Turóczi Levente, a Rogers Alapítvány ügyvezetője szerint a kulcs nem a tartalmi elemekben keresendő. A titok nyitja az egymásra figyelés, a humanizmus és a belső motiváció felkeltése lehet.
Az alapítvány oldalán több rogersi idézet is olvasható. Az egyik, ami megfogott, a másik ember megértéséről szól, arra világít rá, hogy ritkán van módunk a másik szempontjait valóban átélni. Amikor a tanárok szempontjairól van szó, két pólust látunk: tanár, tehát kevés a fizetése, viszont sok a nyári szabadsága. Neked mi jön át a nehézségekből, és szerinted honnan lehet erőt meríteni?
Nagyon nehéz, és nem is biztos, hogy helyes általános diagnózist adni. Egészen biztos, hogy az alacsony fizetések, a tantervi kötöttségek, a gyerekek viselkedésproblémái állandó terhet jelentenek, és az is igaz, hogy mindenkinek más fáj jobban. Összességében viszont ennél messzebbről kell tekintenünk a problémára. Mi azt látjuk, hogy az elszigeteltség jelenti a legnagyobb kihívást, azt gondolom, hogy ettől szenved a legtöbb tanár.
Emberi és szakmai elszigeteltségre is gondolok itt: az osztályteremben mindig hatalmas felelősség nehezedik a pedagógusokra, amivel minden órán egyedül kell megbirkózniuk, és sokszor nincs lehetőségük a problémákról érdemben beszélni azokkal, akik hasonló gondokkal küzdenek. Pláne nem olyanokkal, akik segíthetnének nekik. A tantestületekben sokszor nincs közös célkitűzés, vízió, nincs közös hit, és így tényleg elszigetelődik mindenki.
Ez a fajta felelősség és magányos küzdelem nagyon kimerítő tud lenni, és a tanároknak sokkal kevesebb lehetőségük van regenerálódni, mint amennyire igénybe vannak véve. A rengeteg adminisztrációval pedig nemcsak értékes időt veszítenek, de úgy is érzik, hogy a beléjük vetett bizalom is rendre megkérdőjeleződik. Úgy látom, leginkább több pihenésre, közös térre, több bizalomra és szabadságra lenne szükségük. Olyan környezetre, ahol megélhetik, hogy értékesek és értékes tudást adnak át a rájuk bízottaknak.
A közoktatási rendszeren kívüli intézményekben mindez adott?
Az ehhez szükséges feltételek megteremtésével mi is erősen küzdünk az általunk működtetett Rogers Akadémián. Mi (és azt gondolom, hogy más alternatív iskolák tanárai, trénerei) nagy szülői hozzájárulás mellett is kevés pénzért dolgozunk, mert ez az ára a módszertani, megközelítésbeli szabadságunknak. De az is igaz, hogy ez a szabadság már önmagban sokat könnyít a terheinken. A mentálhigiénére, szupervízióra – ami kulcsfontosságú lenne a tanárok számára is – már nekünk sem marad pénzünk, ezért ezt magunk között csináljuk: a küldetésünkből, a közös alkotásból, egymásból merítünk erőt. Azt gondolom, hogy ez a fajta közösség nagyon sok helyen nem tud létrejönni. Azzal, hogy mi erre egyáltalán rálátunk, figyelünk, máris jobban védve vagyunk, mint egy átlag pedagógus. Pontosan tudjuk, hogy egyedül nem megy.
Milyen közösségben valósulhat meg mindez?
Mi azt gondoljuk, hogy olyan közeget és közösséget kell létrehozni magunkból és magunk körül, amelyik hitet, gyökeret, kapaszkodót ad a fiataloknak saját belső erőik mozgósításához. Ahol jólesik élni és tanulni. Olyat, ahol az, hogy figyelünk egymásra, alapelvárás, mert az a célunk, hogy együtt jól legyünk a világban. A közösség szerepe nagyon-nagyon fontos.
A Rogers Akadémiáról
A Rogers Akadémia magántanuló (középiskolás) diákjai iskolaszerűen haladnak egyéni tanterveikkel.
