Ica néni: Az anyaságban otthon éreztem magam

Sándor Zoltánné, Ica néni az Észak-Alföldön fekvő Abádszalókon született. Már kisgyerekként megismerte a kemény munkát, azóta is aktív, dolgos életet él. Most épp az Újlipótvárosban. Kettesben kisebbik lányával, a 36 éves, Down-szindrómás Vikivel.  

Mesélne egy kicsit a gyerekkoráról, Ica néni? Hol született, hányan voltak testvérek, milyen körülmények között éltek? 

1945-ben születtem Abádszalókon, paraszti családban. Négyen voltunk testvérek, de csak hárman nőttünk fel, mert egy testvérem még azelőtt meghalt, hogy én megszülettem. 12 holdnyi földünk volt, ami nem sok, de munka akadt vele bőven. Amióta az eszemet tudom, dolgozom. Éppúgy, mint a szüleim.

Egész kicsi koruktól kivették a részüket a munkákból a testvéreivel? 

Igen. Mindent, amit egy gyerek el tudott látni, ránk bíztak. Sok aprójószágunk volt, és ahogy az iskolából hazamentünk, nekünk azokat el kellett látni. Amikor már nagyobbak voltunk, vittek bennünket dolgozni a határba, a földekre is. Az égvilágon mindent termesztettünk a saját használatunkra, pénzünk az meg csak úgy lett, ha a piacon is eladtunk ezt-azt. Az ötvenes évek nagyon szegény időszak volt mindenkinek. Ahol én felnőttem, mindenki a földből meg a jószágból élt. Csak úgy lehetett megélni, ha az ember folyton dolgozott. Főleg mikor még be is kellett szolgáltatni mindenből. 

Beszolgáltatni? Ez mit jelent?

Ki volt szabva valahogy a földek meg a családtagok után, hogy mennyit kell beadni a „közösbe”. Terményt, a tyúkok alól a tojást, vagy ha vágtunk hízót, akkor a zsírt. Az én szüleim nagyon jól gazdálkodtak, de aki nem volt ügyes, az tönkre is ment ebben, mert emellett még adót is kellett fizetni mindenre. Még a borra is, amit például apám otthon készített. Nagyon sok dolog sújtotta a parasztokat. 

Gyerekként mennyire volt nehéz ezt látni, átélni? 

Biztos, hogy az volt, én ezekre az időkre mégsem úgy emlékszem, hogy szörnyű lett volna. Nagyon jó légkörben nőttem fel, szerettek bennünket a szüleink. Anyu például olyan volt, hogy sütött egy kemencényi kalácsot, és a környékbelieket is megetette vele. Meg – főleg télen – este eljöttek hozzánk a földön dolgozó emberek tanyázni, és őket is megvacsoráztatta. Ezeket a téli estéket nagyon szerettem, mert nem volt tévénk vagy rádiónk, de a felnőttek beszélgetését hallgatni mindig izgalmas volt. Sokat dolgoztunk, mert láttuk, hogy a szüleink is ezt teszik, és amikor édesapám mondta, hogy na gyere, segíts, nem is tudtam volna azt mondani neki, hogy nem. Főleg mert lány létemre mindig olyan culáger is voltam. 

Culáger? 

Úgy értem, hogy nagyobb, magasabb és strapabíróbb, mint a lányok általában: a családból is kinőttem mindig. Ez nagy hasznomra vált, mert úgy tudtam dolgozni mindig, mint egy fiú. Volt olyan, amikor már nagyobb voltam, olyan nyolcadikosféle, hogy vittek minket cukorrépát egyelni egy ismerőshöz. Na, beraktak engem a nagyfiúk közé dolgozni, anyu persze aggódott, hogy mi lesz. De az ember azt mondta, várd ki a végét. És neki lett igaza, mert annyira nem akartam lemaradni a többiektől, hogy tízszer annyit végeztem. Ők kerestek kétszázegynéhány forintot ott a két hét alatt, én meg kétezer-valamennyit. Ötvennyolcban ez hatalmas pénz volt ám, tetőtől talpig fel tudtam belőle öltözni. 

Ez nagy szó volt akkoriban? Hogy egy egész öltözet ruhát meg tudott venni magának valaki?

