Hogy mit gondolunk arról, hogyan érdemes, hasznos nevelni a gyerekeket, idővel változik, és persze egy-egy időszakon belül sem egységes sem a szakemberek, sem a szülők véleménye. Elbizakodottság lenne azt állítani, hogy most már tudunk mindent. Sőt, borítékolható, hogy tíz-húsz év múlva lesz, amin szörnyülködünk majd abból, amiket ma általánosan elfogadunk. Ráadásul, már csak azért sincs tuti recept a nevelésre, mert a gyerekek, a családok és a közeg, amiben alkalmazkodnia kell a csemetének, meglehetősen sokféle lehet.
Ne felejtsük el, hogy a nevelés kultúra-függő: ami az egyik közegben helyes stratégia, az a másikban totális zűrzavarhoz vezethet. Szóval nincs, és nem is lesz egyetlen követendő útja a gyereknevelésnek. De elterjedt nézetek lesznek, köztük olyanok is, amik azért biztosan problémásak.
Előfordul, hogy elterjed egy-egy hiedelem, ám logikailag nem állja meg a helyét, mert egész egyszerűen nem úgy működünk, nem úgy áll össze az emberi lélek. Ezeket érdemes kritikusan szemlélni.
Különleges vagy, te vagy a legjobb!
Egyszer csak rájöttek a pszichológusok, pedagógusok, és elfogadták a szülők is, hogy a gyereket nem azzal motiváljuk, és nem attól lesz egészséges, ha lenyomjuk, megalázzuk, és földbe döngöljük, hanem ha szeretjük, dicsérjük, emeljük. Idáig rendben, ám ennek kifejezetten káros módja, ha nyíltan vagy burkoltan azt akarjuk elhitetni vele, hogy különleges, jobb az átlagnál, rejtett képességei vannak, amik csak arra várnak, hogy teret kapjanak.
Odáig még védhető is lenne, hogy tényleg különleges a gyerek, hiszen minden gyerek az. Csakhogy jellemzően nem úgy hangzik ez el, hogy „te is különleges vagy a magad egyediségében, akárcsak mások”, hanem hogy a többiekhez képest. A jó szándékú szülő csak önbizalmat szeretne önteni a gyerekbe, de olyasmit tanít neki, ami alaposan meg fogja zavarni a környezetével való kapcsolatát, hiszen, ha elhiszi, amit a szülő mondott, mindenki másnál jobbnak fogja tartani magát, a többieket le fogja értékelni, így empátián és tiszteleten alapuló kölcsönös kapcsolatra sem lesz képes.
Ugyanakkor hatalmas terhet teszünk a vállára, mert amikor először jönnek a visszajelzések, mi szerint sok mindenben igenis átlagos (mint mindenki), vagy ne adj' Isten az alatti, úgy fogja megélni, mintha az valami tragédia lenne. Tehát a dicséret elvárássá, saját maga felé támasztott elvárássá alakul, ha pedig nem tudja teljesíteni, szégyen jut osztályrészéül. Azaz éppen az ellenkezőjét érjük el, mint amit szerettünk volna.
Ne vigasztald, anyám asszony katonája lesz!
Odáig jogos a felvetés, hogy valóban vannak szülők, akik túlreagálják a gyermek minden kis hangadását, ha egy kicsit sír, a vigasztalás módjából azt szűrheti le a gyerek, hogy valami nagy baj van. Hiszen ő épp csak beütötte a fejét, de már mindkét szülő aggodalmas arccal ott guggol mellette, és rémülten tapogatják, kell-e hívni a mentőket. Magyarul, a szülő a saját szorongásával nyakon önti a gyereket. Az ilyen túlóvott csemeték nem feltétlenül anyámasszony katonái lesznek abban az értelemben, hogy elkényeztetettek volnának, de szorongóak könnyen lehetnek, hiszen nem azt az üzenetet kapták, hogy a problémákon át lehet lendülni.
Azonban, a jó vigasztalás nem okoz ilyen bajt. Ha a szülő nem dramatizál, ám együtt érez a gyerekkel, akkor ez a kapcsolatban levés élményét hozza, ami építő, egészséges. „Ha valami baj van, számíthatok a külvilágra.” Valószínűleg sok szülő épp amiatt aggódik, hogy a gyerek felnőttként is mindig a külvilágra akar majd támaszkodni. Ez azonban nem így működik: aki gyerekként értő, arányos és adekvát támogatást kapott, ezt a viszonyulást be tudja építeni, és saját magával is képes lesz jól bánni.
Hogy így legyen, ahhoz annak az egyensúlya kell, hogy vigasztaljuk, támogatjuk a gyereket, de érződik rajtunk az a megnyugtató attitűd is, hogy nincs nagy baj. Idővel már a gyerekben is megjelenik ennek az érzete: „bár elestem, de semmi gond, jól vagyok”, és egy intéssel jelzi a készenlétben figyelő szülőnek, nincs szükség a közbelépésére.
Minden áron partnerség
Jó cél, ha szeretnénk éreztetni a gyerekkel, hogy őrá is teljes értékű emberként tekintünk. Sok szülő azonban úgy véli, ennek az a legmegfelelőbb útja, ha mindent egyeztet és megtárgyal vele. Ezzel egyszerűen túlterheljük a kisgyereket. Egyfelől információkkal terheljük túl, hiszen elárasztjuk egy döntési helyzet összes pro és kontra érvével, mert úgy hisszük, akkor vesszük őt komolyan, ha be van avatva a részletekbe. Másfelől folyton döntés elé állítjuk, mikor neki nem is lenne igénye rá, és dönteni bizony fárasztó.
Például, ha kirándulást terveztünk az ovis baráttal, de aznap csípős szél fúj, semmi károsodás nem fogja érni a gyereket, és nem leszünk attól még gonosz autoriter szülők, ha megmondjuk, hogy séta helyett magunkhoz hívjuk a kis barátot. Ha ráöntjük az összes lehetséges szempontot, ami egyik vagy másik program mellett és ellen szól, akkor ő azzal óvodásként, kisiskolásként nem fog tudni mit kezdeni. Ha partnerek is akarunk lenni, vegyük figyelembe a gyerek életkorát, és hogy valóban az ő munkája-e a családban a főbb döntéseket meghozni!
Minden elterjedt szülői hiedelemnek van valami igazság magva, és építő szándékból indult. Épp ezért jó, ha szemfülesek vagyunk: vajon tényleg oda vezet-e minket, ahova jutni akartunk, vagy ellenkező irányba vezet az út!
Cziglán Karolina
pszichológus