A tanulásszervezés alapja a Carl Rogers által meghatározott öt alapelv (hitelesség, empátia, bizalom, nyílt kommunikáció, feltételhez nem kötött pozitív viszonyulás), melyek mentén a humanista értékközvetítés a cél. A rogersi iskola központi gondolata, hogy a saját élmény és a belső motiváció elengedhetetlen a tanuláshoz. Budapesten az akadémia mellett Rogers-szemléletű óvoda és általános iskola is működik.
Ezek persze így inkább jóleső érzéssel eltöltő általánosságok, de könnyen lefordíthatók néhány (esetünkben öt) gyakorlati alapelvre, amelyek mentén szerintünk tantervek helyett érdemes dolgozni. Hitelesség, empátia, bizalom, nyílt kommunikáció és feltételhez nem kötött pozitív elfogadás. Pont ez az öt, és ez az öt elég. Szerintünk ez teszi a jó tanárt, ez az elsődleges a szintén fontos módszertani vagy tárgyi felkészültségez képest. A tanárnak a gyerekek között saját magát kell adnia, mert csak így lesz hiteles, és mi hiszünk abban, hogy ezek a beállítódások mind formálhatók, még ha nem is mindig könnyen. Tanártréningjeinken rengeteg kihívással találkozunk, a tanároknak is elsősorban azt kell átadnunk, hogy
nem valaminek kell lenni, hanem önmagunknak.
Mit kaphatnak ettől a szemlélettől a gyerekek?
A gyerekeknek azt kell érezniük, hogy meg akarjuk érteni őket, hogy bízunk bennük, és ők is bízhatnak bennünk. Minden mást, az ismeretközvetítést is csak erre, ezután lehet felépíteni. Emellett az életkoruknak megfelelő, nagyfokú önállóságot is kell, hogy kapjanak. Mi úgy gondoljuk, hogy megfelelő támogatással a gyerekek felismerik, mi a jó nekik, mi az, ami valóban érdekli őket, és ami ennél is fontosabb, hogy kik ők valójában. A rendkívül ártalmas és terméketlen közöny, a beletörődés helyét így a belülről jövő érdeklődés és motiváció veszi át, és ez az, aminek a mentén valódi teljesítményt lehet elérni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy magukra legyenek utalva. Inkább a választás szabadságáról van szó, világos keretek között. Mondok egy példát. Mi azt gondoljuk, hogy ha a külső motiváció helyett a belső motivációra alapozunk, ha hagyjuk, hogy a gyerekek egyéni érdeklődésüknek és személyiségüknek megfelelően válasszanak tanulási módszert, egy-egy témakörön belül megközelítési módot, akkor máris nagy lépést tettünk afelé, hogy sikeresek legyenek. Vagyis persze hogy kell például biológiát tanulni, de ezen belül ugyanolyan értékes, ha valaki a sejtekkel szeretne foglalkozni, mint ha az állatfajok érdeklik jobban. Ugyanígy egyenértékű, ha valaki írásban számol be felelet helyett, mert szóban nem komfortos neki, vagy fordítva.
Ez valóban más, mint amit a közoktatásban tapasztal az ember.
Az egyik legnagyobb problémának azt látom, hogy mindenkinek mindent egy időben, többnyire egyformán, de mindenképpen egy ütemben kell csinálnia, pedig két azonos korú gyerek érettségi szintje között óriási különbségek lehetnek, és ez csak egy a rengeteg szempont közül, amik mentén eltérőek.
Az úgynevezett közoktatás, ami 200 éve hatalmas eredmény volt, ma diáknak és tanárnak is a komfortzónáján kívül esik.
Mi azt mondjuk, hogy a gyerekek, ha támogató közegben vannak, ha odafigyelünk rájuk és bízunk bennük, akkor jó eséllyel megtalálják magukat és azt, ami igazán érdekli őket. És ez, csakis ez lesz az, amivel valóban érdemes lesz foglalkozniuk. Ez a fajta személyes figyelem persze könnyebb, ha hatan, mint ha harmincan vannak egy osztályban, de ott sem lehetetlen egyéni útjaik megtalálására biztatni a fiatalokat. Képzéseinken számos pedagógussal találkoztunk, akik a hagyományos keretek között is így tanítottak. Nekünk ők mind mintaképek.
Ez a szemlélet, a belső motiváció előtérbe helyezése megoldást jelent az egyre több kihívást jelentő magatartásproblémákra is? Ha olyasmit csinál a gyerek, ami valóban érdekli, nem fog „rosszalkodni”?