Igen. Pont olyan szegények voltunk, mint mifelénk mindenki. Volt egy nyári meg egy téli öltözet ruhánk, és ha vészhelyzet volt, hogy valami már teljesen elrongyolódott, akkor ahelyett vettünk másikat. Ha csak kis baj volt, akkor megjavítottuk, toldoztuk-foldoztuk. De nem volt feltűnő, mert foltosban jártak a többiek is. Volt olyan, hogy leszakadt rólam a ruha, és akkor anyukám összerakott egy kis motyót, hogy menjek ki a piacra árulni, majd kis idő múlva ő is jött, hozott még pénzt, és akkor azt összetettük, anyu meg elment venni ruhaanyagot. A szomszédasszony vagy a nagynéném pedig megvarrta. Még én is varrtam ruhát a babámnak már egész kislány koromban, és most is, ha valami elromlik, akkor hozza a lányom, és egész szépen meg tudom csinálni. 

Szép ruhákra nem jutott, már csak azért se, mert a bátyám valahogy mindig vitte a pénzt, stikliket csinált. Pedig nagyon ügyes kerékgyártó volt, megnyerte vele a mezőgazdasági kiállítást, de aztán a bankettre meg már nem volt pénzünk, mert valami asztalon eltáncolt mindent. Az ilyen esetek miatt sem jutott arra, hogy csinosan öltözzünk. Inkább csak később. Én gyűjtöttem rá, amikor már dolgoztam, KST-t raktam, havonta 100 forintot, és abból tudtam ruházkodni, mert egy fiatal lánynak azért kellett.

Az iskolás évekre hogy tetszik emlékezni? 

Abádszalókra jártam iskolába. Jók voltak a tanáraink, én a magyart szerettem a legjobban. De őszintén megmondva nem voltam jó tanuló. Olyan jó közepes voltam; a munka mellett ennél többet vagy jobbat nem tudtam volna. Pedig nem voltam nehézfejű, a verseket mindig kívülről fújtam például. De az iskola nem is volt mifelénk központi kérdés, mert a paraszti családokban nem ez a lényeg, hanem hogy menjél hamar dolgozni. Délután se az volt, hogy akkor most ülj le tanulni. 

Hogy teltek a délutánok iskola után?

Egy utca választott el bennünket a Tiszától, és úgy emlékszem, mindig a libát legeltettük ott. Anyu megvette a kislibákat, meg az anyjukat is, mi meg neveltük, meghizlaltuk, és aztán eladtuk, például ha jött lakodalom Szalókon, akkor oda megvették. Iskoláskorunkban vittek csemetekertbe meg tarackozni, arra nagyon emlékszem, mert amiatt láttam azt az Abádszalók és Kisköre közti hidat lebombázva is, meg amikor átadták, akkor is. És mindig volt sok állat is itthon, amire szintén gondot kellett viselni. 

Apámnak egy lova mindig volt, nagyon szerette őket, és ha épp beteg volt, akkor mentem és megvakartam a lovat, és ha már ott voltam, megfejtem a tehenet is. Az egyik tehén annyira rám is kapott, hogy csak nekem adta le rendesen a tejet. Aztán apám azt el is adta, mert féltett, hogy tönkremegy a kezem, ha mindig nekem kell fejni. Olyan nyolc-tíz éves forma lehettem akkor.  

Az ötvenes évek második fele már könnyebb volt a parasztság számára?

Nem igazán. Ötvenhat előtt nagyon nehéz volt, a beszolgáltatás meg az adók miatt, majd lett egy kis könnyebbség, de aztán jött a táblásítás meg a téesz. Apukám mindig mondta (és ő nagyon jól értett ehhez), hogy kellett volna még ezekkel várni, egy kis levegőt hagyni a parasztoknak, és csak később belemenni ebbe a táblásításba. Ötvenhat után volt egy nagyon kis ideig könnyebb, aztán megint ment minden ugyanúgy.

Az ’56-os forradalom idején kiskamasz volt Ica néni.  Emlékszik valamire erről az időszakról? 

Inkább azokat tudom, amiket apukám mondott ezzel kapcsolatban. Illetve egyszer volt olyan, hogy kimentünk a temetőbe, és jött egy biciklis, és mondta, hogy most aztán ne mozduljunk semerre, mert itt vannak az orosz tankok. És tényleg volt ott vagy száz. Ránk is esteledett a temetőben, míg megvártuk, hogy ezek elmenjenek. A bátyám épp katona volt akkor az osztrák határszélen, nem sokat tudtunk róla, aggódtunk is érte.

Említette, hogy az édesapja nem örült a táblásításnak, és nem szívesen ment a téeszbe. Végül mégiscsak be kellett menni?

Apám először nem akart. Aztán egyszer csak mondta, hogy

na, most vagyok ötvenéves, berúgok, és holnap jelentkezem a szövetkezetbe.

