Van egy kedvenc szülőségtematikájú videóm: Ranschburg Jenő egyik előadásának rövid részlete. A professzor szerint ahhoz, hogy – milyen szép megfogalmazás –„szociábilis, értelmes, önmaga és a környezet örömére élő” felnőtteket neveljünk, elsősorban az kell, hogy ne megváltoztatni, hanem kibontakoztatni akarjuk a gyerekeinket.
Hasonló gondolatot hoztam magammal Hedvig Montgomery norvég családterapeuta Szülői varázslat című könyvéből is. A több mint húszéves családterápiás praxisra és gyakorló szülői tapasztalatokra épülő munka alapgondolata ugyanez: teljesen mindegy, milyen évet írunk, gyerekeinkhez most is az odaforduláson és a megértésen át vezet a legrövidebb és legkevésbé stresszes út.
Szülőként sokszor ütközik az ideális szülőségről alkotott képünk azzal, amit magunkra nézve látunk, öröm helyett stresszt, siker helyett csalódottságot élünk át. A szakember könyve segít, hogy tárgyilagosabban lássuk saját és gyerekeink reakcióit, és jól funkcionáló családot működtessünk, akár egyedülálló szülőként is.
1, Kötődés
„A gyerekeknek olyan felnőttekre van szükségük, akik megbíznak bennük és türelmesek a legapróbb problémáikkal kapcsolatban is. Meg kell élniük azt a figyelmet és biztonságot, amelyből megtanulhatják, hogy »itt nyugodt lehetek«, »itt jó nekem«” – írja Montgomery az első fejezetben. Szerinte ugyanis ez a biztonságérzet teremti meg a boldog felnőttlét alapjait.
Persze nem vagyunk egyformák. Van, akinek könnyebben, másnak nehezebben megy a másikra hangolódás. A szakember szerint viszont már azzal rengeteget teszünk, ha örömmel fordulunk a gyerekünk felé, kimutatjuk szeretetünket és igyekszünk ott lenni, amikor szükségük van ránk. Ha valamiben elakadtak, megijedtek, vagy épp annyi öröm érte őket, hogy azt meg kell osztaniuk valakivel, puszta ottlétünkkel és nyitottságunkkal óriási lépést tettünk afelé, hogy erős legyen a köztünk lévő kötelék.
Az odafordulás bár minden életszakaszban elengedhetetlen, mindig másképp fest. Montgomery könyvének egyik alapvetése, hogy mindig képben kell lennünk, és életkori sajátosságaiknak megfelelően kell a gyerekekhez fordulnunk. Az „itt jó nekem” érzéshez csecsemőként például rengeteg testi kontaktus, 6-8 évesen már sok közös nevetés kell. Kamaszkorban viszont könnyen lehet, hogy inkább arra van szüksége a gyerekünknek, hogy néha hagyjuk kicsit magában maradni, de ott vagyunk, ha mondandója akad.
2, A heves érzelmek kezelése
Ha szülőként elkövetett hibáinkra vagy olyan szituációkra gondolunk, amikor nem reagáltunk jól, valószínűleg érzelmileg túltelített helyzetek jutnak majd az eszünkbe. Kiabáltunk, sírtunk, végül olyan megoldást választottunk, amiben gyerek és felnőtt is rosszul érezte magát. Nem véletlen: a gyereknevelés érzelmileg nagyon megterhelő feladat, amin egész személyiségünkkel dolgozunk, ráadásul a másik oldalon olyasvalaki áll, aki épp tőlünk szeretné megtanulni, hogyan kezelheti a saját érzéseit. Azokat, amiket egyébként még felismerni is alig tud. Montgomery szerint „szülőként az a feladatunk, hogy saját érzelmeink megismerése által segítsük őket, hogy ők is zöld ágra vergődhessenek magukkal”.
A gyakorlatban ehhez az fontos, hogy tudatosítsuk: teljesen természetes, hogy sokszor heves érzelmi reakciókat élünk át, hogy ezeknek a megfoghatatlan érzeteknek nevük is van, és semmi szégyellnivaló nincs benne, ha néha magukkal ragadnak bennünket. Ha mindehhez hozzátesszük még némi nyomozás erőfeszítését, azt, hogy tényleg akarjuk megtudni, mi áll egy éppen abban a pillanatban nagyon idegesítő viselkedés mögött, megint közelebb léptünk a gyerekünkhöz és a megoldáshoz.
3, A gyerek elengedése
„A gyerekeknek manapság minden szempontból jobb dolga van, mint korábban – egyvalamit kivéve: soha nincsenek egyedül. A mostani szülők minden bizonnyal az egyik legtúlszervezettebb generáció; gyerekeik szabadidejét is betáblázzák: fociedzés, dráma-, tánc- és zeneórák, torna. Mindehhez persze a foglalkozást vezető felnőttek szigorú felügyelete is jár.” Ismerős, ugye? Nagyon sokan vagyunk, akik a jó szülőség zálogát abban látjuk, hogy folyton a gyerekünk körül legyeskedünk, minden pillanatukat ellenőrizzük, mindent tudni akarunk róluk.
Pedig – legalábbis a családterapeuta szerint – jobban tennénk, ha minden életszakaszban a korukhoz mérhető legnagyobb önállósággal ajándékoznánk meg őket, mert ettől fejlődik az önbizalmuk és az önbecsülésük is. Ráadásul így mi sem érezzük folyton a nyomást, hogy a gyerekünk jóllétéért minden pillanatban mi felelünk. Életkoruknak megfelelően kell leválni is persze: egy bölcsődés gyerek esetében már az is nagy dolog, ha hagyjuk, hogy önállóan eszegessen kézzel, vagy akkor is próbálkozzon kanállal, ha még rengeteg mellémegy. Egy kamasz esetében pedig az, ha nem akarunk minden pillanatáról tudni, és elfogadjuk, hogy szüksége van jó titkokra: olyasmikre, amiket csak a barátaival oszt meg.
4, Amikor ég a ház
Montgomery könyvének egyik legfontosabb gondolata, hogy gyereket nevelni nem akkor kell, amikor baj van. „A gyereknevelés a kedd esti beszélgetés a vacsoránál, gyereknevelés, ahogyan szülőként a társunkra nézünk, ahogyan gyümölcslevet töltünk a családnak, vagy ahogyan ismeretlenekkel bánunk a boltban. (..) Ilyenkor tanulnak tőlünk a gyerekeink, méghozzá sokkal többet, mint gondolnánk” – állítja. A szakember szerint azokban a helyzetekben, amikor már tényleg gond van, amikor nagyon felbőszít minket a gyerekünk, vagy épp ő tombol, inkább tüzet oltani tudunk, mert az érzelmi felfokozottságban nemcsak hatni nem tudunk az elméjére: hozzá se tudunk férni.
Montgomery szerint a kevesebb néha több. Ha nehéz nevelési helyzettel, valamilyen felvett rossz szokással vagy szülő-gyerek kapcsolatunk romlásával szembesülünk, a legfontosabb, hogy próbáljunk megnyugodni és kicsit elemző pozícióba helyezkedni. Azonosítsuk az érzelmeket (a miénket és a gyerekét is), és tudatosítsuk, hogy nem ok nélkül jelentek meg. Értsük meg, és igazoljuk vissza a gyerek érzelmeit, de tartsuk észben azt is, hogy a feldúlt gyerekkel aligha jutunk dűlőre. Várjunk, és térjünk vissza később a dolog megbeszélésére.
5, Párkapcsolat és a család megmentése
A gyerekek születését sokan egyfajta párkapcsolati válságként élik meg, még azok is, akik egyébként boldogok, sőt tobzódnak az apa- vagy anyaszerepben. A szerző szerint ugyanakkor nemcsak a felnőtteknek, de a gyereknek is az az érdeke, hogy mihamarabb olyan ritmust alakítsunk ki, amelyben mindannyian jól tudunk működni. Szerinte érdemes törekednünk már a kezdetettől arra, hogy a család ne a gyerekért létezzen, hanem olyan közösségé alakuljon, ahol mindenki egyformán fontos.
