Na persze, nyilván, hiszen ugyanott van a legtöbb gyerekkori trauma, ahol a legkevesebb szülői figyelem jut a gyerek táplálkozására, személyes higiéniájára és persze a viselkedésére: a társadalom szegényebb rétegeiben.
Ez lehet az ember első gondolata, miután egy ilyen kutatási eredményről hall. Haena Lee, a Michigani Egyetem kutatója azonban nem egy véletlenül kijött korreláció áldozata. Ellenkezőleg: a brit tudósoktól élesen elhatárolódva alaposan körbejárta a kérdést, olyan alternatív magyarázatokat is kizárva, amelyek nem biztos, hogy bármelyikünknek is eszébe jutottak volna.
Az első ilyen rögtön két krónikus betegség, nevezetesen a diabétesz és a tüdőbetegség. Egyik részről mindkét állapot általában rettenetes szájhigiéniával párosul, a cukorbetegség a gyógyszerek mellékhatása által okozott szájszárazság, míg a tüdőbetegség a hozzá rendszeresen társuló dohányzás által. A másik oldalon ehhez képes azt látjuk, hogy a gyerekkori traumák átélői között felnőttként többen dohányoznak, és gyakoribbak a cukorbetegség életmódszintű kockázatai közé sorolt magatartásformák is: cukorfogyasztás, stresszevés, falászavarok stb.
Mi kell még?
Egy országos szintű, longitudinális egészségfelmérés, a HRS adatait elemezve a kutatónő azonban azt tapasztalta, hogy a traumák és a fogvesztés összefüggése a cukor-, illetve tüdőbetegségekkel csak részben magyarázható. Lee ezért háromféle további modellt is tesztelt, melyek mind más típusú magyarázattal szolgálnak.
Az első ilyen modell a szenzitívperiódus-elképzelésre épít, vagyis arra a feltételezésre, hogy a gyerekkori traumák azért okoznak akkora kárt, mert egy igen sérülékeny időszakban érik az embert. A második, akkumulációs modell ehhez képest azt mondja, hogy egy sérülékeny időszak helyett az ember teljes életét érdemes nézni, és azt várja, hogy akit az életben több trauma ér, illetve nagyobb stressznek van kitéve, annál (függetlenül attól, hány éves korában érik ezek a hatások) valószínűbben jelennek meg a káros következmények. A harmadik modell a bevezetőben már említett szocioökonómiai helyzetre épít, vagyis azt mondja, hogy a probléma az ember mindenkori társadalmi helyzetével, valamint annak változásaival függ össze.
Lee számításai szerint az igazság az első két modell egymásra illesztésében lehet, ezek hatása ugyanis a társadalmi helyzettől, de a cukor- és tüdőbetegségtől függetlenül is érvényesült. A kutatónő szerint a felnőttkori fogveszteségek java így is a különféle életmódtényezőkön múlik. A gyermekkorban komolyabb traumákat (haláleset, szülők válása, bántalmazás) átélt gyerekek már korán hajlamosabbakká válnak a legkülönfélébb káros szenvedélyekre, ami ekkor az élet nehézségeivel való megküzdés, a stresszhatásokra adott reakció egy jellemző formájává is válik. Lee ezek közül konkrétan az ivást, az édességfogyasztást és a dohányzást említi, a lista azonban még érezhetően bővíthető lenne.
Mit csinálsz, ha stressz ér?
Mindez azért nagyon fontos, mert ezek a megküzdési minták lesznek később azok, amelyek a felnőttkori stresszhelyzetekben is aktiválódnak. Itt jön be a képbe a második modell: ha stressz vagy trauma ér, nassolok, sütizek, iszom, rágyújtok stb. Minél több stressz ér, annál gyakrabban, és annál többet ártva ezzel a fogaimnak. Az eredmények szerint sokat számít továbbá az iskolai végzettség is, ahol a gyerekkori traumák hatása a tanulmányi eredményekben nyilvánul meg, míg a másik oldalon az alacsonyabb fokú iskolázottság alacsonyabb jövedelemmel, ezen keresztül a fogászati ellátás alacsonyabb minőségében jelentkezhet.
Szomorú kimondani, de a szegény embert még az ág is húzza – mondja Lee.
Sajnos tényleg úgy tűnik, hogy fogaink romlása életünk és különösen a gyerekkorunk sorscsapásaitól függ.
A jövőben remélhetőleg több figyelmet tudunk ezekre a rendkívül meghatározó eseményekre fordítani, hiszen a fogászati problémák csak egy olyan terület, ahol a negatív tapasztalatok hatása hosszú távon is jelentkezhet.