De, egészen biztos, hogy fog, és a fiatalok nálunk is rendre feszegetik a határaikat. De ha a gyerek személyiségét, amit odafigyeléssel megpróbálunk a lehető legjobban megérteni, külön tudjuk választani attól, amit esetleg rosszul csinál, akkor abban a közegben (legyen az akár egy közoktatási intézmény) ő lubickolni fog. Tanárként ezért egyfajta belső késztetést kell felkelteni a gyerekekben, hogy legyen számukra olyan érték, amelynek a mentén el tudnak köteleződni a munkájukkal és a viselkedésükkel is. Ha ez sikerül, akkor biztos, hogy kevesebb lesz a viselkedésprobléma is. És persze kell keret, mert a korlátok nélküli szabadság a legnagyobb béklyó tud lenni.
Hol a helye egy ilyen együttműködésben a szülőknek?
Az ő szerepük is nagyon fontos, és nekik sem könnyű. Nem is olyan régen még stigma volt, ha valaki „alternatív” iskolába vitte a gyerekét, és még ma sem jelenthető ki egyértelműen, hogy ez a plusz szülői áldozat értékként lenne elismerve. Az elején hozzánk (és más különutas iskolákba is) zömmel olyan gyerekek érkeztek, akik a közoktatási rendszerben nem találták a helyüket, kudarcnak élték meg az ottani éveket. Olyan kellemetlenségeket éltek át, amik már az elviselhetetlenhez közelítettek, vagy olyan gátlások alakultak ki bennük, amik miatt nem tudtak haladni. Ilyenkor adta magát, hogy váltani kell. Ma már viszont olyan gyerekek is mennek más iskolába, akik a hagyományos keretek között is elboldogulnának, de a szüleiknek fontos, hogy minél jobban kibontakozhassanak, valamint időt kapjanak arra, hogy rájöjjenek, mit szeretnének.
Sokan látják úgy, hogy a mai iskola nem működik, lemaradt, és nem a gyerekek hibája, ha nem találják magukat benne.
Mindeközben a szülők is több oldalról vannak nyomás alatt. Szeretnék, hogy a gyerekük szorongásmentesen létezhessen az iskolában, hogy kibontakozhasson, de azért persze érettségi is kéne, az meg nagyon is konkrét kimeneti követelmény, ami sajnos nem lesz meg csak egymásra figyelésből. Szeretnék, hogy legyenek meg a gyerek jegyei, hogy járjon be az iskolába, amikor kell. Ráadásul ők is hoznak magukkal emlékeket arról, ahogyan és amikor ők tanultak, és nem mindig könnyű azzal szembesülniük, hogy lehet ezt esetleg jobban, máshogy csinálni.
Mit ad a személyközpontú oktatás ahhoz, hogy a fenti ideálok megvalósuljanak?
Maga a személyközpontú megközelítés az értékeket adja hozzá. A többit azok a konkrét pedagógusok adják, akik benne vannak. Mivel a mi akadémiánkon a pedagógusok inkább humán beállítottságúak, és persze a személyközpontú hívószó is ezt mutatja, nálunk elsősorban az önismeretet és társas kompetenciák csiszolására kerül a fókusz. Emellett pedig segítünk a fiataloknak abban, hogy elérjék tanulási céljaikat, és megadjuk nekik annak lehetőségét is, hogy felelősen döntsenek a tanulmányaikról.
Ehhez kidolgozott izgalmas kezdeményezésünk az úgynevezett Jobbletudva vizsga, ami az adott tantárgynak az érettségi sikeres letételéhez szükséges minimumkövetelményeit tartalmazza. Amennyiben ezt teljesíti valaki, a tanév hátralévő részében kreditekkel javíthat az eredményen. A jobb jegyért viszont sokkal hatékonyabb lehet, ha az adott tárgyon belül ő választhatja meg, hogy mivel foglalkozik részletesebben, aszerint, hogy mi érdekli. Mi csak változatos lehetőségeket kínáltunk fel a feldolgozáshoz, a kiselőadástól egészen az elmenős program szervezéséig vagy a kutatási dolgozatig. A minimálisan szükséges tudás így mindenkinek megvan, a többit pedig személyes érdeklődése alapján teheti hozzá mindenki.
