Ki ne ismerné Vekerdy Tamásnak azt a híres tanácsát, hogy az apáknak minden este el kell tölteniük egy kis időt a gyerekükkel. Jó, de mit csináljon vele? Nos, nem olyan nehéz, apa hazaér a munkából, ha a gyerek még ébren van, bemegy hozzá, közben semmi mással nem foglalkozik, csak a poronttyal. Nem kell izgulni, nem fognak unatkozni, a gyerek úgyis megörül az apjának, kezdeményez, apa meg reagál, játszanak egy kicsit, és mindenki boldog lesz – hangzik a pszichológus tanácsa.
Ez jó tanács azoknak az apáknak, akik maguktól hónapokig a gyerekük felé se néznének. Szerintem viszont ennél azért sokkal többre képesek a férfiak. Sőt, sokkal nagyobb szükségük is van rájuk a gyerekeknek, különösen a fiúknak. Meg a lányoknak is, de most a fiúkról lesz szó.
A minap az egyik barátnőm elővezette az izgalmas, és roppant tetszetős elméletét: legkésőbb hat éves korban minden fiúgyerek nevelését át kellene vennie az apának. Nemcsak azért, hogy szegény, a kakitörléssel és prüntyögéssel párhuzamosan dolgozó, megfáradt anyák végre megpihenhessenek, bár ez sem egy utolsó szempont. Hanem azért, mert a fiúgyereknek férfipéldára van szüksége ahhoz, hogy férfivá válhasson. Ez pedig az anya nyilvánvalóan nem lehet, következésképpen az apának kell a gyerek elsődleges nevelőjévé előlépnie.
Csak a példa számít
Éppen 70 éve halt meg Gandhi, ezért roppant aktuálisan megpróbáljuk az ő szavaival alátámasztani az elméletet: Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött: – Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.
Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta: – Két hét múlva hozd vissza a fiadat.
A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.
Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta: – Ne egyél cukrot!
Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő: Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt. Gandhi azt válaszolta: – Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.” Testesítsd meg azt, amit tanítasz, és csak azt tanítsd, amit megtestesítesz.
Lefordítom: hiteles példa nélkül nem fog menni.
A tudomány is ezt mondja: fiúgyereknek férfipélda kell
Az egészségesen fejlődő gyerekek iskolába lépéskor a tanítóval próbálnak azonosulni, és automatikusan hozzá is igazodnak. Kisiskoláskorban aztán a figyelmük egyre inkább a kortársak felé fordul, ettől kezdve a pedagógusnak már hiteles személyiségével, példaértékű magatartásával, szaktudásával ki kell érdemelnie, hogy a tekintély birtokosa maradhasson – áll egy, az Új Pedagógiai Szemlében, 2003-ban megjelent tanulmányban.
A tanári pálya azonban úgy tűnik, végképp elnőiesedett, aminek elsősorban anyagi okai vannak. Ez viszont azt eredményezte, hogy a kisfiúk előtt nem igazán van az iskolában – ahol napi nyolc órát töltenek – férfi minta, és ez a fiúknak mindenképpen hátrányt jelent.
A szerencsésebbek a családban, edzőikben merítenek mintát, akik viszont így nem találnak példaképre, a televízió képernyőjéről, videókból, a médiából, meg ahonnan sikerül, onnan próbálják ellesni, hogyan viselkedik egy férfi.
A gyereknevelés az asszony dolga?
Nos, szerencsére ma már senki sem gondolja, hogy a gyereknevelés az anyák dolga kizárólag. Persze minden család és minden ember más, azért mostanában az apák egyre inkább hajlandók kivenni a részüket az utódgondozásból. Főleg, ha a fiukról van szó.
Kalifornia államban 2004-ben bevezették, hogy a gyerekük születése után nemcsak az anyák, hanem az apák is igénybe vehetik a fizetett szülői szabadságot. Vizsgálták, hogy mekkora sikert aratott az intézkedés, és arra jutottak, hogy az új szabályozás óta másfélszer annyi apa maradt otthon a fiúgyermekével valamennyi időre, mint azelőtt.
Ezzel szemben azokban a családokban, ahol lánybaba született, gyakorlatilag nem történt változás.
Vagyis, úgy látszik, a fiúgyerekükkel szívesen töltenek időt az apák, akár már az első hónapoktól kezdve is.
Ami pedig a férfiak alkalmasságát illeti, hát, edzésre vinni a gyereket, és útközben beszélgetni vele, vagy időnként leülni vele matekozni nem egy agysebészet, már miért ne lenne rá képes az apja is?
Úgy állj a munkához, hogy az apa is odaférjen!
Nemrég egy jó hangulatú csevejen szóba került a szülőséges kolléganőkkel, hogy mik azok az otthoni feladatok, amiket a férjeink, és egyben gyerekeink apja átvett tőlünk. Egy csomó minden elhangzott, volt, aki együtt nyelvtanozik a gyerekkel, általában minden apa hozza-viszi őket, egy vacsorát is mindenki képes összedobni, és még sorolhatnám. Elégedettek is voltunk, megállapítottuk, hogy milyen sokat segít nekünk a férjünk.
Ez volt az a pont, ahol egy pillanatra mindenki megállt, és elgondolkozott. Miért fogalmazunk úgy, hogy „segít nekünk”? Miért gondoljuk azt, hogy ezek a mi feladataink, amiből a férj ugyan kiveheti a részét, ha jó fej, de alapvetően nem az ő dolga, hanem a miénk.
Még az is lehet, hogy rajtunk, anyákon ugyanúgy múlik, hogy mennyit kap a fiúgyerek az apjából? Mennyire vagyunk hajlandók elereszteni a feladatokat, a küldetéstudatunkat, és odaengedni az apát is a gyerekhez?
Az persze, hogy apa átveszi a fiúgyerek nevelését, egyáltalán nem jelenti, hogy az anya nincs ott. Nyilván továbbra is családként funkcionálnak, és családi munkamegosztást visznek, csak némiképp átrendeződnek a feladatok.
A fiúgyerekkel kapcsolatos tennivalók, úgy, mint edzésre hordás, házi feladatban segítés, játék moderálása és játszótárs szervezése, stb. átkerülnek az apához. Ugyanúgy alapértelmezett gondozójává válhat a gyereknek, mint amilyen az anya volt a gyerek születése utáni néhány évben. Ismerünk jó pár családot, ahol ez remekül működik.
Szavazz, hogy mit szólsz hozzá, a Facebookon pedig jól kifejtheted a véleményed!
