Nagyjából egy évvel ezelőtt, karácsony táján szörnyű tragédia történt egy alföldi kisvárosban: a saját anyja kezétől halt meg egy egy éves kisfiú. A gyerek sírt, nem akart elaludni, az anya pedig, akit a mindennapi megélhetési gondok is nyomasztottak, sokáig nem tudta őt megnyugtatni, és elszakadt a cérna. Mérgében megrázta a gyereket, akinek a feje véletlen a padlóhoz csapódott, és a kisfiú meghalt.
Egy év telt el azóta. Az anyát nemrég kiengedték az előzetesből, és most otthon, házi őrizetben várja az ítéletet. Ennyi a hír, ami a helyi újság Facebook oldalán jött velem szembe. Megindult a kommentáradat, sokan mindjárt az anya fejét követelték, szerintük ő sem érdemel jobbat, mint akasztást, halált.
És voltak páran, akik finoman felvetették, hogy vajon hol voltak a rokonok, a szomszédok, a védőnő, bárki, aki segíthetett volna az anyának? De őket gyorsan lehurrogták a bezzeganyák és apák, akik egyedül, segítség nélkül, fél kézzel felneveltek három gyereket, és mind életben van, mindből ember lett. Már szinte csak az hiányzott a kommentjükből, hogy ők is szenvedtek, szenvedjen csak más is. És nyilván a „minek szül az ilyen” is ott volt, mint végső, mindent ütő érv.
Szóval az ítélkezésben nagyok vagyunk. A segítésben már nem annyira, sőt, sokan még a létjogosultságát is megkérdőjelezik ennek a szép, társadalmat összetartó hagyománynak.
Ami viszont elgondolkodtatott ebben a dologban, az egy nagyon furcsa ellentmondás. Pár héttel ezelőtt írtam egy cikket arról, hogy a gyerekbántalmazás minden formája tilos Magyarországon, és senkinek sincs joga megpofozni, letaslizni, megütni a gyerekét.
Válaszul kommentek tucatjaiban álltak ki a gyerekverés mellett, sőt, néhányan még annak is szükségét érezték, hogy privát e-mailben hozzák a tudomásomra, hogy szerintük miért rossz a törvény, a gyerekverésre pedig szükség, sőt, társadalmi igény van.
Meg úgy látszik, a lincselésre is társadalmi igény van, ha egy gyerekbántalmazás menet közben tragikus fordulatot vesz.
Komolyan kíváncsi vagyok rá, hogy azok az emberek, akik szerint a pofon, vagy a gyerek megrázása megengedett gyereknevelési eszköz, vajon elgondolkoztak-e rajta, hogy ez az eset is egy „ártatlan” rázásnak indult? Ami ugyebár az elméletük szerint nemcsak, hogy teljesen rendben van, de egyenesen szükség van rá.
Erősen rímel ez arra a szégyenletes tévéműsorra, aminek az volt a konklúziója, hogy lehet verni a gyereket, csak lehetőleg a ruhával fedett részt, hogy ne látsszon. Sőt, ez nemcsak a nézők, hanem a médiahatóság szerint is teljesen rendben van, nincs itt semmi látnivaló. A Hintalovon Alapítvány panaszt tett ugyanis a Nemzeti Hírközlési Hatóságnál az ügyben, a Médiatanács pedig azt állapította meg, hogy "a szakértő nem testi fenyítésről, hanem a gyermek érdekében alkalmazható fizikai ráhatásról beszélt".
Gyereket verünk, gyengébbet bántalmazunk, törvényt sértünk, na és? Persze, tegyük hozzá, csak akkor van rendben, ha nem hal bele a gyerek véletlen, mert ha igen, akkor meglincselik az illetőt. De ha semmi nem jön közbe, akkor amúgy oké a verés.
Patikamérlegen kimérhetjük, hogy milyen intenzíven óhajtjuk megverni azt a gyereket, csak nehogy menet közben elszámítsuk magunkat?!
Szóval azt szeretném mondani, még egyszer, sokadszor, és még sokszor is fogjuk, amíg mindenki meg nem érti: nincs olyan, hogy megengedhető gyerekbántalmazás. És nemcsak azért, mert ilyen könnyen válhat valaki – szerinte – tiszteletre méltó, erőskezű nevelőből a gyereke gyilkosává, és élhet tovább azzal a borzalmas tudattal, hogy megölte a saját, szeretett gyermekét. Ennél szörnyűbb büntetés úgysincs.
Hanem mert a gyerekbántalmazás minden formájának már rég tabunak kellene lennie. Olyan dolognak, ami soha, senki fejében nem merül fel lehetőségként a civilizált világban.
Addig ugyanis, amíg hideg fejjel, alapos megfontolás után normálisnak tartja valaki, hogy megverje a kicsi gyerekét, addig esély sincs rá, hogy valami belső fék letiltsa benne a dühből, kontrollálatlanul odazúduló ütleget.
Nem kell méricskélni: nem kell ütni, verni, bántani, soha, de soha.