Így is lett. Egy másik öreg paraszttal tényleg jól berúgtak a szőlőben (pedig nem volt iszákos ember az apám), és másnap megjelent. Először mondták neki, hogy ide menjen, meg oda menjen, de aztán odament a téeszelnökhöz és mondta, hogy ha lehet, akkor ő lógondozó akarna lenni. Az is lett, és nagyon jól is csinálta, mert annyira értett a lovak nyelvén. Az első jutalmat ő kapta, és amikor a többiek hőbörögtek, mondta az állatorvos, hogy „Ettől sajnáljátok? Hát én már az elléshez ki se kell jöjjek, mert megcsinálja ő.”

Tényleg szerették őt a lovak. Volt olyan, hogy el kellett adnia Szentimrére az egyik lovát. Pár nappal később kinn voltunk a homokon, amikor elnézünk a határba, és ott szalad messze egy ló. Apám odakiáltott: „Hé, Pajkó, te meg?” És jött is oda apámhoz rögtön az állat. Apám akkor üzent a gazdának, hogy nálunk van, lehet érte jönni, de úgy adta vissza, hogy mondta neki, hogy „Azért jött el, mert nem jól bántál vele. Úgy kell, mint egy asszonnyal, finoman.” 

Egyszer meg mentünk épp Tiszanánára piacra, jól megrakott kocsival. Árvíz után a meredek part úgy csúszott, mint a fene. Mi le is szálltunk a kocsiról, hogy ne legyen még az is pluszteher rajta, de nagyon féltünk is, hogy mi lesz, hogy ezen ugyan hogy mennének fel a lovak. De apámnak a szép, halk szavára ott is felmentek. 

A gyerekeket is érintette, gondolom, hogy megváltoztak a viszonyok, hogy nem a magukén gazdálkodtak már, igaz?

Igen, sajnos az édesapám földje is beleesett a táblásításba, én meg hol kerestem, hol nem, és akkor anyu olvasta az újságban ezt a szövőnőnek betanulást. Az csak egy év volt, mondta apám, hogy na akkor menni kell. Úttörő voltam ebben, mert parasztcsaládból nemigen küldték a gyereket tanulni. Elküldtek, elvégeztem, és 16 éves koromban már három műszakban dolgoztam. Hamar fel kellett nőnöm, és ha nem is a földön, de folytatódott a munka mindig. Legtöbbször úgy volt, hogy nem is csak egy állásom volt. 

Amikor férjes asszony voltam, laktunk egy ideig Kabán. Ott a MÉH-nél dolgoztam, meg a Kézműiparnál kötöttem a kesztyűket. Abból még most is van, használható, meleg. Ezzel jól is kerestem, és amikor elmentünk Debrecenbe, a Kötöttárugyárban, ahol alkalmaztak, nagyon jól jött nekem ez a tudás. Végül a munka miatt is érettségiztem le. 

Hogy lett a szövőnőségből érettségi?

Amikor megszületett a nagyobbik lányom, hamar vissza kellett menni dolgozni, és láttam, hogy a műszakos munkarend kisgyerek mellett nem lesz jó. Akkor mondták nekem, hogy jó, van nem műszakos, el lehet menni technikusnak, de ahhoz le kell érettségizni, és meg kell szerezni a technikusit is. Kiemeltek, mert kellettek a szakemberek: akkor volt a textiliparnak nagy felfutása. Pestre jártam fel, akkor Bolyainak hívták, ma Xantus a neve az iskolának, ahol tanultam. Tizenhárman voltunk, amikor belekezdtünk. Persze ez is úgy kezdődött, hogy az elején mondták nekem, hogy jaj, te meg minek jössz ide, úgyse végzed el. Végül összesen hárman, két fiú meg én fejeztük be az iskolát.

’76-ban, 31 évesen lett meg a technikusi minősítőm. Máig emlékszem nagyon sok mindenre. A gyógyszereim nevét például soha nem tudom, de a poliakrilnitril meg a műszálak mennek. Volt egy nagy érettségi bankett is, nemcsak nekünk, a három technikusnak, de a többi felnőtt érettségizőnek is. A férjem fel is jött erre az alkalomra utánam, máig is emlékszem arra a csokor virágra, amit hozott nekem. Meg arra, hogy másnak a férje nem volt ott.

Hogy ismerkedtek meg a férjével? 

Vonaton. Az úgy volt, hogy én Abádszalókról mentem Kisújba, ő meg jött Kabáról, és kikiabált az ablakon a peronra. Rengetegen voltak, ő meg integetett nekem, hogy „Kisasszony, tessék odaadni a táskáját!” Én meg fogtam és odaadtam egy vadidegennek, pedig azt se tudtam, hogy fogunk felszállni. A húgom azóta se hiszi, hogy mi nem ismertük egymást már korábban. Aztán leültem, beszélgetni kezdtünk. Annyira, hogy aki ott ült, az inkább odébb is állt, hogy ne zavarjon. 20 évesek voltunk, amikor megismerkedtünk, 40 évig éltünk együtt. Hát hogy is mondják? Szerelem első látásra. Akárhova mentünk, mindenhol mondták, hogy milyen szép pár. 14 éve, hirtelen halt meg. Cukorbeteg volt, de nem figyelt rá eléggé. 

Hogyan tartották a kapcsolatot a vonatozás után? Hiszen akkor még nem volt telefon, e-mail...

Én akkor Újpesten laktam, ő Csepelen, és mindig a Szikra mozinál találkoztunk, az volt a közös nevező. Októberben megismerkedtünk, májusban megesküdtünk. Mindig mondják, hogy minek mentem húszévesen férjhez, hogy miért ilyen korán. Ma már ezt nehéz megérteni. De akkor ez nem úgy volt, hogy mentünk fűhöz-fához, hanem megházasodtunk. A barátnőim is mind hamar férjhez mentek, bár az is igaz, hogy sokan el is váltak. De mi jól megvoltunk, jól kiegészítettük egymást. Én ilyen praktikus ember voltam, ő meg nem. Eredetileg cső- és gázvezeték-szerelő lett volna, de olyan kétbalkezes volt, hogy inkább a fejét használta. Fel is fedezték hamar: a gyűléseken óriási szövegeket levágott, egy óra hosszáig papír nélkül beszélt. És rengeteget ment mindenhova, programokat szervezett, intézkedett, sokat volt távol.  Én meg jó hátország voltam neki, mindig összeügyeskedtem pluszpénzeket, amit kellett.

Bár a mozinál randevúztuk, annyira nem szerettem, nem is mentünk mindig be. Alig adtak akkoriban szinkronos filmeket, a feliratot meg nehéz volt követnem. Mire elolvastam, hogy mit írnak, már lemaradtam a képekről. A Fekete tulipánt szerintem hatszor láttam, de mindig csak a főszereplőre emlékeztem, annyira néztem a feliratot.

Még most is nagyon szeretem a színházat, az unokámmal is van, hogy megyek. Ha meg itt van, igyekszem a kedvében járni. A lányom mondja is, hogy elkényeztetem, de mindig mondom neki, hogy a nevelés a te dolgod, az enyém csak annyi, hogy szeressem.

Az esküvő után hamar megszülettek a gyerekek? 

Nem. Tünde csak három rá évre jött, hogy összeházasodtunk, Vikike meg ugye 15 év múlva. Mindkét gyerek után hamar vissza is kellett mennem dolgozni, mert amikor a Tündi jött, akkor még semmink sem volt, aztán meg amikor a Viki, akkor meg építkeztünk éppen, és sok adósságunk lett, kellett oda is a pénz. Kérdezte is a kertszomszédom, amikor 15 év múlva, majdnem negyvenévesen gyereket vállaltam, hogy „hát erre meg hogy szántátok magatokat?”. Mondtam neki, hogy nem vagyunk milliomosok, mint ti, nekünk ez a karácsonyi ajándék. Aztán a következő évben meg ők jártak így. Én akkor már nem is számítottam erre. Korábban nagyon szerettem volna, aztán összejött, amikor 39 éves voltam. A korom is biztosan közrejátszott abban, hogy Vikike Down-szindrómás. 

A terhesség során nem derült ki, hogy nincs minden rendben a babával? 

Nem, csak akkor, amikor megszületett. Illetve még akkor sem. Gyönyörű baba volt, nekünk egészségesnek nézett ki. Akkor még nem volt benne a köztudatban, hogy milyen jellegzetességeik vannak ezeknek a gyerekeknek. Mi csak azt láttuk, hogy különleges és szép. Nem is mondtak nekünk a születésekor semmit. Ez 1984-ben volt, akkor kezdték egyáltalán a komolyabb vizsgálatokat. Én azt hiszem, nem volt ebben rutinjuk még. Mondja a nagylányom, hogy most már ilyen nyaki redőből meg másból is nagyon hamar meg tudják állapítani, ha valami nem úgy van. Ő is későn szülte a lányát, de a Liza teljesen egészséges. 

Amikor Vikit hoztuk el a kórházból, annyit vettünk csak észre, hogy volt a fején egy pici szúrásnyom. Kérdeztem, hogy az mi. És akkor mondták, hogy csak egy vérvétel, kromoszómavizsgálathoz. Már egy hónapos is elmúlt a Viki, amikor mondták nekünk ezt a triszómiát, de hát akkor se tudtuk, hogy ez mi, kerestük a lexikonban, bújtunk mindent. Hat hónappal később kontroll. Úgy voltunk vele, hogy akkor már választ kapunk. De akkor már csak annyit mondtak, hogy van ez a betegség, és ez végérvényes. 

Nehéz volt elfogadni ezt a helyzetet? Volt információjuk arról, mivel jár a Down-szindróma?

Persze, nagyon sírtam, mert ezt nagyon nehéz volt elfogadni. Nem tudtuk, hogy mi ez egyáltalán. Vagy mi lesz ebből. Semmi ismeretünk nem volt, hogy mik a kilátások, hogy mi lesz majd vele, mire lehet egyáltalán számítani, hogyan fog fejlődni. 

De nagyon nagy segítség volt ennek az elfogadásában a férjem. Amikor megkaptuk a papírt, és én nagyon sírtam, akkor ő megveregette a vállamat,

azt mondta, ne sírj, kisanyuskám, megbirkózunk vele valahogy.

Míg a legtöbb helyen, ahol beteg gyerek van, szétmennek meg mit tudom én, nálunk nem ez lett. Tényleg szépen tudtunk élni ezzel együtt is. Viki nagyon apás volt mindig, Zoli nagyon jól tudott vele foglalkozni. Most is inkább fiúkkal barátkozik a foglalkoztatóban, szerintem ez is azért van. Amíg nem tudott írni, olvasni, addig sokat rajzoltak együtt, meg a férjem mindenféle hülyeséget mondott neki, azzal szórakoztatta. Meg csak azért, hogy a Vikike örüljön, beöltözött Mikulásnak. Igaz, a Viki rögtön kiabált, hogy az az én apukám. Nagyon nevettünk rajta. 

Mesélne kicsit arról, hogy mi lett később Vikivel? 

Először együtt tudott járni az egészségesekkel, sima bölcsődébe és óvodába, és csak lassan kezdett lemaradni. 10 évig járt a Bárcziba, ez egy speciális iskola Debrecenben, megtanult írni és olvasni is. Sőt, az ÉNO-ban még dolgozni is tudott, lett később rokkantnyugdíja is. A nehéz inkább az, hogy a gyerekeknek vannak intézmények, a felnőttekkel viszont már nagyon nehéz a családnak, hogy ne teljesnek feleslegesen a napok. Pedig sok mindent tudnának ők is csinálni, mert például Vikinek is nagyon jól megy, ha valamit precízen, hosszan, ugyanúgy kell csinálni, de a foglalkoztatóban maximum drótokat bogoznak, az a baj. Vagy még azt se.

A család elfogadta, hogy ő ilyen, de az embereknek ez sokáig nehezen ment. Az nagyon fájdalmas volt mindig, amikor megbámulták. De ma már ez is sokkal jobb, többet tudnak erről, már nem olyan csoda dolog. Csak Viki lett nehezebb. Valahogy gyorsabban öregszik, mint én, és a természete is sokkal makacsabb lett mára, kicsit mintha ő lenne az öreg. Sokszor van, hogy elmond valamit százszor is egy nap, ezt van, amikor jól tudom viselni, de nem mindig. Nem ugyanolyan nehéz vagy könnyű minden nap. De azt gondolom, hogy nagyon jó, hogy nem vagyunk egyedül, és van kivel törődnöm. 

Nagyon megváltozott az életük Viki születése után?

Azt hiszem, hogy a ’84 utáni öt év volt életem legnehezebb időszaka. De nem csak a Viki miatt. Ott voltunk egy nagy építkezés kellős közepén, mert a szövetkezeti lakásból, ahol laktunk, el kellett jönni. Ott volt a kert is, anyagi gondjaink voltak, szedegettük fel az adósságot, volt egy kamasz gyerekünk, és akkor jött a kicsi, aki meg beteg volt. Meghalt az édesapám, és akkor volt az is, hogy nagyon beteg lettem. Úgy volt, hogy ’89-ben, amikor végére értünk az építkezésnek, akkor mondta a család, hogy annyira sok volt ez most, hogy nekem muszáj elmennem valahova pihenni. Beutaltattak Hévízre, és ott lettem rosszul. Aneurizmám volt, a koponyámban megpattant egy ér. A család nem is tudott róla azonnal, mert oda a szállóba lehetett csak telefonálni, és egyszer, amikor hívtak, akkor mondták nekik, hogy én kórházban vagyok. 

Akkor majdnem elpatkoltam. Onnantól lettem – 45 évesen – rokkantnyugdíjas. Nagy műtétem volt, fel is vették videóra, hogy az orvostanhallgatóknak tudják mutatni, amit csinálnak velem az orvosok. Utána egy ideig mesterséges kómában voltam, mert a nagy fájdalmakat féltek, hogy nem tudom elviselni. De aztán meg magamhoz tértem. Csodálkoztak is az orvosok, hogy egyből mindent tudtam magamról. Csak nagyon le voltam fogyva, gyenge voltam, a nagylányom vitt el sétálni, hogy megerősödjek, szinte járni is újra kellett tanulni. Ebben az időszakban volt az is, hogy a debreceni gyár is odalett.

Hogyhogy odalett? 

Azt kevesen tudják, hogy a rendszerváltáskor azokból a nagy cégekből, amik az orosz piacra voltak beállítva, mennyien lettek hirtelen munkanélküliek, és micsoda értékek maradtak ott kihasználatlanul. Ez a debreceni gyár is modern volt, mindennel fel volt szerelve, amit el lehet képzelni, de a rendszerváltás után kész, bezárt az egész. Átvette utána valami cég, de még ha minimálbéren is dolgoztatták az embereket sem tudtak versenyre kelni a kínai áruval. Kész csőd volt. 

Nekem egyébként még a kórházban javasolta a doktornő, hogy menjek el rokkantnyugdíjba, merthogy most biztos felvesznek, és hamarosan ki tudja, mi lesz a gyárból. Hát egy év múlva meg is szűnt. Azért ilyen kevés a nyugdíjam most is, mert a rokkantság mellett hiába dolgoztam még mindenfélét, az nem számít bele. 

Miket tudott dolgozni rokkantnyugdíjasként?

Sok mindent. A férjem, amikor már otthon lábadoztam, összefutott egy volt kollégájával, és mondta neki, hogy milyen bajban vagyunk, hogy ott az adósság az építkezésből, én meg lerobbantam, s a többi. És akkor azt mondta ez az ismerős, hogy hát nem gyámoltalan a te feleséged, épp most keresünk bizományosokat, nem akar jönni? Akartam. Akkor jött be ez a szerencsejáték megint, lottót, sorsjegyeket, Bongót, Luxort árultam bizományban. Megkaptam, és csak akkor kellett a rám eső részt kifizetni, ha eladtam. Árultam, ezeket a filléreket szépen összeraktam, és abból végül vissza tudtuk fizetni az adósságot is.

Szerettem nagyon ott lakni abban a házban, nagyon sok emlék kötött oda. Nehezen is jöttem el. Már meghalt pár éve a férjem, a nagylányom már Pesten volt, nehéz volt, hogy ők itt, mi meg ott. Egyszer sírva hívott fel, hogy anya, mondd meg, mi köt téged még oda? Akkor gondolkodtam egy kicsit, és rájöttem, hogy most már semmi. Nyolc éve költöztünk ide fel.

Ez tényleg nagyon nehéz időszak lehetett, hihetetlen, min mentek keresztül. Melyik az a szakasza az életének, amit legszebbként emelne ki? 

Arra, amikor Tündi, a nagyobbik lányom kicsi volt, nagyon szívesen emlékszem, pedig nagyon szegények voltunk akkor is. Akkor valahogy úgy nevelgettük, mint egy babát. Olyan játékosan. Nevettünk, játszottunk mindig. Mentünk például az óvodába, mondtam neki egy mondókát, a Pesten jártam iskolába címűt, amire keresztbe-kasul kell menni meg kanyarodni, úgy meneteltünk reggel. Meglátott minket a kolléganőnk, ahogy ott karikáztunk és nevettünk, és kérdezte, hogy te hülye vagy? Tünde kérdezte is, hogy de miért? 