Máshol másként tanítanak személyközpontú iskolában is. Ám mindenhol közös az a gondolat, amelyet a pedagógia tudománya már réges-régen bebizonyított, hogy
tanulni csak saját élményeken keresztül lehet.
Mi ehhez eszközöket tudunk adni pedagógusoknak: az Európai Unió támogatásaival más országoktól is tanultunk, és külföldi partnerekkel, köztük egyetemekkel közösen fejlesztettünk is több olyan díjakkal is jutalmazott módszert, amelyek sikeresek lehetnek mindenféle iskola keretei között. Drámapedagógia, játékalapú tanulás, társasjáték-pedagógia, állatasszisztált tanulás – bármelyik adhatja azt az élményt, amelyikkel a gyerek meg tudja őrizni a kíváncsiságát, nyitottságát a világ felé, ami felnőttkorában is a boldog élet kulcsa lehet, és ami a már emlegetett káros közöny ellen véd. Azért is jó a módszertani sokszínűség, mert a pedagógusok is különbözők: ők is választhatnak olyan módszert, ami hozzájuk illik, hiszen a hiteles pedagógus a személyközpontú tanítás alapja.
Mindenkinek jobb helye lenne alternatív iskolában, vagy ha mindenhol így nyúlnának a gyerekekhez?
Én nagyon hiszek abban, amit mi közvetítünk, éppen ezért hiteltelen lenne azt mondanom, hogy mindenkinek az alternatív iskola az útja. A személyközpontú oktatás lényege éppen az, hogy mindenkihez más kulcs kell, és igen, azt hiszem, van olyan gyerek, aki elveszne egy szabadabb rendszerben, viszont a közoktatás keretei között is létezik olyan iskola, ahol jó lenni, és ahol tudnak értéket közvetíteni. Van olyan gyerek, aki azok között a keretek között tud jobb lenni.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az odafigyelés, és a kritikai gondolkodás lehetőségének biztosítása javára válhat mindenkinek. És ezt minden iskolában lehetséges biztosítani.
Mindezek megvalósulni látszanak Budapesten, jobb módú, támogató családi hátterű gyerekek körében. Mit gondolsz, ezek a gondolatok elvihetők mondjuk, egy szegregált borsodi iskolában is? Lehet rogersi iskolát csinálni ott, ahol nincs okostábla, támogató szülő és internetelérés?
Attól függ, mit értünk rogersi iskolán. Mi nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy maga a személyközpontúság – leegyszerűsítve az a szlogen, hogy gyerekeket tanítunk, nem tantárgyakat – minden iskolába eljusson. Ezért nem csupán iskolát tartunk fenn, hanem egy nagy trénercsapattal dolgozunk azon, hogy más tanárokat, iskolákat is elérjünk, és évente több száz pedagógust el is érünk.
Nagyon sok olyan módszer van, amit a hagyományos iskolában is lehet alkalmazni: az egyszerű, de hatásos érzelmi intelligenciafejlesztő módszerek, drámamódszerek vagy éppen a szabad játék alkalmazása. Ezekhez nagyon nem kell okostábla és internet. A szabad játék önmagában személyközpontú és hihetetlenül fejlesztő hatású, sőt ennél több: a biológiai és érzelmi fejlődés alapja is. Ezért az ELTE Tanító- és Óvóképző Karával stratégiai szövetségben, és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet szakembereivel dolgozunk azon, hogy játékbarát iskolákat hozzunk létre az ökoiskolai hálózat mintájára, épp ehhez keresünk mintaiskolákat. Illetve a természet és önmagunk szeretetét is lehet okostáblák nélkül tanítani: a Fővárosi Állatkerttel közösen módszereket dolgoztunk ki, hogy élő állatokkal, állatoktól tanuljanak a kicsik, bármilyen keretek között.
Bár az állami keretek között nehezebb megszervezni a máshogy tanítást, leginkább csak vezetői akarat és pedagógusi hozzáállás kérdése. Az egész napos iskola az alapfokú oktatásban nagyon jó keretet nyújthat mindehhez. Mi pedig a saját eszközeinkkel, a mi terepünkön tesszük a dolgunkat. Abban bízunk, hogy munkánkkal leendő vezetőket tanítunk jobb vezetőkké, tanárokat jobb pedagógussá – embereket jobb emberekké válni. Hátha ez majd számít.
