Felelős szülőként a legjobbat szeretnénk a gyerekeinknek, és különösen érzékenyek szoktunk lenni arra, hogy jó oktatást és ezzel együtt jobb lehetőségeket is kapjanak. Sokak szerint mindezt a különböző alternatív iskolatípusokban találhatjuk meg, mások azt mondják, nem biztos, hogy jól járunk az elkülönítéssel. Heti kérdésünk így szól: Állami vagy alternatív iskolában van jobb helyen a gyerek?
Mi az, hogy alternatív iskola?
A köznyelvben jellemzően alternatív iskolaként hivatkozunk azokra az oktatási intézményekre, amelyek deklaráltan megkülönböztetik magukat a közoktatási intézményektől, és amelyek módszertanban, tantervben és/vagy alapelveikben eltérnek attól, amit az állami fenntartású intézmények többé-kevésbé egységesen kell, hogy képviseljenek. A valóságban sokféle iskolatípust összemosunk ezzel az ernyőfogalommal, és alternatívként tartjuk számon a reformpedagógiai iskolákat, azokat a sulikat, amelyek csak részben integrálnak ilyen módszereket, és egyéni rendszert dolgoznak ki, valamint ide soroljuk a csak egy-egy területen speciális módszertant alkalmazó és magántanulói csoportokban oktató iskolákat is. És akkor még nem is beszéltünk az egyházi fenntartású iskolákról, vagy a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokról, amelyek a hagyományos iskolatípushoz képest szintén valamivel nagyobb pedagógiai szabadságot élveznek.
Már ez is jól mutatja, hogy milyen sokféle lehetőség kínálkozik azoknak a szülőknek, akik megengedhetik maguknak a választás luxusát. Abból pedig, hogy ezekbe az intézményekbe rendszerint sokszoros a túljelentkezés, az is világossá válik, hogy az alternatívák iránt hatalmas az érdeklődés a szülők részéről.
Már aki megteheti
Legalábbis azoknak a szülőknek a részéről, akik egyáltalán megtehetik, hogy foglalkozzanak ezzel. Az alternatívsuli-dilemma – még ha a saját gyerekünkről van szó, és élet-halál kérdésnek is tűnik –, alapvetően first word problem. A vidéken, főleg kisebb településeken lakók előtt jóval kevesebb lehetőség nyílik a másféle iskola felé való nyitásra, a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű családok gyerekeihez pedig még az információ sem igen jut el. Sőt, még egy átlagos budapesti család is számtalanszor át kell hogy gondolja, tud-e költeni a remélt módszertani változatosságra.
Az alternativitásnak ugyanis (intézményenként eltérő) ára van. Egyes iskolákban kifejezetten borsos tandíjat kell fizetni, másutt nem összegszerűsített, de határozott elvárás az iskola mögött álló alapítvány anyagi támogatása, bizonyos ingyenes szolgáltatások nem elérhetők, ráadásul ezekben az iskolákban a hagyományosban megszokottnál gyakoribbak lehetnek a különböző költséges programok, utazások. A szegényebb, kevésbé informált családok gyerekei ugyanakkor, ha nem is közvetlenül, de szintén érintettjei lesznek a módosabbak iskolaválasztási tendenciáinak: olyan iskolába, osztályba kerülnek, vagy olyanban maradnak, ahonnan a jobb családi hátterű, jobban teljesítő vagy kiemelten tehetséges gyerekeket lassan kiemelik a szülők.
Miért váltanak?
Sokféle ok van, ami a szülők egy részét arra készteti, hogy gyerekét már első osztályban valamilyen alternatív iskolatípusba írassa, vagy később vigye el a nem beváló iskolából. Az egyik leggyakoribb érv, hogy míg a hagyományos iskolák elsősorban az információátadásra helyezik a hangsúlyt, és ezzel párhuzamosan kevesebb figyelmet fordítanak a készségfejlesztésre, az alternatív iskolák jelentős részében utóbbin van nagyobb nyomaték. Ezt a véleményt rendre megerősíteni látszanak a PISA-felmérések egyre gyengébb eredményei, melyek arra mutatnak, hogy a hagyományos iskolatípusok jelentős részében már a készségek megalapozásánál baj van.
Sokan várnak a különutas iskolatípustól jobban megfizetett, megbecsült, és ezért munkáját nagyobb odaadással végző pedagógust, modernebb eszközöket, jól felszerelt tantermeket, kisebb osztálylétszámot és ebből eredően nagyobb személyes figyelmet. Utóbbi nemcsak a kiemelkedően tehetséges gyerekeknek lehet fontos, de azoknak is, akik a hagyományos iskolarendszerben nem tudnak kibontakozni, akiket a sorozatos kudarcélmények egészen el is idegenítenek a tanulástól. Az ő szüleik egyfajta menedékként tekintenek ezekre az iskolákra, és abban reménykednek, hogy itt „problémás” gyerekükben is meglátják majd az értéket. Mások a poroszos szemléletet kerülnék, megint mások hozzájuk hasonlóan gondolkodó szülők közösségéhez szeretnének tartozni.
Olyanok is vannak, akik nemcsak szakmai, de politikai függetlenséget is várnak: úgy kalkulálnak, hogy a különutas iskolában kevésbé érintik/sújtják majd gyerekeiket az utóbbi időben egyre szaporodó, nagy vitákat kiváltó oktatáspolitikai intézkedések, hogy ezekben az intézményekben mérsékelhető lehet például a tervezett NAT-módosítás sokak szerint káros hatása.
Az alternatív iskolatípusok, bár igen sokféle módszertan mentén, más-más értékeket a középpontba állítva dolgoznak, rendszerint meg is ígérik a hozzájuk járó gyerekek szüleinek, hogy modern és újító módszerekkel, személyre szabottan és gyerekközpontúan fognak oktatni, hogy a megszokottól eltérő, liberálisabb, demokratikusabb tanár-diák viszonyt és élményszerű órákat kaphatnak majd.
Tényleg ekkora a szakadék?
Ha a nagy egészet nézzük, igen. Ha azt vizsgáljuk, egy véletlenszerűen kiválasztott magyar gyerek milyen oktatásban fog részesülni a körzetes iskolában, és ezt összevetjük azzal, amit a még mindig nem túl nagy számú alternatív iskola tud adni, valószínűleg nagyon nagy lesz a kontraszt. Sokan vannak ugyanakkor, akik szerint nem ilyen egyszerű, és semmiképpen sem fekete-fehér a helyzet.
Mint mondják, nagyon sok olyan állami fenntartású iskola van, ahol a lehetőségeket maximálisan kihasználva, gyerekközpontúan oktatnak, és azt is hozzáteszik: egy pedagógus emberi minősége és módszertani tudása nem függ és nem is függhet csak attól, hogy milyen iskolatípusban dolgozik. Bizonyára nekik is igazuk van: az ország legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű régióiban is találunk erőn felül teljesítő tanári munkaközösséget, míg önmagában egy iskola alternatív volta nem garancia arra, hogy ott csak kiváló tanárok oktatnak majd. A jó tanár mindenhol jó tanár, mondják ők. Igen, csak van, ahol sokkal könnyebb jó tanárnak lenni – mondják az alternatív oktatás pártolói.
Azok, akik nem csalódtak végérvényesen a „sima” iskolában, hozzáteszik azt is, hogy alternatív és hagyományos iskolamodell ilyen élesen nem is választható szét, hiszen egyik sem függetlenedhet a másiktól, folyamatosan és kölcsönösen hatnak egymásra. Az alternatív kerettanterv tantárgyi struktúrája például maximum harminc százalékban térhet el a központi kerettantervben foglalttól, és a kimeneti követelmény érettségikor ugyanaz lesz akár alternatív, akár hagyományos iskolába jár a gyerekünk, mondják. Utóbbira gondolva ők épp a hagyományos tanrend szerint, hagyományos óratípusok között érzik nagyobb biztonságban a gyerekeik jövőjét.
Szegregál?
Mivel az alternatív iskolatípusokba döntő többségében a jobb módú, tájékozottabb szülők gyerekei kerülnek be, ezek az iskolatípusok (illetve az őket életre hívó, több sebből vérző közoktatási rendszer) erősen szegregálnak – hangzik el a gyakori kritika ezekkel a hagyományostól eltérő modellekkel kapcsolatban.
Ezt az elkülönítést a szülők egy része persze kifejezetten keresi is, őket megnyugtatja hogy más „jó családból származó” gyerek között tudhatják a magukét is. Mások viszont aggódva teszik fel a kérdést: tényleg jó, ha mélyítjük a szakadékot? A középosztály gyerekei (kis túlzással) lassan már tömegközlekedési eszközön sem utaznak, mert mindenhova autóval viszik őket, és így családjuk zárt kis buborékján kívül alig ismernek valamit a világból. Az iskolában még lehetőségük lenne kicsit szélesebb körű tapasztalatokat szerezni, de azzal, hogy jó szándékú szüleik ilyen iskolába íratják őket, ennek az esélyét is csökkentik – mondják azok, akik nem hívei a különválasztásnak.
Mások viszont emlékeztetnek, hogy az alternatív iskolák kifejezetten nagy erőforrásokat fordítanak arra, hogy a gyerekeket érzékenyítsék a különböző társadalmi problémákra, egyenlőtlenségekre, ráadásul attól, hogy egy sima iskolában sokféle gyerek van, még egyáltalán nem biztos, hogy a szociális készségek jobban fejlődnek majd. Az sokkal inkább múlik a velük foglalkozó pedagógus személyiségén, aki egy vegyes társaságban éppúgy kiélezheti az ellentéteket, mint amennyire egy homogén közösségnek meg tudja mutatni, mi van a buborékon túl.
Kinek lesz igaza?
Akármit is mutatnak a különböző felmérések eredményei, az elsődleges szempont a gyerek közérzete. Iskolában, és különösen az általános iskola első néhány évfolyamában a legfontosabb cél az kellene, hogy legyen, hogy a gyerekek megszeressék a tanulást, és kialakuljanak az ahhoz szükséges alapvető készségeik. Egy jó tanítóval mindez megtörténhet egy kistelepülési iskola alsó tagozatán, mint ahogy elmaradhat egy nem jól megválasztott alternatív iskolában is. Merthogy – mondják sokan – az alternatív iskola sem való mindenkinek. Nem minden gyerek, család tud alkalmazkodni a nagyobb szabadsághoz, és van olyan gyerek, akinek kifejezetten szüksége van a korlátokra és a kiszámítható követelményrendszerre.
Az meg, hogy kinek lesz igaza, úgysem most derül ki. Bár az itthon is régebb óta ismert reformpedagógiai intézmények eredményeit már ismerjük (egyes gyerekeknek szárnyakat adnak, másoknak annyira nem válnak be), sok új kezdeményezésről csak az elkövetkező néhány évben vagy akár évtizedben derül majd ki, hogy képes volt-e választ adni azokra a kihívásokra, amelyekre felelni próbált.
És te mit gondolsz? Állami vagy alternatív iskolában van jobb helyen a gyerek?
A szavazás a jobb felső sarokban lévő Facebook-ikonra kattintva nyílik:
