Jó régen, még 2010-ben a Facebookon kérdeztem körbe tanácstalanságomban: Nálatok ki hozza a csokit és az ajándékot?
A kérdésre akkor több ismerősöm reagált. Volt, akinek alap volt, hogy a Jézuska, másnál angyalok sürgölődtek karácsonykor, és szinte mindenkinél jött december elején a Mikulás is. Volt, aki egész kicsi kora óta tudta, hogy egymásnak adunk ajándékot, más egyszerűen annyit javasolt: Mondd a gyereknek azt, hogy csak úgy manifesztálódik! Jó vicc.
Heti kérdésünk így szól: Te mit mondasz otthon, ki hozza az ajándékokat?
A kislányom hároméves volt, amikor feltettem a kérdést, bár neki akkor még teljesen mindegy lett volna. Aztán úgy alakult, hogy lett 4-5 olyan évünk, amikor igenis számított.
Mondjuk a magunkét
Nekem gyerekkoromban volt Jézuska, és jött hatodikán a Mikulás is, de megmondom őszintén, arra már egyáltalán nem emlékszem, hogy „kipirult arccal leskelődöm a másik szobából”, meg „a tejüveges ajtón át látom a sürgölődő sziluetteket” (mondjuk nem volt ilyen ajtónk), nem írtam levelet se ide, se oda, csak valami egész testre kiterjedő jó érzésem maradt meg mindkét eseményből. Valahogy nem emlékszem a megrázkódtatásra sem, amikor minden kiderült, szerintem azért, mert nem volt igazán explicit a dolog. Egyszer csak már úgy jött el a december, hogy simán tudtam, hogy igazából nem a Jézuska, nem az angyalok, meg nem Mikulás, de a jó érzés semennyit sem változott bennem, és azóta is minden évben nagyon várom az egészet. Be is teszem a kedvenc karácsonyi lemezemet.
De akkor miért is ne mondanám?
Hogy miért gondolkodtam mégis el, hogy mindezt a saját gyerekemnek is továbbadjam-e? Hát volt egy olyan gondolatom, hogy vajon nem hazugság-e ez a maga módján. Ma már úgy gondolom, nem. Egyrészt mert vannak az életben kevésbé jóindulatú vagy izgalmas, viszont ártóbb hazugságaink is, másrészt mert igazából soha nem érzem hazugságnak, inkább mesének, sőt legendának. Ráadásul úgy is megerősíthettem volna magam, ha a gyereklélektanról olvasok: a kisebbek mágikus gondolkodása szinte szomjazza a csodás sztorikat, és a mesékbe se rondítunk bele azzal, hogy az egzakt igazságot keressük benne.
Átadni egyébként a Mikulás-sztorit volt könnyebb, mert ő mindenhol olyan, amilyen: kedves, joviális öregúr nagy szakállal, és jellemzően nem gondolja túl az ajándékozást sem. Azt viszont, hogy karácsonykor maga a kis Jézus hozna ajándékot (pláne csecsemőalakban és pláne pont nekünk, akik nem igazán gyakorlunk semmiféle vallást, és ezért nincs rendszeres kapcsolatunk a Jézuskával), szóval a sztorinak ezt a részét abszolút nem tudtam anyaként a magaménak érezni, és ezt állítani tényleg hazugságnak tűnt volna.
Így szelídült aztán az egész le úgy, hogy nálunk angyalok hozták el a karácsonyt, és így kezdtük meg a várást, aminek keretében 6 éve például tényleg láttunk egy valóságos angyalt elszállni az ablak előtt. És bár a lányom ma már mindent tud, nem volt megrázó a lelepleződés.
De hát ha egyszer ez nem igaz?
Viszont abszolút meg tudom érteni azt is, ha valaki ezekből nem kér, mert tényleg hazugságnak éli meg és nem akar hazudni. Vagy azért, mert nem érzi teljességgel magáénak azt, amit otthonról hozott, vagy mert neki mondjuk tényleg elképesztő csalódás volt megtudni, hogy az egészet csak a szülők találták ki. Vagy bármi más miatt. Ettől még biztos, hogy ugyanazt a meghittséget tudja ő is adni (feltéve, ha akarja, és van rá ideje, energiája), mint ami a jézuskás vagy angyalkás és mikulásos családoknál sem mindig van meg, és meglesz az átszellemülés, öröm, boldogság, szétáradó jó érzés.
Az év végi ünnepek hangulata úgyis inkább a rituálékban rejlik, és ha van valami mítosz, sztori, szokás, az ugyanúgy meg tudja adni az ünnep savát-borsát, mint a Jézuska, az angyalok vagy a Miku. A legtöbbet az számít, ha ilyentájt van a dolgoknak valami bejósolható rutinja, amit lehet várni, ami különleges, más, és ami minden évben megismétlődik. Ez nem feltétlenül kell, hogy a csodás lények érkezése legyen. Sőt a csodás lényeket úgy is lehet várni, hogy valójában tudjuk, hogy nem, vagy nem úgy léteznek. Nálunk például (pedig már mindhárman jó ideje tudjuk, hogy valójában egy legendás öreg úr oszt csokit) ugyanúgy kiteszi mindenki a cipőjét, és reggel örül, mert úgyis van benne valami.
