Miért versenyeztetik annyit a gyerekeket?

Nehéz dolga van annak, aki azt szeretné, ha a gyereke úgy sportolna, hogy nem versenyez. Pedig a versenysport messze nem a mozgás öröméről szól, és hát az egészségestől is igen távol van. Le a versenyfétissel!

Nem hiszek a versenysportban. A sportolásban hiszek, abban, hogy az ember mozgásra született, nem ücsörgésre. Hogy futkározni, ugrabugrálni öröm, megmászni valamit siker, hogy erősnek, gyorsnak, lazának és ügyesnek lenni szuper érzés, a fizikai terhelést bírni menő. Hogy mozgás, sportolás nélkül hosszú távon nincs egészség, ami ugyebár mindennek az alapja.

És hát, tegyük hozzá, a mai gyerekek annyit ülnek az iskolában, meg a telefonjuk fölé görnyedve, hogy valahogy ki kell mozogniuk magukat, már csak emiatt is úgy gondolom, hogy valamit, mindegy mit, de sportolni kell.

Hát, sok sikert hozzá, hogy ezekhez a nem túl magas elvárásokhoz megfelelő mozgási lehetőséget is találjunk.

A helyzet ugyanis az, hogy a sportolásról mindenkinek a versenyzés jut eszébe. Mintha az valami természeti törvény lenne, hogy a kettő együtt jár. Kipróbáltam, az edzők nem is igazán értenek, amikor arról beszélek, hogy mi nem szeretnénk versenyezni, csak sportolni. Akkor minek az egész?

Járt a gyerek táncolni, gondoltam, a szereplés részét letudják néhány fellépéssel. Hát nem. Kiderült, hogy előbb-utóbb országos versenyeken kell részt venni. Járt lovagolni, még önállóan vágtázni sem tudott, és még egyet sem ágaskodott vele egy megriadt állat, de már be akarták nevezni egy versenyre. „Kezdő kategória is van, gyere nyugodtan!”. Hát kösz, inkább nem. Nem részletezem, kipróbált egy csomó sportot, de pár hónap után mindenhol jött a hír, hogy irány a verseny, de szuper lesz! 

shutterstock 697153243
Fotó: Shutterstock

Nem azért, mert olyan ügyes lenne, cseppet sem. Hanem azért, mert ha sportról van szó, valamiért az az alapértelmezett, hogy mindenki versenyez, hadd szokják. Csak hát ő nem szeret versenyezni, egyáltalán nem érzi szupernek, ha versenyre kell készülnie és rohangálnia, ő csak úgy sportolni szeretne, de azt úgy nem igazán lehet.

Pedig kínosan vigyázunk rá, nehogy valami támogatott sportegyesületbe vigyük a gyereket. Ezeknek ugyanis tényleg csak egyetlen céljuk van: versenyezni, eredményeket elérni, érem a nyakba, és bejutni az országos bajnokságra, vagy még tovább. Még a csapatokat is úgy hívják, hogy U12, meg hasonlók, amiben az U az utánpótlást jelenti. Nem magadért sportolsz, kishaver, hanem hogy legyen nekünk utánpótlás, csak hogy érzed, hol a helyed.

Persze, nincs a versenyzéssel semmi baj, ha valaki ezt szereti, és vállalja. Én készséggel belátom, hogy vannak, akik ennyire nagyon szeretnek sportolni, a verseny az éltető elemük, a siker a múzsájuk. Ha így van, csinálják, le nem beszélném őket róla.

Csakhogy mi nem vagyunk ilyenek, belőlünk hiányzik a versenyszellem így családilag. És ami a fő: nem akarunk semmit sem alárendelni a sportnak, főleg nem a családi életünket. Nem akarjuk, hogy a délutánok meg a hétvégék arról szóljanak, hogy éppen milyen edzésre, vagy versenyre kell mennie a gyereknek, és még mi kérjünk bocsánatot, ha néha együtt akar lenni a család.

Nem szeretném azt sem, ha hetente két óránál többet kellene az edzésekre rászánni, mert normálisan szerintem ennyi az, amennyi belefér egy iskolás gyerek életébe anélkül, hogy a többi, legalább olyan fontos dolog rovására menne.

Van az úgy ugyanis, hogy a gyerek nem külső elismerést vár a sporttól, egyszerűen csak jól érzi magát tőle. Mellette pedig zenét is tanul, találkozik a barátaival, játszik a kutyájával, verseket ír, és még ezer más dolgot csinál, amik pont ugyanolyan fontosak az életében pillanatnyilag. Érdekes, sem a zeneiskola, sem a kutya nem akart soha úgy rátelepedni az életére, mint a sport, és egyik sem mondta még, hogy ha nem versenyzel, akkor fel is út, le is út.

Pedig azért, lássuk be, a versenysport hosszútávon marhára nem az egészségről szól, sokkal inkább a kilókról, századmásodpercekről, és főleg a pénzről. Értem én, hogy ezek is fontos dolgok, mert ezeket hívják együttesen sikernek. Csak hát én nem szeretném, ha a gyerekem önbecsülése egy századmásodpercen múljon, sem pedig azt, hogy napokig ne ihasson még vizet sem, hogy megfeleljen a mérlegelésen. És azt sem szeretném, ha mindezekért az edző bácsi papuccsal verné, meg ordítozna vele, mert az eredmény a legfontosabb. Bár nyilván nem minden edző bácsi ordítozik, meg veri papuccsal a gyerekeket, akinek nem inge, ne vegye magára.

Megmondom, hogy mi a másik bajom a versenysporttal: az, hogy több a néző, mint a sportoló. Attól pedig még senki nem lett sem egészségesebb, sem kitartóbb, hogy egy lelátóról drukkolt a kedvenc csapatának/versenyzőjének.

shutterstock 265368002
Fotó: Shutterstock

Van egy tippem: ha tényleg egészséges fiatalokat szeretnének, akkor ne lelátókat építsenek, hanem sok-sok edzőtermet, ahová bárki bemehet anélkül, hogy fülön fognák, és versenyezni vinnék, vagy állandóan a kispadon ültetnék, mert nem elég ügyes. Ahol tényleg a sportolás számít, és nem az eredmény.

Hetente háromszorjárok egy fitness terembe alkalmanként ezerért, és sosem értettem, hogy miért edz kőkeményen ott mindig egy sereg diáklány, annak ellenére, hogy még a heti két extra tesiórát sem válthatják ki az itteni edzésekkel. Úgyhogy megkérdeztem, és kiderült: azért, mert itt nem piszkálják őket sem a teljesítménnyel, sem pedig versenyre nem akarják elrángatni őket. Mindenki olyan edzésre mehet, amihez éppen kedve van, és ha ügyetlen vagy dagi, nem kiröhögik, hogy mit keres ez itt, hanem folyton dicsérik, amiért eljár, és fejlődik.

Nekem van egy tippem, hogy melyikük fog később felnőttként, külső nyomás nélkül is szívesen sportolni az egészségéért. Valószínűleg nem az, akit az eredményekért hajtottak, hanem aki már gyerekként is élvezte az edzéseket. Persze a kettő nem zárja ki egymást, mégis mennyivel jobb lenne, ha a sport a valódi értelméről szólhatna gyerekkorban: az örömről és az egészségről, nem pedig a teljesítményről.

Blogmustra