Elképesztően felborzolta a kedélyeket a Kecskeméti Vadaspark szurikátájának halála. Van, aki szerint a park a felelős, mert egy gyereknek a benyúlást tiltó felirat nem elég, helyette gyerekbiztos kifutót kellett volna építeni. Más szerint a tanár, aki nem figyelt eléggé a gyerekre, és nem szólt rá, amikor odadugta a kezét. És ne feledkezzünk meg a szülőről sem, akinek meg kellett volna tanítania a fiúnak, hogyan bánunk az állatokkal.
Készüljünk fel, mielőtt vadállatok közé megyünk
Ha állatkertbe, vadasparkba vagy hasonló, vadállatokat bemutató helyre látogatunk a családdal, akkor már előtte beszélgethetünk arról, hogy mit fogunk látni, és mire kell figyelni. Az első és legfontosabb, hogy nem nyúlunk be az állatokhoz. Ne ijesztgessük a gyereket azzal, hogy “ha benyúlsz, megharap”, mert ezzel csak alaptalan félelmet alakíthatunk ki benne. Inkább próbáljuk meg elmagyarázni neki, hogy ha bedugja a kezét, akkor az állat megijed, mert fél az emberektől, és amúgy sem szereti a simogatást. Ha pedig megijeszti, akkor el fog bújni, és nem tudja megnézni, amint éppen mondjuk almát rágcsál vagy napozik.
Szintén fontos, és az állatkertekben erre tábla is figyelmeztet, hogy a vadállatokat nem szabad csak úgy etetni. Lehet, hogy az édes íz miatt megenné a csokis popcornt, vagy megnyalogatná a kürtőskalácsot, de ettől még az nem neki való, és meg is betegedhet tőle. A legtöbb helyen viszont már árulnak állatkerti csemegét, amivel általában a kecskéken az ember kiélheti az ilyen irányú vágyait. De ők elég rámenősek tudnak lenni, úgyhogy pici gyerekkel inkább csak a kerítésen kívülről dobáljuk be nekik a falatokat.
Erdőben se piszkáljuk az őzikét
Kicsi ugyan az esélye, de ha az erdőben járva mégis vadállatba botlunk, akkor tartsuk a tisztes távolságot, és engedjük, hogy távozzon, vagy csendben haladjunk tovább. A felnőtt állatok többsége valószínűleg már időben elmenekül, főleg, hogy a kiránduló gyerekes családok általában nem néma csendben sétálgatnak az erdőben. Viszont belefuthatunk egy őzgidába vagy egy repülni még nem tudó rigófiókába. Ne aggódjunk, a szülők általában a közelben vannak, ezért semmi esetre se simogassuk vagy vegyük kézbe az állatot. Messziről megmutathatjuk a gyereknek, aztán haladjunk tovább, mert a kölyköt csak feleslegesen stresszeljük a jelenlétünkkel.
Mi a helyzet a háziállatokkal?
Joggal feltételezhetnénk, hogy akinek kutyája van, az felismeri, ha a kedvence nem érzi jól magát egy szituációban. Tízéves kutyaoktatói tapasztalattal a hátam mögött azonban állíthatom, ez gyakran nincs így. Ennek az egyik legerősebb bizonyítéka, hogy a gyerekeket érintő kutyaharapásos esetek zömét a család saját kutyája követi el.
Azért, mert a szülő nem veszi észre, hogy a fülét lelapító, lihegő kutya egyáltalán nem találja kedvesnek a gyerek ölelését, hanem legszívesebben azonnal szabadulna. De igyekszik tiszteletben tartani a szabályokat, ezért csak tűr.
Próbál figyelmeztető jeleket adni, de senki nem veszi észre. Aztán egy idő után már nem bírja tovább, és odakap. Amiből legrosszabb esetben életveszélyes sérülés, kevésbé rossz esetben enyhe sérülés, de komoly trauma lehet, a kutya pedig ilyenkor gyakran nem kap újabb esélyt, hanem elaltatják.
Miből vehetjük észre, ha a kutyánk rosszul érzi magát? Az első jelek közé tartozik az ásítás, szájnyalás, lihegés és az is, hogy megrázza magát, amikor enyhül a feszültség. Ha már igazán stresszes állapotban van, akkor a füleit oldalra fordítja, megváltozik a tekintete, a szája szorosan zárt lesz, és ha a kellemetlenség nem szűnik, akkor ezt követheti a morgás, vicsorgás és harapás.
Ne ölelgessük a kutyát
Ha szeretnénk elkerülni a bajt, akkor sose hagyjuk egyedül a gyereket és a kutyát. Tanítsuk meg a gyerekünknek, hogy pihenés és evés közben sosem piszkáljuk az állatot, és nem vesszük el tőle a játékát.
Ne engedjük, hogy ölelgesse, mert az neki nem jó. Magyarázzuk el neki, hogy a kutyának se a fülét, se a farkát nem húzzuk meg. Azt pedig semmi esetre se engedjük, hogy kergesse a kutyát. Amikor már elég nagy hozzá, tanítsuk meg neki a figyelmeztető jeleket, hogy felismerje, ha az állat kellemetlenül érzi magát.
Idegen kutyáknál még fontosabb odafigyelni. Ha a gyerekünk szeret kutyákkal barátkozni, akkor minden alkalommal először kérdezzük meg az állat gazdáját, és csak utána engedjük oda. Tanítsuk meg neki, hogy hogyan közeledjen a kutyához: lassan, nyugodtan haladjon felé, és a testén simogassa - elölről hátrafelé. Ne kapaszkodjon a szőrébe, ne akarja magától megfogni a kutya mancsát és ne ölelje át a nyakát. Ha az utcán elhalad mellettünk egy kutya, ne engedjük a gyerekünknek, hogy csak úgy utána nyúljon, mert nem tudhatjuk, hogy a váratlan érintésre hogyan fog reagálni.
Ne nyomorgassuk a törpenyulat se!
A macskákat már nehezebb belekényszeríteni egy számára kellemetlen szituációba, és ha nem szereti a gyerekeket, akkor hamar megtanulja őket elkerülni. A kisebb testű háziállatok, például a törpenyúl, tengerimalac vagy degu már kiszolgáltatottabb helyzetben van, ráadásul sokan eleve a gyereknek veszik ezeket az állatokat. Amikor velük barátkozunk, adjunk nekik teret, és ennivalóval szoktassuk őket hozzá a jelenlétünkhoz. Ha már nyugodtan elveszik a kezünkből a falatot, akkor próbálkozhatunk a simogatással.
A legjobb, amit tehetünk, ha jó példát mutatunk, hiszen a gyerekek folyamatosan másolják a szüleiket. Ha úgy érezzük, hogy még kicsi, és nem érti, hogy amit ő tesz, az állatnak fáj, akkor ne, vagy csak szigorú felügyelet mellett adjunk lehetőséget a fizikai kapcsolódásra. Ha rámarkol az állatra, akkor finoman nyissuk szét a kezét, és mutassuk neki, hogyan simogassa. Ahogy az empátia kialakul benne, úgy fogja egyre inkább megérteni, ha az állatnak valami nem jó.
