India különleges, spirituális világa sokakat csábít, rengeteg ismerősöm számára bakancslistás hely. Kingára egy facebookos csoportban bukkantam rá, és azonnal megakadt a szemem azon, hogy párja nélkül, a 2,5 éves kisfiával utazott Indiába. Eredetileg csak egy pár hónapos utazást tervezett, ám végül úgy döntött, maradnak, kettesben. Egy asramban (spirituális elvonulóhelyen) élnek, és a mindennapos jóga és befelé fordulás mellett bocikat simogatnak, énekelnek, zenélnek. A kisfiú már iskolába is jár, bár az magyar szemmel nézve inkább hasonlít egy óvodára. Kinga e-mailben számolt be nekünk a különleges életükről, és arról, hogy miért döntött úgy, hogy még nem jönnek haza.
Hogy kerültél Indiába a kisfiaddal?
Otthon úgy éreztem magam, mint a legtöbb anyuka kisgyerekkel. Az apuka sokat dolgozik, a nagyszülők távol, a barátokhoz pedig időpontot kell kérni, mert mindenki olyan elfoglalt. Habár egy sosem unatkozó, nyitott nő vagyok, mégis vágytam az újra és a változásra. Tudatosan kerestem a kihívást és a komfortzónán kívüli életet. Mivel már jártam Indiában, ezért tudtam, hogy itt megkapom ezt. Amit nem tudtam, hogy maradni is fogunk.
A párod mit szólt az ötlethez?
Legutóbbi indiai utazásunkkor egy héttel a repülőút előtt derült ki, hogy babát várunk. Ugyanide jöttünk, a jógamesterünkhöz, tehát ismeri a helyet, ahol most vagyunk. Támogatott. Tudta, hogy változásra és fejlődésre vágyom, és hogy ezt ő nem tudja megadni nekem. Az érzést, amikor az ember kinyílik, új embereket ismer meg, a jelenben van, kitárja a szívét, tanul és fejlődik; számomra csak az új környezet tudta megadni. Ha ellenezte volna az ötletet, nem jövünk, de támogatott minket.
Hogy telnek a mindennapjaitok? Kisgyerekes szempontból mi a benyomásod az országról?
Mi egy asramban vagyunk, ezért a körülmények, ha még ez itt indiai is, nem veszélyesek. Egy olyan városban vagyunk, ami szentnek nevezhető. Nincs alkohol, nincs hús, nincs drog, de annál több a templom és a zarándokhely.
Az igazi India veszélyes, oda kell figyelni. Ha gyerekkel van az ember, biztosra kell mennie, hogy hova megy, vagy legalábbis mi fogadja őt ott. Ha van legalább egy kapcsolat, amiben megbízunk, már nyert ügyünk van.
Tehát ismertem ezt a helyet, tudtam, mi vár rám. Tudtam, hogy a közös konyhában egerek szaladgálnak, hogy néha csótányok és kígyók vannak. (Már az első két napban találkoztam mindegyikkel.) Tudtam, hogy a szúnyogok maláriával fertőzöttek lehetnek, és hogy egy finom étkezést két hét hasmenés követhet. (Ez már háromszor bekövetkezett.) De azt is tudtam, hogy itt magamra találok. Éreztem otthon a változás szelét, és elébe mentem. Olykor ki kell lépnünk abból a körből, amiben vagyunk, hogy megérthessük, miért vagyunk egyáltalán benne.
Minden nap jógázunk. Minden nap végzünk önkéntes munkát. Bocikat simogatunk, majmokat nézünk, mókusokat etetünk. Templomba járunk. Éneklünk, hangszeren játszunk. (Vili már ritmusra dobol 2,5 évesen. Senki nem tanítja, hanem utánoz mindenkit, én pedig hagyom otthon kiteljesedni a pici dobjával.) Élünk, mint otthon. Reggelit készítek, iskolába megyünk, alszunk, játszunk, az indiai kisgyerekeket tanítjuk.
Minden nap ellátogatok a spirituális tanítómesteremhez. Néha csak pár percem van, mert Vili egy aktív gyerek, és nem egy csendes, ülős fajta, mégis ez a pár perc tisztít, feltölt, éltet. Neki nincs egója, nincs anyagi vágya, csupán feltétel nélkül szeret. És ezen van a hangsúly, ezért jöttünk ilyen messzire. Ki az, aki otthon feltétel nélkül szeret? Kitől tudom ezt megtanulni és megmutatni a kisfiamnak? A mindennapi emberek ugyanis elvárásokkal szeretnek, ahogy én is. De nem ez a cél. A célom, hogy megtanuljak tiszta szívvel, feltétel nélkül szeretni. Mindenki szívében ugyanazt meglátni, és nem elvárni, hanem adni.
A fiad hogy viselte a változást?