Van más választás?
Igaz persze, hogy az esetek legnagyobb részében úgyis lesz Jézuska és Mikulás is, akármennyire is másképp gondolja valaki a dolgot. Hogy miért? Mert a többi gyerektől (és az összes többi felnőttől) érkező hatást nem nagyon lehet kivédeni. Utópisztikus gondolatnak tűnik, hogy a jó szándékú óvó nénik minden gyerek szüleit megkérdezzék: „Elnézést kérek, önök járatják a Jézuskát?”, ettől függetlenül megértem, hogy amikor valaki gondosan és belső meggyőződésből nem jézuskázik, letört lesz, ha a gyereknek az oviban meg van mondva, hogy márpedig a Jézuska jön és punktum. Ja és arról az obligát kérdésről nem is beszéltem, hogy ha a Jézuska hozza az ajándékot, akkor miért éppen azoknak a gyerekeknek kell gyűjtést rendezni az oviban /iskolában, akiket épphogy inkább támogathatna. Na ezt a kérdést biztosan elkerülhetik, akik úgy döntöttek, hogy nem mesélnek.
Önérzetes szülők most felhorkanhatnak, hogy na nehogy már a szomszéd néni, az óvodástárs, az óvónő vagy a postás mondja meg, hogy én mit érzek igaznak 6-án és 24-én, hogyan érzem jól magam és mit adok át a gyerekemnek. Teljesen igazuk van. Én sem veszek lecsúszott kinézetű, lila arcú babát vagy más hülyeséget csak azért, mert mindenkinek van, és közben még szentül meg is vagyok győződve arról, hogy nekem van igazam. Ez így van jól.
Itt így, ott meg úgy?
És vajon biztos, hogy konfliktust kell, hogy okozzon ez a kérdés? Egy olyan családban, ahol jó a viszony, és bizalom meg beszélgetések vannak, miért is ne érthetné meg azt egy gyerek, hogy nálunk így van és náluk úgy, és a mi igazságunk nem kell, hogy hazugsággá tegye az övéket? Tökéletesen meg fogja érteni. A fontos inkább az, hogy te mit választasz, mert a gyereked hozzád fog fordulni megerősítésért, akár ebbéli, akár abbéli hitében ingatták meg a többiek. Ehhez adunk néhány szempontot.
Szempontok
Ha mesélős szülővé válsz, az alábbiakra számíthatsz:
– többet kell logisztikáznod, hogy mindent titokban csinálj
– mivel mindennek régi hagyománya van itthon is, nagyon sok kapaszkodód lesz, hogy úgy csináld, ahogyan kell
– biztos, hogy lesz legalább 2-3-4 olyan év, amikor, ha jól csinálod, a gyereket teljesen beszippantja a dolog, és abszolút megéli a hó eleji csizmapucolást és az év végi várakozást
– valamit ki kell találnod, hogy hiteles legyél abban a sztoriban, amit elmondasz, és ki kell gondolnod, hogy hátrálsz majd ki belőle
– mindeközben óvakodnod kell az alábbi rokontípusoktól:
1. Aki mindenképpen szeretné valahogy a gyerek vagy a többi rokon tudtára adni, hogy ez vagy az az ajándék tőle van, de látszólagosan tiszteletben tartja a családi hagyományt: „Nézd, kis szívem, ezt a mami Jézuskája hozta!/ Papa összefutott a Mikulással, nézd, itt a csomag!”
2. Aki karácsonykor az asztalnál desszertezve, már a bontogatás, csengetés, a sok jaj, de jó! után csevegve bejelenti, hogy milyen jó, hogy volt még az XY boltban ebből a kisautóból vagy miből, mert „Lejártam a lábam, mire vettem egyet.”
Ha nem mesélős szülővé válsz, akkor pedig ezekre:
– kikerülöd a saját sztoridra vonatkozó kellemetlen kérdéseket, ugyanakkor szembekerülsz olyanokkal, amiket akár mások helyett is neked kell megválaszolnod
– nem fog eljönni a pillanat, amikor le kell rántanod a leplet, és amiről nem tudhatod előre, hogy hogy fog reagálni rá a gyereked
– minden ajándékbabért azonnal learathatsz (mert ugye máskülönben a legjobb dolgokat pont nem te adod)
– a szülők többsége furcsának fog tartani, és meglehet, azzal vádolnak majd, hogy elrontasz mindent, és megfosztod a gyerekedet a varázslattól
– a gyerekedet jobban bele tudod vonni a közös varázslat megteremtésébe, és ezt lehet, hogy hosszabb távon fenn tudod tartani, hiszen nincs, ami megakassza
– és persze a fenti rokonoktól neked is óvakodnod kell, mert ők tuti, hogy a ti karácsonyotokba is beletrollkodnak majd.
És te mit mondasz a gyerekeidnek? Ki hozza a csokit és az ajándékot?
A szavazás a jobb felső sarokban lévő Facebook-ikonra kattintva nyílik:
