Néhány héttel ezelőtt előadást tartott a Dívány olvasóinak dr. Kádár Annamária mesepszichológus, és megragadott az a gondolata, hogy mennyire fontos lenne, hogy a gyerek életének napjait és a növekedését, fejlődését naplózzák a szülei. Ez a „szeretetbefőtt” pedig később sok bajon és nehézségen átlendítheti majd, pontosabban a tudat, hogy őt szeretik, törődnek vele, és fontos valakinek.
A naplózásnak elég sok módját el tudjuk képzelni, a blogoktól a kézzel írott naplókig, a CD-re mentett fotóktól a lapozható fotóalbumokig. A legfigyelemreméltóbb megoldás viszont szerintem kétségtelenül az, amit Roni barátnőm művel, most már hetedik éve. Roni rendületlenül fotózza a család életének a legapróbb történéseit is, és a leválogatott fotókból hétről hétre, kommentárokkal kiegészített albumot készít. Az év mind az 53 hetének jut egy oldalpár, a végén pedig összeáll a család éves emlékalbuma.
A műfaj egyébként az Egyesült Államokban rendkívül népszerű, még neve is van: Project Life. Úgy kell elképzelni, hogy adott egy hatalmas albumborító, ami úgy néz ki, mint egy fűzős mappa, csak nagyobb, és ebbe fűzik bele a – szabvány szerint – 12 inches, vagyis nagyjából 30,5x30,5 centiméteres oldalakat. Az oldalak pedig üresen úgy néznek ki, mint egy zsebekre osztott genotherm, ezekbe lehet belecsúsztatni a fotókat és a kommentkártyákat.
Roni 2011-ben kezdett el PL-ezni – így hívják a szakzsargonban, amikor valaki az emlékmegőrzésnek ezt a viszonylag nagy önfegyelmet és kitartást igénylő, ugyanakkor elképesztően látványos eredménnyel járó formáját választja. Az aktuálisan készülő album mindig nyitva, és elérhető helyen van, és a család folyamatosan nézegeti, jártában-keltében belelapoz.
Megőrizni az apró örömöket is
Sokkal jobban szeretem az albumban a fotókat, mert így bármikor kinyitható, nem vesznek el a képek, mindig megmaradnak így együtt, rendszerezve.
Leginkább azért csinálom, mert szeretem visszanézni az éveket, azt, hogy mennyit nőnek a gyerekek. Nagy élmény, amikor a pici lányommal megnézzük, mondjuk a 2011-es albumot, és nem érti, miért nincs benne, vagy a kilenc éves fiammal, hogy mennyire szeretett valamit, és hogy milyen érdekes, a tesója is szereti ugyanazt, vagy egyáltalán nem. Olyan jó látni a mindennapokat, hogy mi történt velünk akkor.
Olyan sok mindenről gondoljuk, hogy jelentéktelen, ám az idő ezeket az apró dolgokat mégis fontossá teszi.
Néha szinte félve veszem elő a gépemet, gondolván, hogy ezt csak egy bolond fényképezi le, de nem érdekel, mégis lefotózom. Hányszor, de hányszor igazolódott már be a régi albumok nézegetése közben, hogy milyen jó, hogy megtettem!
Mivel külföldön élünk, a nagyszülők nem tudnak minden nap részt venni az életünkben. Amikor találkozunk, az apósomnak mindig az volt az első dolga, hogy végignézte az oldalakat, mi történt velünk az utóbbi időben. Most is minden évben, karácsonykor hazaviszem, és megmutatom.
A gyerekekkel is többször fellapozzuk, karácsony táján pedig mindig végig nézzük az évet, ha nem is mindegyiket, de az aktuálisat mindenképp. Megnézzük mennyi jó dolog történt velünk. Mert sok jó dolog történik velünk, csak meg kell látni. Az apró dolgok is jó dolgok, azok, amelyek melegséget okoznak, vagy idéznek fel".