Kifejezetten jól. De ehhez hozzátartozik, hogy sokat magyarázok neki, mi miért van, és hogy a kötődő nevelés módszere a segítségünkre van. Mellettem alszik egy szúnyoghálós ágy alatt, így nem kell aggódnom, hogy jól van-e. Hordozom, ha kimegyünk az utcára és sok a zaj. És rengeteget igényli a szoptatást, ami átsegít minket mindenen. Ha megijedt, ha túl sok az inger, ha új a környezet, ha fáj a hasa, ha nem ízlik neki semmi... Biztosan bevállaltam volna szoptatás nélkül is, de így sokkal egyszerűbb. Míg én minden két hétben egyszer valamit elkapok az étel miatt, Vilinek semmi baja. A jelenlegi bárányhimlőt is gond nélkül átvészeltük.
Mi volt az eredeti elképzelés, hogy meddig maradtok?
6 hetet itt, India közepén az asramban, és 4 hetet az ashtanga vinyasa jóga birodalmában, Májszúrban. Nagy álmom volt eljutni oda, és minden hajnalban két-három órát „keményen” jógázni.
Két nappal az indulás előtt úgy éreztem, megtaláltam itt, amiért jöttem. A jóga célja a bhakti, az odaadás és a szeretet megtanulása. A szív nyitása. Nem az, hogy három percig szabadon kézen tudjak állni, vagy hogy a fejem a lábam mögé tegyem. Eddig úgy éreztem, hogy a jóga által kiürül a fejem, és a nehéz ászanák által könnyebb alázatot tanulnom. Így is van, de a kemény gyakorlással a szív is keménnyé válhat, és az egónk az egekbe repülhet. De nem ez a cél. A cél a szeretet.
Miért döntöttél úgy, hogy mégsem jöttök vissza?
Van egy érzés, amikor felvillan, hogy nem vágysz semmi másra, csak hogy a pillanatban maradj. Olyan ez, mint amikor szerelembe esünk, csak mélyebb. Mélyebb, mert ez nem ember és ember között van, hanem ember és Isten között. Az indiaiak spirituális természetűek. Számukra természetes, hogy nem ők maguk a legfontosabbak, hanem van, aki felettük áll, van, akit tisztelniük kell, van, aki vezeti őket. Ez az ősbizalom teszi azt, hogy nem félnek, elfogadják az életüket, és mindig a jelenben élnek. (Ezért nem mérgesek, miután kiabálnak, vagy ezért is dobálják el a szemetet.)
A párodnak mi volt a reakciója?
Utánunk jött. Ez az átállás időszaka nála, ezért neki is nagyon jót tett a váltás, a spirituális közeg, és hogy látta, itt jó helyen vagyunk. Most otthon van a hideg Európában.
Olvastam, hogy a kisfiad már iskolába jár. Ez pontosan mit takar?
Itt a gyerekek kétéves kortól iskolába járnak. Együtt vannak a nagyobbakkal, és napi 3-4 órát ülnek. A fiúk és lányok sokszor együtt vannak, és a fiúk már ebben a korban nem tisztelik a lányokat. A tanárokról nem is beszélve. A régi körömre ütős stílus itt sokszor még mindig jelen van, amikor senki nem látja. Természetesen nem minden iskolában, de az alap, az mindenhol a szigor.
Az asramban élők nem akarták ilyen iskolába küldeni a gyerekeiket, ezért alapítottak egy iskolát, ami a szeretetről és a belső szabadságról szól. Arról, hogy a gyerekek kreativitását támogassuk, a képességeiket fejlesszük, és egy érzelmileg és fizikailag biztonságos teret adjunk nekik. A napirendben van jóga, meditáció, ének és puja (tűzceremónia), tanulási idő, csendes idő, táncóra és hangszertanulás. Alternatív tanítási eszközöket használunk ahhoz, hogy a gyerekek effektíven tanulhassanak, és több idejük legyen arra, amit szeretnek.
A kisfiad születése előtt is jártad a világot?
Igen, hátizsákkal. Nagy álmom volt körbeutazni a világot, de mindig közbejött valami, ezért nem tettem. Miután megérkeztem ide, már nem olyan nagy ez az álom.
Miben más gyerekkel utazni?
A gyerek a főnök. Sok tolerancia és megértés kell, különben szenvedés ez mindkét félnek. Kell egy nagyon jó kapcsolat és gyerekismeret. A Nincs rossz gyerek című könyv mindenkinek kötelező, aki utazik.
A blogodban azt írtad: „Talán az egyik alcím lehetne, hogy hogyan legyél beteg Indiában. A másik pedig, hogy hogyan szakíts Indiában.” Ez pontosan mit jelent?
Az, hogy Indiában az emésztéssel probléma van, szinte minden héten előfordul. Már megvan a taktikám, hogy mi segít és mi nem, sok esetben én adok tanácsot az utazóknak.
A szakítás... A párommal úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk utunkat, legalábbis egy ideig. De a történet számunkra szép. Barátok lettünk, igaz barátok. Szeretjük egymást még mindig, de máshogy. Mind a kettőnknek fejlődnie kell, hogy működhessen közöttük a családi élet. Mérhetetlenül hálás vagyok neki és ő is nekem. De teret adunk a másiknak. Vili apukája egyébként a jógának szentelte az életét, és valljuk be, ez nem egy mindennapi szituáció.
