Nem telt el sok idő, és jött a hír, lemondásra szólították fel ugyanannak az iskolának az igazgatóját, mert szintén bántalmazta a diákjait. Legalább is egyet biztosan, de hát elég valószínűtlen, hogy elszigetelt eset lett volna, ha a kolléga büntetése után sem gondolta, hogy ezt azért mégsem kellene, mert rossz vége lehet.
Hogy miért érzem, hogy nem változik itt semmi? Mert gyerekként ugyanezt éltük át az általános iskolában, pedig az nem most volt, hanem harminc éve.
Az osztályfőnökünk, egy idős, és köztiszteletben álló, magyar-történelemszakos tanár volt, akinek a mindennapos nevelési módszerei közé tartozott, hogy a gyerekek fejét a naplóval verte. De nem visszafogottan, amolyan jelzésértékkel, hanem erőből, hogy utána percekig csöngött a delikvens füle. Volt úgy, hogy a gyerek nem is csinált semmit, csak állt a sorban, és akkor egyszer csak durr, a fején landolt a napló, a tanárnő meg lépkedett tovább elégedetten.
A verésen legalább hamar túl lehetett esni, az csak egy pillanat volt. A verbális bántalmazás és megalázás már cifrább volt, amikor a kiszemelt gyereket mindennek lehordta a többiek előtt. A „primitív”, a „lángosképű” és a „tepertős pogácsa” általában szerepelt a jelzők között, hogy minél nagyobb derültséget váltson ki a többiekből.
Mindenki tudta, hogy a tanár üti és alázza a gyerekeket
Rendszeresen, minden óra ezzel kezdődött, és nagyjából 15 percig tartott a műsor. Mint egy brutális alkoholista családjában, rettegve vártuk, hogy mikor lép be a tanár az osztályba, és kit szemel ki aznap.
Bemasírozott a terembe, letaslizott valakit, majd hosszasan alázta, az osztály meg rettegve, vagy halkan, a kipukkadó röhögést visszafojtva ült, és mindenki boldog volt, hogy nem ő van éppen soron. A normális osztályokban működő szolidaritást ezzel tökéletesen kiirtotta, stockholm-szindrómás csicskákat nevelt belőlünk.
Azóta eltelt vagy harminc év, de osztálytalálkozókon, amikre szinte mindig, mindenki eljön, (alighanem összetart bennünket az a sok közös extrém élmény, amit együtt éltünk át), mindig szóba kerül, hogy ez hogy történhetett velünk, hogy engedhették, hogy megtörténjen.
Az iskolában ugyanis mindenki ismerte a tanárnő módszereit. Pontosan tudta az igazgató, a tanárok és a szülők, hogy a szóban forgó tanár üti és alázza a gyerekeket. Nem is rejtette véka alá, minek tette volna, soha, semmi baja nem lett belőle. Az udvaron, a folyósón a többi tanár és diák előtt, és az osztálytermekben pontosan ugyanúgy viselkedett, mert megtehette.
Nem jelentették fel, nem indult ellene eljárás, helyette évtizedeken keresztül, a kései nyugdíjba vonulásáig rettegésben tartotta az iskola népét. És senkinek egy szava sem volt ez ellen, holott a kisvárosi potentátok gyerekeinek fenntartott elit osztályt bízták rá mindig. De sem a tanácselnök, sem a művelődési ház igazgatója, sem az ügyvéd, orvos, vagy mérnök szülő nem szólt egy szót sem, legfeljebb otthon vigasztalta a megalázott gyerekét.
Harminc évvel később
Úgy látszik, harminc évvel később valami hasonló történt Hetesen is. Nem ismerem személyesen az esetet, de a hírekből az látszik, hogy a tornatanár éveken keresztül ütötte a rábízott gyerekeket, és mégsem történt semmi.
Végül, amikor egy jóérzésű pedagógus jelezte a megfelelő helyen, hogy mi történik az iskolában, még őt szólították fel távozásra. Bravó.
Ez mondjuk, rögtön megadja a választ arra is, hogy miért nem derülnek ki ezek az esetek, és miért lehet még mindig gyerekeket verni és megalázni az iskolákban. Holott, nemcsak, hogy eltelt harminc év, hanem azóta Magyarország csatlakozott az ENSZ gyermekjogi egyezményéhez, és törvény tiltja a gyerekbántalmazás minden formáját. Úgy otthon, mint az iskolában. Beleértve a taslit, a pofont, a rúgást, és a naplóval fejbe verést, és a szekrénynek lökést is. Ha annak idején nem is lett volna jogszabály, ami alapján megbüntessék a szadista osztályfőnökömet, ma már van.
Mit tehetsz a bántalmazó tanár ellen?
A fontos kérdés az, hogy emiatt hány eset marad rejtve, és ússza meg büntetlenül a pedagógus a gyerekek bántalmazását. A lényegesebb oldalról nézve pedig: hány gyerek szenved még mindig gyerekverő tanároktól? Valószínűleg sok. Ahogy a hetesi eset is mutatja, ebben az országban nem egészen úgy megy, hogy ha valaki bántalmazást tapasztal, és megteszi a szükséges lépéseket, akkor megköszönik neki, hanem még ő kerül bajba.
Igen, a saját szememmel is láttam hasonlót, és csak pár évvel ezelőtt történt. Az iskola egyik napközis tanára folyamatosan pofozta a gyerekeket, és hiába szóltak neki a szülők, nem is értette, hogy mi ezzel a probléma. Őt is verték, ő is veri a gyerekeket, ez egyfajta nevelési módszer. (Igen, ugyanabban az iskolában szocializálódott, amelyikről ennek a cikknek az eleje szólt).
Hónapokig semmi sem történt, mert hát ez egy kisváros, és később a szemébe kell nézni ennek a tanárnak, és ismerik az egész családját, még a nagyszüleit is, kínos, na. Csak akkor mozdították el szép csendesen a bántalmazó tanárt, amikor a szülők végre együtt, összefogva követelték, hogy legyen ennek vége.
Büntetőjogi következménye persze nem lett a dolognak, csak a következő évben már egy másik iskolában (veri) tanítja a gyerekeket ez a tanár. De valahogy ezt nem érzem előrelépésnek.
Szóval, nagyon sokszor, és kitartóan kell még mondogatnunk, hogy a gyerekbántalmazás minden formája tilos, otthon, és az iskolában egyaránt. Ami pedig még ennél is szörnyűbb, hogy
- Sokszor profi nevelőknek, tanároknak sincs erőszakmentes eszköz a tarsolyukban
- Még más gyerekét is simán lehet következmények nélkül bántalmazni.
A hetesi eset ugyanakkor igenis reményt ad, hogy ha a szülők, és a jóérzésű pedagógusok szót emelnek a gyerekbántalmazás ellen, lesz következménye a dolognak, és akkor lassan, sajnos csak nagyon lassan, de végül csak eljut odáig a társadalom, hogy nem tűrjük többé a gyerekverést.
Hátha ezeknek a mostani gyerekeknek már nem kell majd átélniük az iskolában azt, amit nekünk kellett. Ezért viszont határozottan, és egy emberként ki kell állni a gyerekekért, nincs mese! A legjobb pedig otthon kezdeni az erőszakmentes életet.