Vannak, akik már csak az emlékekben élnek
A dédiket a fiam még ismerte, de ma már csak az albumokban látjuk őket. Sokszor beszélgetünk rólunk, és megkeressük őket. Érdekes, mióta meghalt az anyai nagyapám, édesanyám azóta értékeli igazán az albumot, hisz vissza tudja nézni, és megelevenedik az emlék előttünk. A kislányom nem ismerte a dédiket, de a képekről megismeri őket, és tudja a hozzájuk fűződő történeteket.
Nem szoktam válogatni az események között, nemcsak a jót, hanem a rossz dolgokat is megörökítem az albumokban. Megjelenik a fájdalom, a gyász is, az emlékezés. Velünk vannak az elhunyt szeretteink is, úgy, ahogy emlékezünk rájuk.
Sokszor, ha már nem emlékszünk, hogy melyik évben történt valami, csak visszakeresem az albumban, és nemhogy évre, de hónapra, hétre pontosan meg tudom mondani, hogy mikor volt.
A tágabb családot is bevontam a dologba, fotóz mindenki, ha nagyszülőknél, keresztszülőknél nyaralnak a gyerekek. Régebben anyósom még a hét történéseit is megírta a kedvemért. Nekünk, szülőknek is olyan jó látni utólag, mi történt, míg nem velünk voltak a gyerekek.
És hát persze a mérföldkövek és a cukiságok is megvannak így egyben: gyerekszáj, első hajtincs, karszalag a kórházból, ezek az apró tárgyi emlékek mind bekerülnek a PL-be, az adott eseménynél lefűzve.
A PL olyan album, amely időrendi sorrendben tárja eléd (vagy akár unokáid, dédunokáid elé) a múltat. Itt minden egy helyen van, lefűzve, legyen az egy koncertjegy, belépőjegy, vagy kávéházi számla. Nem ragadsz ki az életedből egy-egy eseményt, hanem az aktuális hétnél, folyamatában dolgozod fel.
Ismerik a saját történetüket
Olyan nagy élmény a fiammal visszanézni az elmúlt évek valamelyik mappáját, sokszor fel-felkiált örömében, hogy „Nézd csak, mami emlékszel?”, vagy „De jó volt, mikor megyünk megint?” Mostanában már nem csak a képek érdeklik, hanem felolvastatja azt is, amit neki írtam. Elcsodálkozik, elmereng és tovább kérdez. Lassan már maga is el tudja majd olvasni, vagy fel tudja majd a húgának olvasni, hogy milyen volt, amikor még csak ő volt egyedül.
Nálunk központi helyet foglal el az aktuális év mappája, úgy, hogy mindig bele lehessen nézni. Sokszor szándékosan nyitva hagyom, és nem megy el mellette senki úgy, hogy ne kukkantana bele. A férjem, aki csak naplónak hívja, megáll és vissza- visszalapoz benne. Hol átsuhan az arcán egy mosoly, hol megállít, hogy megossza velem az élményt. De az apósom sem megy el úgy tőlünk soha, hogy végig ne nézné az egészet, mindig újra és újra az elejétől kezdi, és nem unja meg. Sztorizgatunk.
A férjemmel megbeszéltük, hogy a gyerekek nem kapják majd meg ezeket az albumokat, hanem ők, és majd az unokáink is, nálunk nézhetik meg, hogy éltek a szüleik, milyenek voltak gyerekként. Az oldalakon megelevenedik a múlt, az apró dolgok. Ha majd öreg leszek, és már alig emlékszem valamire, mindig vissza tudom nézni, hogy milyen volt fiatal anyának lenni, és az milyen jó lesz!
Hát ezért érdemes csinálni. Ezért kezdem el újra és újra. Idén az ötödik albummal. Mert szeretem, mert örömet okoz, mert kikapcsol, mert lezár és összesít, mert jókedvre hangol.”
