Az önbeteljesítő jóslat elsőre misztikus fogalomnak hat, mintha valami kissé ezoterikus hókusz-pókusz lenne, holott az emberi kapcsolatok és a gyereknevelés terén nagyon is tényszerű, mérhető valóság. A felnőtt kapcsolatokban is megjelenik, mikor például aszerint választunk párt, és úgy bánunk vele, hogy a várakozásunknak megfelelően alakuljon minden – gyakran éppen a félelmeinknek megfelelően. Tipikus példa az állandóan elhagyatástól rettegő nő vagy férfi, aki bizalmatlanságával marja el maga mellől a párját. A gyereknevelésben számszerűen is mérhető az önbeteljesítő jóslatok hatása.
Az iskolai teljesítmény területén mindenképp, ahogy tette ezt Rosenthal és Jacobson 60-as években a sokat idézett, klasszikussá vált kísérletükben. Iskolai tanulókkal vettek fel IQ tesztet, majd függetlenül a valós teszteredményektől véletlenszerűen kiválasztott diákokkal kapcsolatban azt a tájékoztatást adták tanáraiknak, hogy ezek a gyerekek kiemelkedő eredményt értek el, és a jövőben is különösen nagy fejlődés várható tőlük. Mikor egy év múlva visszamentek, úgy tapasztalták, ezek a gyerekek jobb osztályzatokat kaptak, tanáraik megerősítették a fejlődést, és ami a legérdekesebb: ténylegesen jobbak lettek az eredményeik az újonnan felvett tesztekben. Azaz nem pusztán arról van szó, hogy a téves információ eredményeképp pozitív előítélettel viseltettek velük kapcsolatban a pedagógusok, hanem úgy bántak velük (szándékukon kívül), hogy az valóban többet kihozott a tanulókból.
Bár ritkán kopogtatnak be az ember ajtaján különféle kutatók ilyen-olyan ál-teszteredménnyel, egyéb forrásból igenis lehetnek előítéletei a tanároknak. Ilyen például, ha valaki szerint a lányok könnyebben kezelhetők, vagy éppen a fiúk eszesebbek, ha valakinek a szülők foglalkozása, a származás vagy egyszerűen csak a külső megjelenés alapján alakulnak ki előzetes elképzelései. Az is bizonyított, hogyha valaki szebb, szabályosabb, akkor egyéb más területeken is kedvezőbb tulajdonságokat feltételeznek róla az emberek. Így van ez már gyerekkorban is.
De az önbeteljesítő jóslat ereje nemcsak az osztálytermekben, és nemcsak az intellektuális képességek terén hat. Olykor csak egy-egy helyzetet színez át, de érdemes szülőként résen lenni, mert a gyerekkel való kapcsolatot, az önmagáról alkotott képet, az egész életútját befolyásolhatja.
Ki ne ismerné a jelenséget, mikor egy átlagosan rosszcsont gyerek éppen abban a vendégségben pörög be teljesen, és viselkedik kriminálisan, amitől a szülei leginkább rettegtek, és szerettek volna jó benyomást kelteni. No, nem azért, mert a kis gonosz direkt csinálja, hanem mert benne is szorongást kelt a szülőkből áradó feszültség: az, hogy nem spontán a viselkedésük, hogy érződik rajtuk, valami nem stimmel. Ő ezt a zavart rosszalkodásban vezeti le.
Az önbeteljesítő jóslat nem csak egy-egy konkrét helyzetben működik. Vajon nincsenek elképzeléseink, fantáziáink arról mi lesz a gyerekünk erőssége, és mi lesz neki nehéz az életben? Könnyű lesz neki, vagy nehéz, megtalálja a helyét? Boldog lesz az emberi kapcsolataiban? Sokra viszi? Valójában nem tudhatjuk ezt egy gyerekre pillantva, de biztos, hogy hiszünk valamit róla. És ez a hit átjön azon, ahogy reagálunk egyes helyzetekre, például, mikor kudarc éri, vagy éppenséggel, mikor büszkeségre ad okot.
A tranzakcióanalízis nevű pszichológiai megközelítés sorskönyvnek nevezi azt a nem tudatos forgatókönyvet, élettervet, amit a gyermek nagyrészt a szülőktől származó visszajelzések és üzenetek alapján készít. Az autonómiához, felnőttséghez az is hozzátartozik, hogy valaki egyre inkább tudatára ébred ennek, és külön tudja választani, mi az, ami igazán saját, amit valóban ő szeretne, és mi az, ami a szülői elvárásokból, vágyakból, félelmekből táplálkozik.
Az pedig már családterápiás gondolat, de összhangban van az eddigiekkel, hogy az ember lojális akar lenni a szüleivel, még akkor is, ha a felszínen úgy tűnik, hogy lázad. A lojalitás megnyilvánulása lehet, ha az ember tartja magát ahhoz a szerephez, amit rá osztottak. Paradox módon az, hogyha valaki semmirekellő, zűrös ember lesz, és ezzel sok keserűséget okoz magának és családjának, olykor éppen a lojalitás megnyilvánulása, mert lehet, hogy őrá abban a családban ezt a szerepet osztották. Talán, mert kellett egy problémás ember, aki viszi a fekete bárány szerepét.
Szülőként van felelőssége az embernek abban, hogy megvizsgálja hiedelmeit, és tudatosítson tudattalanul működő meggyőződéseket, hitet. Néha érdemes egy kicsit elmerengeni, mit is képzelünk, milyen lesz a gyerekünk sorsa. Biztos vannak annak realitás-morzsái is, például látjuk, hogy zárkózott kiskölyök, akkor emiatt félhetünk, nem lesz-e gondja a barátkozással. De ha már szinte valóságként látjuk lelki szemeink előtt, mint magányos gyereket és felnőttet, az nem róla szól, hanem abban már mi is benne vagyunk, hogy valamiért nem bízunk benne, megtalálja a helyét.
Jó, ha időről időre észrevesszük, mi az, amiben saját előítéleteinket vetítjük a gyerekre. Nem kell ezeket elnyomni vagy letagadni, elég, ha egyszerűen tisztában van vele a szülő, hogy ezek belőle fakadnak. Ha megvan ez a tudatosság, akkor sikerülhet a gyereknek megadni a szabadságot, hogy ne a mi forgatókönyvünket élje.
Cziglán Karolina
pszichológus
