincs, akkor nincs min javítani, azaz nincs hova fejlődni. A hibának azonban nem kell feltétlenül rossznak lennie, csak olyannak, ami lehet jobb is, és ez a lényeg. A gyerekek egyfajta elégedetlensége a fejlődésük feltétele, ami által jobbá tehetik önmagukat és a világot. Ez segíti őket abban, hogy kezdetben elkezdjenek mászni, járni, írni, idővel pedig hogy a társadalom hasznára legyenek.

De persze ez a fajta elégedetlenség tudja őket olykor velünk is szembefordítani. Ha bírálják a magatartásunkat és a nevelői munkánkat, megint csak fokozhatják a belső fenyegetettségérzésünket. Kezdhetünk hát aggódni, hogy az elégedetlenségük esetleg a személyünk iránti tiszteletlenséghez, engedetlenséghez vezet majd, ami a szülői kudarcunk netovábbja lenne? Vagy lehet, hogy ez túlzás? A gyerekünk nem azért fog tisztelni minket, mert a szülei vagyunk, hanem azért, mert felismeri, hogy szeretetre és tiszteletre méltók vagyunk. Ehhez azonban nekünk is tisztelni kell őket, a pillanatnyi képességeiket, a függetlenségüket, és hinni abban, hogy azokat – gyakorolva – jóra használják majd. 

Őszinte szülő-gyerek kapcsolat

A jó nevelésnek mindig feltétele a szülő és a gyerek közötti jó viszony is, azaz a kölcsönös bizalom. Egyik oldalról a gyerek bízik a szülőben, a döntéseiben, ad a szavára, és tudja, hogy lehet őszinte, mert a szülő soha nem fogja elutasítani, akármit csinál vagy mond. A másik oldalról viszont a szülő is bízik a gyerekben, a folyamatosan fejlődő képességeiben és a kompetenciájában. Tudja és elfogadja, hogy a gyereknek saját, független tapasztalatokra legalább akkora szüksége van, mint az általa közvetítettekre. Már csak ennek a jó viszonynak a kimunkálása is képes kellőképpen demonstrálni, hogy a gyereknevelés az állandó változáshoz való felelősségteljes alkalmazkodás, valójában mindkét fél részéről.

Mi is és a gyerek is a maga szerepében felfedez, tapasztal, tanul, idomul, majd újra felfedez. A fejlődésünk önálló, folyamatos körforgás, amely nem mindig tart igényt mások tanácsára. Mi is hiába mondjuk a gyereknek, hogy el fog esni a cipőfűzőjében, nem fog hallgatni ránk mindaddig, amíg egyszer el nem esik. Ha egyáltalán elesik. Hasonlóképpen mi sem fogunk minden gyerekneveléssel kapcsolatos intelmet komolyan venni a szüleinktől, inkább a magunk tapasztalatára bízzuk. Mert hiába járunk nyitott szemmel, és tanulmányozzuk serényen az előre kikövezett utat, igazán akkor értjük meg, ha magunk munkáljuk. 

Szülői feladatunk

A jó nevelés és a jó gyerek kérdéséről naphosszat lehetne filozofálni, és talán meg is éri néha, hiszen mind így tapasztalunk és fejlődünk tovább. Halák László regénye pedig remek lehetőséget ad rá, ezért az ő gondolataival zárom. „Nekünk a gyerekeinket szabad, felelősségtudattal bíró felnőttekké kell nevelnünk! Ez pedig azzal jár, hogy már gyermekkorukban is tudniuk kell választani jó és rossz között, tudniuk kell, mivel elégedettek, és mivel nem, tudniuk kell, minek engedelmeskednek, és minek nem. Elképzelhetetlen, hogy az a gyermek, akit egészen felnőtt koráig arra neveltek, hogy ne válasszon, hanem mindennel elégedett legyen, amire mások azt mondják, hogy jó, és mindennel elégedetlen legyen, amire mások azt mondják, hogy rossz, az felnőttként képes legyen szabadon, felelősséggel dönteni. Csak az az ember lehet felelős a tetteiért, aki érzi szabadságát, választási lehetőségeit. A nevelésnek tehát arra kell irányulnia, hogy a gyermek összefüggéseiben legyen képes megítélni szabadságát és függőségét, elégedettségét és elégedetlenségét, engedelmességét és engedetlenségét.”