- Mi a technikád, mekkora erőfeszítést, önfegyelmet követel hétről hétre naplózni?
Régebben nagyon jól működött, hogy minden vasárnap kiválogattam a fényképeket, előhívattam, utána jött a fotók lefűzése, a kártyák megírása és díszítése. Igen, eléggé következetesnek kell lenni, hogy ne maradjak el, és ne halmozzak fel nagy lemaradást. Ha heti lebontásban csinálod, és sok héttel elmaradsz, az elveszi a kedved, és feladod. De lehet rögtön havi felbontásban is gondolkozni, akkor kicsit több időd van, hogy elkészülj a dokumentálással.
- Előfordulnak időnként megbicsaklások?
Igen, ebben az évben nehezen megy a dolog, kicsit küszködök. De a fotók már előhívatva, albumba lefűzve és áprilisig dokumentálva állnak. Tervbe vettem, hogy a karácsonykor, a jegyzeteim alapján megírom a kártyákat, és mindenképp befejezem az évet. Sajnálnám, ha a kislányomnak ezek az évei kimaradnának.
- Tudsz-e egyszerűsített megoldást azok kedvéért, akit ez a fegyelmezett módszer elborzaszt?
Az alapgondolata a PL-nek a heti dokumentálás volt, de mindenki magára szabhatja. Nálam most hónapos lebontások vannak, mert keveset fotózok, sokat vagyunk sokfelé. De azért a nagyobb eseményeket így is sikerült dokumentálni.
A legegyszerűbb megoldás
Aki nem tartja magát sem elég fegyelmezettnek, sem elég összeszedettnek, vagy ügyesnek ahhoz, hogy ilyen, már-már művészi igényességű albumokban dokumentálja a család életét, annak is vannak jó tippjeink, saját tapasztalatból.
- Szinkronizálj! Nálam remekül működik, hogy a Google Photos szolgáltatás szinkronizálja az összes fotót, amit a telefonommal lövök (leggyakrabban persze a telefon kerül elő a farzsebemből, és azzal fotózok), de azokat is, miket a fényképezőgépemmel készítek, és letöltök a laptopomra. Minden automatikusan, és időrendben bekerül a Google Photos-ba, így utólag csak lapozgatni kell, és lementegetni, majd kidolgoztatni azokat a fotókat, amelyeket be szeretnénk tenni a családi albumba.
- Jegyzetelj! Habár a fotókról sok minden eszünkbe jut utólag is, ugyanakkor egy idő után sok minden feledésbe is merül. Nálam az működik, hogy aktuálisan mindig jegyzetelem a nagy családi aranyköpéseket, sztorikat, és ezeket, amikor eljutok odáig, a megfelelő helyre, kézzel, egy kártyára írva be is teszem az albumba.
- Elsőre nem kell hozzá semmi különleges. Természetesen lehet kapni aranyárban PL albumot, és osztott oldalborítókat, de egy ilyen megtöltéséhez már tényleg nagyon kell tudni fotókat méretre szerkeszteni, és különböző méretekben gondolkozni. Dizájnos PL kártyákat is lehet készen vásárolni, amik díszítenek, és amikre kommentárokat lehet írni, de ezeket megcsinálhatjuk saját magunknak is, fillérekből. Elsőre azonban egy egyszerű, de jó nagy fotóalbum is megteszi, amibe be lehet csúsztatni a képeket. Így egy méretben tudjuk előhívatni a leválogatott fényképeket, az emlékeket pedig bármilyen szép papírra fel tudjuk jegyezni. Arra azért érdemes vigyázni, hogy a felhasznált papír nagyjából egységes, vagy egymáshoz illő legyen, mert úgy lesz szép a végeredmény.
Nem egy nagy ördöngösség, érdemes megpróbálni, és persze szórakozásnak, kikapcsolódásnak sem utolsó a hosszú, téli esetékre.
