Arra például egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire nagy és szembetűnő változás lesz, hogy a gyerek egyházi (református) fenntartású iskolából érkezett egy állami (KLIK-es) intézménybe. Arról korábban írtam, hogy nem annyira világnézeti, hanem inkább praktikus okokból döntöttünk úgy, hogy a református általános iskolába íratjuk a gyerekeinket. Egyszerűen ez volt a kézenfekvő választás, amit egyáltalán nem bántunk meg.
Arra persze nem számítottunk, hogy ekkora hatással lesz az iskola a gondolkodásunkra és a mindennapjainkra, és mivel nem is volt tapasztalatunk más, mondjuk állami iskoláról (a saját, 30 évvel ezelőtti tapasztalatainkat nem neveznénk jelenleg relevánsnak), nekünk ez a rendszer lett a normális. Most meg csak pislogunk az állami gimnáziumban döbbenten, hogy jé, ilyen is van.
Nincs egyház, nincs templom
Ezt mondjuk előre lehetett látni, hogy így lesz, de hát akkor is nagy veszteség, hogy az állami iskolához már nem tartozik egy összes gyereket, tanárt és szülőt vígan elnyelő templom (vagy bármi más objektum). Megszoktuk ugyanis, hogy az évnyitó, évzáró, és egyéb ünnepségeket nem a tűző napon állva, hanem kényelmesen, a padsorokban ülve hallgassuk végig.
De hát ez a jó világ most megszűnt, habár a gimnázium, roppant dicséretes módon, és a körülményekhez bölcsen igazodva, nem rendezett külön ünnepséget, hanem az első tanítási nap reggelén, háromnegyed nyolctól tartott egy negyedórás évnyitót. Ami, mondanom sem kell, nem tartalmazott egyáltalán istentiszteletet, és egyetlen zsoltárt sem énekeltünk el közben, jé! Énekeskönyvet sem vittünk tehát magunkkal, pedig induláskor pavlovilag a kezünkbe vettük, csak észbe kaptunk, és letettük.
Ezzel szemben a református iskolában a nyári szünet utolsó vasárnapjának délutánja a több órán át tartó évnyitóról szólt. Ezen egyébként nem azért vettünk részt párhuzamosan, mert perverzek vagyunk, és szeretjük az évnyitókat, hanem mert a református iskolából úgy jöttünk el, hogy maradtunk: a fiam még mindig odajár, és fog is még egy darabig.
Áldás, békesség!
Az a helyzet, hogy roppant praktikus volt az egyházi iskolában a református köszönés, az áldás, békesség! Ezzel ugyanis ügyesen felül lehetett emelkedni a tegezés/magázás problematikáján. Oké, ez egy nagyvárosban nem akkora probléma, de egy pár tízezres kisvárosban, ahol a jelenlegi tanárokkal nagyjából együtt nőttünk fel, ott már létező dolog.
Érdekel hogyan nevelhetünk boldog gyereket?
Mit közvetítek gyermekem felé: a világ az egy jó hely, ahova érdemes volt megszületni vagy a világ veszélyekkel teli? Megbízom-e abban, hogy képes a saját tempójában fejlődni, vagy szorongok, hogy „versenyhátrányba kerül”? Képes vagyok figyelni és rugalmasan alkalmazkodni, vagy mereven ragaszkodom ahhoz, amit egyszer elhatároztam? Tarts velünk szeptember 29-én este a Hatszín Teátrumba, és hallgasd meg Dr. Kádár Annamária pszichológus előadását. Jegyeket itt vásárolhatsz.
Mi van, ha a tesitanár nem emlékszik rá, hogy annak idején együtt jártunk makramé szakkörre? És ha az igazgató elfelejtette, hogy 25 évvel ezelőtt együtt gyakoroltuk a biang kung-fut, én odakiáltok neki egy magabiztos hellót, a sok közös élményre tekintettel, ő meg csak néz, hogy ki ez, és visszaköszön egy udvarias kezét csókolommal? Most akkor tegezzem őket, vagy magázzam?
Szerencsére a gyereknek nem lesz ilyen problémája, ő nyugodtan köszönhet a tanároknak napszaknak megfelelően – pontosan azután, hogy sikerül elhagynia a makacs áldás, békesség reflexet.
Az ambíciók
Mint minden rendes iskolában, itt is megkérdezték a tanárok az első, ismerkedő órán a gyerektől: mi szeretne lenni? Az én lányom simán benyögte, hogy lelkész, ami az egyházi iskolában teljesen normális és hétköznapi válasznak számít, világi környezetben azonban egy pillanatra feszültté válik a csend utána. Jó, persze, én meg hentes és vasboltos akartam lenni tíz évesen, szóval ez a gyakorlat szempontjából végül is mindegy, de ahhoz elég, hogy a jelenlegi környezetében csodabogár legyen a gyerek az eddigi intézményi neveltetésének az eredményeként.
A tanulmányi versenyek
Természetesen azt is megkérdezték az első héten, hogy milyen versenyeredményekkel dicsekedhet a gyermek. Ő pedig büszkén előállt az országos Biblia illusztráció versenyen elért első helyezésével, valamint a református zsoltáréneklő versenyen szerzett arany fokozatával. Most mi van, a református iskolában ezekre a versenyekre jártak a gyerekek. Persze lehet, hogy csak én képzelem be magamnak, hogy ez az állami iskolában furcsa, közben meg tök természetes. Ja, és egyszer tizedik lett egy futóversenyen, de azt elfelejtette említeni.
Az órarend
Nem egészen az egyházi kontra állami iskola témakörhöz tartozik, de itt szeretném megemlíteni, hogy az ötödik osztályos, gimnazista lányomnak 25 órája van egy héten, míg a második osztályos általános iskolás fiamnak 31, plusz a házi feladat, köszönöm, hogy kiadhattam magamból.
Mivel a lányom már állami iskolába jár, heti egy hittanóra is elég kettő helyett (és egyházi ének tantárgy sincs), és azt sem veszik annyira szigorúan, nincs botrány, ha valami miatt elmarad az óra. Viszont még mindig, minden reggel belém nyilall, hogy jaj, milyen nap is van, nem kell-e valamelyik gyerekemnek negyed órával korábban érkeznie az iskolába az évfolyamáhítat miatt?
Nem, ilyen többé nem lesz az állami gimnáziumban. Csak még meg kell szoknunk, habár jó úton járunk, a fiam áhítatát már sikerült elfelejteni emiatt.
