„Mégis, mit képzeltél, édes fiam?” „Hányszor kell még elmondanom?” „Fogd be a szád, és fogadj szót!” „Menj a szobádba, ne is lássalak!” Tegye fel a kezét, akinek már gyerekkorában is az agyára mentek a szülei ezekkel a mondatokkal? És most leteheti a kezét az, aki szülőként képes megállni, hogy soha ne mondja ki ezeket a saját gyerekének.
A többiek meg ugyanazt csinálják, amit a saját szüleik, habár annak idején megfogadták, hogy soha, de soha nem fogják, mert pontosan tudják, hogy egyrészt tök idegesítőek, másrészt meg úgysem érnek el vele semmit.
A gyereknevelés kemény dolog. Sokszor még a legszelídebb, legcukibb anyukák is sárkánnyá változnak, amikor huszadszor kérnek valamit a gyerektől, aki viszont a füle botját se mozdítja. Ha meg számon kérünk rajtuk valamit, jön a visszapentyegés, meg a kifogáskeresés, míg végül megtestesült fájdalomként, hüppögve menekül a poronty a macskához, az egyetlen lényhez a családban, aki megérti őt.
Ilyenkor persze egyáltalán nem vagyunk büszkék magunkra, kezdődik az önvád és a lelkiismeret-furdalás: szegény gyerek, milyen kicsi, milyen sérülékeny, hogy kell vigyázni rá, és pont én, az anyja nem vagyok képes normálisan beszélni vele, tessék, most összetörtem a lelkét. Különben is, ki legyen okosabb, ha nem a felnőtt? Miért várok el türelmet és önuralmat egy gyerektől, amikor magam sem vagyok birtokában ezeknek a szép, magasztos tulajdonságoknak!
Mármint az még a jobbik eset, ha van egyáltalán önreflexió, és felismerjük, hogy mit műveltünk, mivé változtunk mérgünkben.
Mert hát van az úgy, hogy a szülőnek nincs sem ideje, sem kedve, sem türelme fuvolázva kérni ötvenedszer is valamit, hanem haladni szeretne. Vagy tényleg valami hülyeséget csinált a gyerek, ami éppen nem hiányzott, és most el kell hárítani a károkat, na ki fogja megcsinálni, na ki? Hát nem a gyerek, de nem is a nevelőnő.
Igen, kettőn áll a vásár, a gyerekek néha borzasztó idegesítőek tudnak lenni, alapvető dolgokat sem képesek megérteni és megtenni (el fogunk késni, nem érted, el fogunk késni, ha nem húzod azonnal a cipődet, és nem lépünk ki azon az ajtón! Fel tudod fogni??? Amúgy fel, csak nem érdekli, azért gyerek.) És akkor az ember vérmérséklettől, szülői példától és a frusztráció fokától függően ordít, gúnyolódik, vagy szemétkedik kicsit a gyerekkel, hogy elérje az ingerküszöbét, és valóban elkezdjen végre öltözni.
Szerencsére van másik út is, ami nem könnyű, viszont végtelen türelemmel és alázattal van kikövezve, de hát az ember szülőként annyi mindent megtanul, miért pont ezeket ne lenne képes? Lelkes (angolul) facebookozók már alighanem belebotlottak abba a mémbe, amit dr. Vanessa Lapointe pszichológus, a Discipline Without Damage (magyarul nagyjából Szelíd (ártalommentes) nevelés) című könyv szerzője állított össze.
Mint minden mém, persze ez is végtelenül leegyszerűsítő, és sokkal inkább az amerikai ízlésnek felel meg, amennyiben konkrét mondatokat próbál a szülők szájába adni. (Mondjuk én az ilyesmit sosem értettem, akkor ezt most nekem be kell magolnom, vagy mi?) De hát ugye éppen az a cél, hogy konkrét, ám bántó mondatok helyett találjunk valami kevésbé ártalmasat. Tessék, lehet böngészni és tanulni a szakembertől. Nyugalom, csak azoknak a mondatoknak alternatíváját kell bebiflázni, amiket mi magunk is használunk, a többit fölösleges.
A biztonság kedvéért lefordítjuk:
| Ez jön ki a szánkon magától | Ezt mondjuk inkább helyette |
| Mégis, mit gondoltál?!?! | Várj, segítek. |
| Hányszor kell még elmondanom? | Csináljuk így, és akkor könnyebb lesz |
| Hagyd abba! Ciki vagy! | Gyere, beszéljük meg egy csendesebb helyen |
| Ha nem fejezed be rögtön, egy hétig nincs Xbox! | Látom, ezzel most meggyűlt a bajod. Nem baj, majd később megoldjuk, most gyerünk, igyunk egy pohár vizet! |
| Menj a szobádba! | Na, gyere ide, megértelek! |
| Ma nem kapsz matricát (pontot, csillagot, etc.) | Legközelebb kitalálunk valami jobb módszert |
| Fejezd. Ezt. Be. MOST! | Ha ki kell ereszteni a gőzt, hát ereszd, van ez így. |
| *Néma szemforgatás és frusztrált sóhaj* | *Kedves pillantás, és barátságos hajsimi* |
| Rémes vagy! | Semmi baj, majd megoldjuk. Minden rendben. |
Ezektől a mondatoktól állítólag hosszú távon sokkal békésebb lesz a családi légkör. Végül is csak annyi a titka, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a gyerek helyzetébe, és nem elutasítjuk, vagy büntetjük őt ha nem úgy viselkedik, ahogy elvárjuk, hanem kézen fogva átvezetjük őt a kihívást jelentő helyzeten.
Ha jobban belegondolunk, szülőként pont ez a dolgunk.
