A két leggyakoribb nevelési hiba

A gyereknevelés általában több küzdelemmel jár, mint amennyire számít az ember. Az okok között megemlítendő saját, esendő emberi természetünk: hiába tudjuk, hogy szeretnénk türelmesek, igazságosak, kedvesek és következetesek lenni, attól, hogy gyerekünk van, nem válunk egyszeriben tökéletes emberré, és csak abból tudunk adni, ami van.

Aztán, nincsenek világos szabályok és módok, amik garantáltan beválnának. És végül, gyakran a szülők sem tudják, adott életkorú gyerektől mi várható. Azt hiszik, vagy velük, vagy a gyerekkel van valami baj, hogy csak nem sikerül vele megértetni ezt meg azt, holott a csemete pusztán csak életkorának megfelelően viselkedik.

Ám van két jellemző, visszatérő, merem azt mondani, hogy mindenkinél felbukkanó alapvető hiba, amire, ha odafigyelnénk, máris könnyebb lenne az életünk.

Ha ugyanazt csinálom századszor, ugyanaz lesz az eredmény

Egy apa panaszolta a háziorvosnak, mennyire nehezen nevelhető a kölyke, „századszor mondom neki, és még mindig csinálja!” Mire az orvos: „de ha még mindig csinálja, és századszor ugyanúgy mondja neki, akkor most kinek vannak itt tanulási problémái?”. Ki ne esne bele abba a hibába, hogy annyira hisz a választott módszerben, a kiválasztott szavakban, hogy mindegy, hogy már az előző x alkalommal sem ért vele célt, tovább erőlteti, csak egyre frusztráltabban?

Hallottam egy olyan testvérpárról, ahol az egyik kisangyal volt, a másik pedig a rosszaság. A kisangyal úgy emlékszik vissza a gyerekkorukra, hogy testvérét folyton megverték a szüleik, nyáron is hosszú ujjú nadrágban és pólóban kellett járnia, hogy eltakarja a foltokat. De egyre jobban elvadult. Ha át is lépünk azon, hogy eleve szabad-e verni a gyereket - a példa most nem erről szól -, vajon hogyan nem veszi valaki észre, hogy a módszer, amit erőltet, nem válik be, hanem csak egyre rosszabb irányba mennek a dolgok? Valószínűleg úgy, hogy annyira mély meggyőződése a szülőknek, hogy a „rossz” gyereket csak így lehet kordában tartani, hogy úgy hiszik, ha nem vernék, még ennél is sokkal kezelhetetlenebb lenne. És azt se felejtsük el, nem mindig józan döntés alapján nevelünk: ezek a szülők bizonyára teljesen eszköztelennek, tehetetlennek érezték magukat, és dühükben ütöttek. Szó szerint a gyereken verték le, hogy nem tudnak hatni rá.

Tehát, bármit is teszünk, ha valami mást próbálunk, mint ami eddig nem működött, az már megsokszorozza a siker esélyét. Néha nem az válik be, amiről intuitíven hinnénk, hogy segíteni fog. Próbálkozni kell tehát.

Nem lehet elhagyni egy rossz mintát úgy, hogy elhatározom: ezt többé nem csinálom

„Többet nem fogok kiabálni.” „Ezentúl türelmes leszek.” „Máskor nem fogok rögtön beavatkozni.” Szívből jövő fogadalmak ezek, amiket nem fog sikerülni betartani. De nem azért, mert ne lenne elég elszánt, aki mondja, nem is azért, mert nincs akaratereje, vagy ne volna elég okos. Hanem azért, mert nem lehet valamit nem csinálni, csak valami mást tudunk helyette tenni.

Ha szeretnénk elérni, hogy ne kiabáljunk annyit, akkor először is tiszteljük a saját érzéseinket és motivációinkat annyira, hogy komolyan vesszük őket, és abból indulunk ki, eddig sem szerettük a kiabálást, mégis valami okból ezt választottuk – úgy éreztük, csak ezt tudjuk választani. Hiába mondom most, hogy soha többet, a következő hasonló helyzetben bizonyára elő fog állni ugyanúgy, hogy ez az egyedüli ötletem, arra nézve, hogy mit tehetnék. Valószínűleg abban a pillanatban sem örömmel teszem, csak nincs alternatíva. Szépen szólni a gyerekhez? Csakhogy, ha valaki olyan feszült, hogy robbanna, akkor az nem elérhető megoldás számára.

Tehát amellett, hogy szükséges a vágy, hogy szeretnénk megváltozni, az is szükséges, hogy előre elképzeljük, mit fogunk tenni a régi forgatókönyv helyett. Képzeljünk el egy tipikus szituációt, amiben jellemzően úgy viselkedünk, ahogy nem szeretnénk. Próbáljuk beleélni magunkat a hozzá tartozó lelkiállapotba is, mert csak így tudjuk reálisan megítélni, mire leszünk képesek az adott helyzetben. És merengjünk el azon, hogy van-e bármi más, amit az eddigi helyett tenni tudnánk. Nem olyan, amit elméletben helyes lenne tenni, hanem ami jobb, és tényleg képesek vagyunk rá. Amikor eljön a pillanat, észre fogjuk venni, hogy ez az, amivel kapcsolatban az elhatározást tettük, és kipróbálhatjuk, amit elterveztünk. Így sokkal könnyebb, mintha éles helyzetben kellene gondolkodnunk.

Ha változtatni szeretnék a viselkedésünkön, legyünk türelmesek magunkhoz, és a kis eredményt is értékeljük! Maradva a kiabálós példánál: ha ugyan felemeltük a hangunkat, de hamarabb észbe kaptunk, és leállítva magunkat jobb irányba tereltük a konfliktus-megoldást, az például eredmény. Nyugodtan megdicsérhetjük magunkat!

Cziglán Karolina
pszichológus