Ezt a témát járta körbe Liz Kleinrock általános iskolai tanár a januári TED Salon: Education Everywhere (azaz Oktatás Mindenhol) rendezvényen New Yorkban. Kleinrock elmesélte, milyen kellemetlen helyzetbe került akkor, amikor néhány évvel ezelőtt a negyedik osztályos tanítványaival az órán a rasszokról kezdtek el beszélni, és hamar eljutottak oda, hogy miért vannak rasszisták. Erre egy másik diáklány azt válaszolta: „Lehet, hogy azért nem szeretik egyesek a feketéket, mert a bőrük kaki színű.”
Kleinrock elmondása szerint erre az osztály „felrobbant”. A diákok fele elnevette magát, míg a másik fele lehurrogta a lányt, hogy ilyet nem mondhat, mert ez rasszizmus. A tanárnő hirtelen két megoldást látott maga előtt: vagy felemeli a hangját, és megszidja a lányt, vagy azonnal témát vált, hogy elterelje a diákok figyelmét a kakiról. Végül azonban egy harmadik variációt választott, és kihasználta az alkalmat, hogy beszéljenek erről a kényes témáról.
Ezért aztán odafordult a diákokhoz, és így szólt: „Valójában Abbynek igaza van.” A diákok erre értetlenül néztek rá, és elmesélte nekik, hogy a rasszizmus részben azért létezik, mert a világos bőrűek azt gondolják a sötét bőrűekről, hogy csúnyák, és ezért dehumanizálják őket. Bár Kleinrock elmondása szerint ez pályafutásának nagyon ijesztő pillanata volt, mégis sikerült társalgást kezdeményeznie a gyerekekkel.
Mi számít tabunak?
Kleinrock szerint attól lesz valami tabu, hogy kellemetlen érzések lengik körül, amikor társalgás közben felmerül, ami részben abból fakad, hogy míg van olyan, aki hozzá tud szólni a témához, más attól fél, hogy megtámadják, amiért nem politikailag korrekt. Ahhoz pedig, hogy ezek az érzések megszűnjenek, az első lépés egy közös nyelv, egymás megértse. Így például a rasszizmushoz kapcsolódóan is vannak kifejezések, amelyeket a diákoknak ismerniük kell ahhoz, hogy beszélni lehessen róla.
A pedagógus reakciója egy olyan helyzetben, mint a fenti, nagyon meghatározó, hiszen rögtön példa lehet a gyerekek számára. Ha a diákok azt látják, hogy a tanár úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, akkor úgy gondolhatják, ez egy elfogadható megjegyzés. Ha viszont rákiabál, megalázza a többiek előtt, akkor ez egy olyan rossz élmény lehet a kislány számára, ami megakadályozza, hogy a későbbiekben erről a témáról társalogjon.
Lényeges az ilyen jellegű iskolai beszélgetésben, hogy a tanárnak nem kell megmondania, mit gondoljanak a gyerekek például az igazságtalanságról, célja inkább az eszközök megismertetése a diákkal, a stratégiák felvázolása, a témáról való beszéd- és gondolkodásmód bemutatása. Gondoljunk csak arra, hogy tanulnak meg a gyerekek olvasni. Nem rögtön könyveket kapnak a kezükbe, hanem először megtanulják a betűket, majd a betűkből lesznek a szavak, utána minden nap gyakorolnak, hogy folyékonyan menjen az olvasás. Ráadásul nem elég olvasni, értenie is kell, amit olvas. Kleinrock szerint pedig pont ugyanígy kellene a gyerekeknek megismerkedni az igazságtalansággal is.
Már a kicsikkel is sok mindenről lehet beszélgetni
Kleinrock tapasztalatai alapján már a legkisebbekkel is lehet beszélgetni a kényes témákról, csak a saját szintjükön. Például egy első osztályos is érti már, hogy mit jelent az, amikor valamit igazságosan osztanak szét – például egy tortát egy szülinapi buliban. És azt is képes megérteni, mi a különbség a büntetés és a következmény között. (Büntetés például, amikor a szemtelen gyereknek kimossák a száját. Következmény, amikor ugyanezért extra házimunkát kap.) Ezek pedig mind olyan fogalmak, amiket fontos érteni ahhoz, hogy beszélni lehessen például az afroamerikaiak tömeges bebörtönzéséről Amerikában.
A tanár számára persze nem egyszerű ezekről beszélni, mert ki tudja, hogy otthon a család milyen álláspontot képvisel. Kleinrock ugyanakkor többször is járt úgy, hogy a diákjai olyan témákkal fordultak hozzá, amikről otthon a családban nem mertek kérdezni, például hogy Ausztráliában is van-e rasszizmus, vagy hogy minek a rövidítése az LMBTQ. A pedagógusnak az is kellemetlen lehet, ha a gyerek valami olyat kérdez, amire ő nem tudja választ. De szerinte ilyenkor az a legjobb, ha az ember elismeri, hogy valamit nem tud, és inkább utánanéz, mintha szakértőnek tetteti magát. Amikor a diákja az LMBTQ közösségről kérdezte, akkor például azt javasolta neki, hogy vegye fel a kapcsolatot egy szervezet képviselőjével, akit aztán végül el is hívtak az osztályba egy beszélgetésre. „Ha elismerjük a diákjainknak, hogy nem tudunk mindenre válaszolni, akkor ezzel emberibbek leszünk számukra, és azt is megmutatjuk nekik, hogy a felnőtteknek is sokat kell még tanulni, amikor igazságtalanságról van szó.”