Fiatal voltam, huszonéves. Tündit úgy neveltem fel, hogy tulajdonképpen észre se vettem. A kötélről öltöztettem, mert annyira nem volt ruhánk, de ezt is megoldottuk. Például mondta a Tündi, hogy a Tóth Alexandrának milyen szép ruhája volt, de jó lenne neki is. Hát egy jó dzsörzéruha abban az időben 700 forint volt körülbelül, biztos, hogy nem tudtunk venni, úgyhogy kitaláltam én mindent. Az én ruhámat alakítottam át, a kolléganőm csinált pörgős szoknyát neki, ha az kellett, én meg a szivárvány minden színében vettem hozzá fillérekért atlétát. Nemhiába mondta neki az óvónő, hogy te kis bestia, te mindig olyan csinos vagy. Nem a pénz dominált, hanem az ötlet. Feltaláltam magam, valahogy otthon éreztem magam az anyukaságban.

Volt lehetőségük utazni például fiatal házasként, vagy amikor Tünde  kisebb volt? 

Egy hosszabb utazásunk volt, amikor tízéves házasok voltunk, akkor elmentünk Splitbe a férjemmel. Ha már nászúton nem voltunk, akkor ezzel bepótoltuk. És voltunk sokat Akarattyán, meg Boglárlellén a MÁV-üdülőben. Jobban szerettem Akarattyára menni, mert az önellátó volt, Lellén viszont le kellett adni három nappal előtte, hogy mit szeretnénk enni. Na ennek az volt a vége, hogy Tünde meg Zoli rendeltek valami hülyeséget, én meg rántott húst, de a végén ők ették meg, mert amit rendeltek, nem volt jó. Utolsó nap aztán mondtam, aki bújt, aki nem, ma én eszem meg a rántott húsomat, gyerekek. És utána inkább Akarattyára mentünk. Az nagyon jó volt, sok hasonló korú gyerek volt mindig, mint a miénk, sok ételt otthon előre elkészítettem, csináltam például egy kiló lisztből jó tésztát slambuchoz vagy bármihez, és akkor csak fel kellett dobni valamivel. Néztek is mindig, hogy hogy van az, hogy egész délelőtt a strandon vagyunk, aztán feljövünk, én meg már terítek is. Hát így. Ügyeskedtem. Meg olyan is volt, hogy borongós idő volt, nem fürödtek a gyerekek, és akkor sütöttem palacsintát. Jöttek is a gyerekek, hogy ők is kérnek. Mondom nekik, jó, sütök nektek is, csak hozzatok alapanyagot, mert azt nem bírom. Hoztak, és akkor nekiálltam kettőbe sütni. Hülyének néztek az asszonyok akkor is.

Ica néninek mindig csinálni kellett valamit, igaz?

Azt mondanám, hogy mindent, amit csináltam, igyekeztem lelkesen csinálni, és kerestem is mindig, hogy mihez lehetne még kezdeni, hogy kicsit jobb legyen. Amikor például Debrecenben dolgoztam, még GMK-ztam is. Kézzel kötöttünk, na abból lett például a Réka szekrénysor, ami régen a Tündié volt, most meg Viki szobájában van. Nem véletlenül készült ki a kezem: két félévet csináltam, és amikor építkeztünk, ebből a mellékesből jutott konyhabútorra, vízmelegítőre, tűzhelyre. Ma is sokszor eszembe jut, hogy volt, hogy benn a munkahelyemen annyira el voltam fáradva, mert annyit mértük a méteres árut, meg csináltuk egész nap a próbagyártást, meg beszélgettünk közben, hogy nem is láttam rendesen, majdnem felbuktam az asztalban. Nagyot nevettek a többiek, amikor őszintén rácsodálkoztam, és kérdeztem, hogy „na ez meg hogy került ide?” 

De túlórázni nem szerettem. Azzal úgy voltam, hogy én mindig tisztességesen ledolgozom, amit kell, de túlóra ne legyen, mert a gyerekért is oda kell érni. Bár nagyon rendes tanárnőjük volt, mindig mondta nekik, hogy anyátok dolgozik, ti meg legyetek kész a leckével. Meg is tanulta Tündi is a kötelességtudatot. 

És most hogy telik egy napja? Kettesben élnek Vikivel, ha jól tudom. 

Igen, kettesben. Vikike elég korán kel. Ma „csak” ötkor: mondta is nekem is, hogy nahát, már öt óra van, ő ennél korábban szokott kelni. Akkor kimegy, megcsinálja nekem a reggelimet, készít magának müzlit, főz nekem kávét. Aztán akkor vérnyomást mérünk, ilyesmi, és hat óra elmúlik, amikor elindulunk. Neki hét órára ott kell lenni a foglalkoztatóban, nincs olyan, hogy ő ne legyen ott, mert neki teríteni kell. Igazából nyolcra kellene csak menni, de Vikinek az fontos, hogy ő reggel hétre ott legyen. Akkor nyit a napközi. Akkor délelőtt főzök, mosok, mikor mi adódik, ebéd után meg megyek érte.

