Sok szülő számol be róla, hogy ő igazán megérti a serdülő gyerekét, hogy ez kritikus időszak neki is, és hogy nem könnyű teljesíteni az iskolai, a társas és egyéb, lelki-érzelmi feladatokat, amiket a kamaszodás megkíván, de azért mégis... ő, a szülő is kezd kimerülni. Leggyakrabban abban, hogy nincs egy jó szava a gyereknek, úgy válaszolgat, mintha folyamatosan meg lenne sértődve, a szülő tetteiben észreveszi a negatívumot, de amit kap tőle, azt magától értetődőnek veszi. Egy szó, mint száz, rossz otthon a hangulat, feszült a légkör, és legyen akármilyen megértő a szülő, ez idővel kiborítja, kimeríti.
Felmerül a kérdés: azon kívül, hogy megvárjuk azt a kb. tíz évet, mire végre véget ér ez az időszak, nem lehet semmit tenni? Csak, hogy egy kicsivel elviselhetőbb legyen! Azért van néhány fogás, ami csökkentheti a feszültséget. Nézzük!
1. Jelezd egyértelműen a gyereknek, hogy figyelsz rá!
Ki ne ismerné azokat a vitákat (házastársak közt sem ritka, de tinivel szinte garantált), mikor a gyerek mondja a magáét, belehergeli magát, a türelmes szülő hosszú perceken át hallgatja, majd, ha valamit hozzászólna, a fiatal felháborodik, hogy őt itt nem hallgatták végig rendesen. Ha a szülő beszél, az a szemében prédikálás, de ő igényt tart rá, hogy alaposan kifejthesse gondolatait, akárhányszor elismételve érveit, sérelmeit.
Pusztán attól, hogy végighallgatjuk a gyereket, nem feltétlenül hiszi el, hogy tényleg meg is hallottuk. Egész más hangulatú lesz a beszélgetés, ha a szülő, nem papagáj módjára, de elismétli a lényeget, persze semlegesen, véletlenül sem ironizálva (még, ha nem is ért egyet). Például: „tehát, ha jól értem, úgy érzed, neked kevesebbet engedünk meg, mint a testvérednek”, vagy, „tehát rosszul esett, hogy nem mentem be beszélni az osztályfőnököddel, hogy megkérjem, adjon javítási lehetőséget”.
Nem szoktunk ilyet csinálni, hiszen minek ismételnénk a másikat, ha ő már úgyis elmondta? Csakhogy egy ilyen összefoglalás töredékére rövidítheti a vita idejét, mert ha a tini meggyőződik, hogy megértettük őt, nem akarja még százszor elismételni. Ha azt jelzi vissza, hogy nem, ő nem ezt mondta, hagyjuk, hadd korrigáljon, és próbálkozzunk újra visszajelezni, míg nem jutunk el odáig, hogy jóváhagyja: igen, jól értettük. Drasztikusan csökkenthetjük a feszültséget ezzel, mert a látszattal ellentétben a kamaszok nem ahhoz ragaszkodnak, hogy minden úgy legyen, ahogy ők akarják, valójában tudják, hogy nem lehet. Megértésre, értő fülekre vágynak, arra, hogy a szülő vegye tudomásul, ha ők máshogy látják a dolgokat.
2. Ha eleged van a viselkedéséből, igyekezz minél hűvösebb fejjel tudtára adni!
A szülő is ember, és nem várható, hogy sose kapja fel a vizet. De vannak kritikus pillanatok, éppen pont akkor, mikor úgy érzi, betelt a pohár, amikor a tálalás hangvételén sok múlik. Jellemzően vagy kitör belőlünk a feszültség, és elkezdünk ordítani, hogy elegünk van, és ez máris remek alkalom, hogy a tini is felvegye a kesztyűt, hiszen ő is csordultig van telve már feszültséggel, belőle is garantáltan ki fog törni. Vagy áldozatira vesszük a figurát, és igyekszünk megsajnáltatni magunkat, kifejtve, hogy ez nekünk tényleg sok, fogytán az erőnk stb. Van rá esély, hogy gúnyos lesz a válasz, mert zavarba ejti a gyereket az irgalomért esdeklő szülő.
Nem kell mindig nyugodtan lenni, de amikor igazán fontosnak érezzük, hogy komolyan vegyen minket a kamasz, akkor igen. Röviden, tömören és tárgyilagosan mondjuk például, ha az a téma, milyen hangnemben beszél velünk, hogy „nem szeretnék trágár szavakat és sértéseket hallani itthon, ezen túl figyelj erre oda!”. Sokkal inkább kelt tiszteletet, ha egy szabályt deklarálunk, mintha azt látná a gyerek, hogy az érzelmeinket öntjük rá.
3. Fejezzük ki az elismerésünket!
Dicsérjük, de nem mindegy, hogyan! Ne csak akkor tegyük, ha olyasmiről van szó, ami minket érint, például, hogy kivette a részét a házimunkából, vagy vigyázott a kistestvérére. Olyasmiért is dicsérjük, ami elismerést kelt bennünk érdek nélkül, például milyen jól halad a karatéval! Különösen akkor hiteles ez, ha nem mi forszíroztuk a karatét, esetleg nem is támogattuk eredetileg, tehát egyértelmű, hogy nem a saját érdekeink beszélnek belőlünk, hanem az, hogy észrevettük az eredményeit.
Van olyan dicséret, ami inkább ellenérzést vált ki, ezt szokták tekintélyelvű dicséretnek hívni. Ilyen, mikor arra helyezi a hangsúlyt a szülő, hogy itt ő a döntőbíró, az ő értékítéletének köszönhetően minősül jónak az adott cselekedet. Például: „nagyon szépen felöltöztél lányom, ezt már szeretem, hogy nemcsak feketében jársz”. Vagy, „látod, így kell viselkedni, nagyon helyes!”. Garantált a dac és az ellenállás! Inkább támasszuk alá a dicséretet olyasmivel, ami miatt szerintünk hasznos számára az a dolog, vagy, ami bennünk elismerést kelt. Például: „keményen dolgoztál, és örülök, hogy ilyen szép eredménye lett a munkádnak, gratulálok!”. Persze lehet szubjektív is a dicséret, például, hogy meghatódtunk, ahogy hallgattuk a kórussal a koncerten énekelni – ez nem értékítélet, hiszen a saját érzéseinkről szól.
Mindenki szereti, ha értően figyelnek rá, ha észreveszik a teljesítményeit, és ha higgadtan kérik tőle a szabályok betartását, de a kamaszok különösen érzékenyek ezekre. Ha figyelünk erre a pár dologra, mindenki jobban fogja érezni magát otthon.
Cziglán Karolina
pszichológus