Elengedhetetlen, hogy a szülők a kezdeti káosz után megpróbáljanak visszatalálni egymáshoz, és ha kell, ebben kérjenek akár külső segítséget is. Montgomery szerint a harmonikus családi életért, magunk és gyerekeink kiegyensúlyozottságáért akkor teszünk a legtöbbet, ha a párkapcsolati problémákat mindig itt és most rendezzük. Ne halogassuk, ne várjunk a kedvező időpontra (majd elutazunk valahova, ha véget ér a felújítás, majd egyik este beszélek vele, csak adjam már le ezt a munkát), mert az elsodródás nagyon könnyen megy. Gondoljunk arra, hogy amikor valaki úgy dönt, kilép a család életéből, rendszerint jól kiérlelt döntést hoz. Montgomery családterápiás praxisa során rendre felmerül ilyenkor a kérdés: hol voltál az elmúlt fél évben?
6, Határok és következmények
A gyerekeink igényeire és készségeire szabott nevelés nem azt jelenti, hogy nem állítunk fel korlátokat, és hogy nem kell néha nemet mondanunk. A határok minden életkorban nagyon fontosak, mert a kicsiknek segítenek eligazodni a világban, és kamaszkorban is viszonyulási pontot jelentenek a saját értékrend kialakításához.
Azt viszont mindenképpen érdemes átgondolnunk, mire és mennyiszer mondunk nemet, és hogy ezek az elutasítások valóban a mi értékrendünket képviselik-e, vagy valamilyen külső szempontnak akarnak megfelelni. Azokban a dolgokban, amiket mérlegre téve azt találtuk, tényleg nekünk fontosak, legyünk következetesek. Ezt vagy azt itthon, ebben a családban nem szabad, semmilyen körülmények között és kész – ezt mondhatjuk, de jó, ha el is magyarázzuk, mit miért nem szabad.
Ha gyerekünk kevesebb, de következetesen betartott szabállyal szembesül, sokkal stabilabb értékrendszert alakíthat ki, mint ha sok (sokszor nem következetesen végigvitt) nem között kellene elevickélnie. A szakember szerint, ha így járunk el, büntetésre is kevesebbszer lesz szükség. Ez pedig mindenkinek jó: a büntetés elsősorban a szülő-gyerek kapcsolatot és a gyerek önbizalmát ássa alá.
7, Saját mintáink megváltoztatása, felismerése
Az, ahogyan mi felnőttünk, ahogyan velünk bántak, amilyen élményeket mi átéltünk, kitörölhetetlen nyomot hagy a személyiségünkön még akkor is, ha ezek a vonások sokszor csak saját szülőségünkben köszönnek vissza. Előfordul, hogy számunkra is érthetetlen, miért reagálunk rosszul egy-egy helyzetben, de amikor rájövünk, hogy mindez valamilyen módon a saját gyerekkorunkkal is kapcsolatban áll, már könnyebb változtatni.
Személyes példám is van: rettentő feledékeny és szétszórt vagyok, voltam gyerekkoromban és leszek most már szerintem végig. Egy csomó olyan eseményre emlékszem gyerekkoromból, amikor nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem emiatt, emlékszem a szégyenre és a rossz érzésre, hogy hibáztam. Nemrég észrevettem, hogy a lányommal habitusomnál jóval szigorúbb vagyok, amikor őt is ilyesmin érem, és a múltkor napokig rosszul éreztem magam, mert egy ilyen elkésős/otthonhagyós helyzetben ahelyett, hogy a megoldást kerestem volna, még tovább nyomasztottam az amúgy is kétségbeesett gyereket. A felismerés, hogy valahogyan azt a gyerekkori rossz érzést utálom és utasítom el ezzel, csak napokkal később jött meg, de azóta is sokat segít, hogy ne pont olyan helyzetben legyek vaskezű szülő, mint amilyenekben én is el szoktam bukni.