Sajnos délután már nemigen csinálnak semmit, ezért hozom el. Amikor elkezdtünk járni, volt még kézimunka meg más is, de aztán a jobb képességű foglalkoztatósokat elvitték Vácegresre. Vikit is vitték volna, de nem akartam, hogy ne legyünk együtt.

Most már persze jó lenne utánanézni, hogy mi lehet majd a Viki sorsa, hogyha velem valami lesz, ne akkor kelljen a Tündinek kapkodni. Ez azért erős félelem bennem. Utána is búvárkodtunk kicsit, hogy milyen lehetőségek vannak, de nagyon nehéz ezt eldönteni, hogy hogy legyen. Meddig legyen itthon velem, hogy ne mondjak le róla, de ne is akkor legyen baj, amikor én már nem leszek. És akkor a pénzről még nem is beszéltünk. 

Szóval ebéd után hazajövünk. Utána meg tévézgetünk, és sokat van benn a szobájában is Viki. Szeret elvonulni, zenét hallgatni. Most majd fogom is mondani az unokámnak, hogy segítsen már összedugni nekünk a drótokat, hogy a régi videókat is meg tudja nézni, mert azt nem tudjuk, hogy kell. 

És beszélgetünk. Olvasni tud, és ha valamit nem jól ejt ki, akkor megtanulja abból, ahogy én leírom neki. Vannak olyan szavak, hogy még én sem értem, de ugye azért neki a könnyebb szavak sem mennek mindig jól. Például amikor az apukáját hamvasztani kellett, akkor a hamvasztás szó volt ilyen. Azért, hogy rendesen ki tudja ejteni, én leírtam neki. Sok példa van rá, és jó, hogy így tudok neki segíteni. Az apukája nagyon sokat foglalkozott vele, biztos, hogy sokat köszönhet annak, hogy Zoli tanítgatta, játszott vele. Én örültem is neki, hogy én tudtam csinálni a dolgomat, ők meg szépen megértették egymást, apás is lett nagyon.

Amikor meghalt az apja, azt szörnyű volt elviselni, neki is, és nekem is, ahogy ő sírt, hogy most már neki nincs apukája. 

Visszatekintve az életére, mi az, amire büszke Ica néni?

A családomra. Arra, hogy a nehézségben is kitartottunk egymás mellett. A foglalkoztatóban is és máshol: tudom, hogy a családok tönkremennek nagyon sokszor, ha beteg gyerek születik. Mi nem. A Tündire is nagyon büszke vagyok, hogy olyan okos, karakán. Már kicsinek is megmondta a tanárnak, ha valami nem jól volt, azóta is ilyen. A tanítóképzőn elvégezte a gyógypedagógiai szakkollégiumot is, hogy tudja, hogy mi is ez a testvérénél, hogy jobban értsük. Már egész kicsinek újságíró akart lenni, és az is lett. Sokban hasonlít az apjára, ő is annyi mindent tudott a dolgokról.

Még van, hogy ma is eszembe jut, hogy na, ezt a Zoli biztos tudná. Pedig 14 éve halt meg, és azóta vagyunk kettesben Vikivel. Meg talán arra is büszke vagyok, hogy olyan túlélős vagyok. Volt hat műtétem és nem kevés nehézség, és mégis itt vagyok, és tudok nevetni. Vikikébe se keseredtem úgy bele. És mindig megtaláltam, hogy hogy oldjuk meg. Amikor Zoli meghalt, nekiálltam horgolni, ilyen kis angyalkákat, hogy lekössem magam. Tünde meg mondta, hogy ez szép, el is lehetne adni. És akkor volt olyan év, hogy abból ettünk karácsonykor kacsát. Velem mindig ilyenek voltak.

Van olyan dolog, amit meg tetszett bánni?

Gondolkodtam már azon, hogyha lehetne valamit másképpen csinálni, akkor csinálnám-e. De aztán abban maradok magammal, hogy így van jól, ahogy van. Túl szerencsés soha nem voltam, mindenért nagyon meg kellett dolgoznom. Amikor fiatal voltam, jósoltak is nekem, egy nem is tudom már milyen jós. Azt mondta, hogy bármit elérhetek az életben, csak azért nagyon meg kell dolgozni. És ez pont így volt igaz.