Otthondolgozó anyának a nyár nem egészen fenékig tejfel. Oké, ne panaszkodjunk, másnak sem az, mert a szünet 11 hét, a szabadság meg még táborokkal kiegészítve is jóval kevesebb. Csakhogy otthondolgozó anyának úgy kell termelnie a GDP-t, hogy a gyerekek is otthon vannak, plusz etetni kell őket közben, ellátni, meg szórakoztatni. Innen szép nyerni, de ne adjuk fel harc nélkül!
Idén májusban elhatároztam, hogy elég a picsogásból, soha többé nem vagyok hajlandó arról írni, hogy milyen nehéz a vakáció. Hát legyen már realitásérzékünk, nyár van, egészségesek vagyunk, mi bajunk lehet? Különben is, boldog tartalmakra van igény a Díványon, ezért úgy döntöttem, hogy közelítsük meg a dolgot egy másik oldalról, és hozzuk ki a szünetből legjobbat. Oké, naiv vagyok, de szerintem az nem rossz tulajdonság, ha nincs közvetlen életveszély.
Minden optimizmusom ellenére, az első, lábon kihordott agyvérzés már rögtön június harmadik, egyben a szünet első hetében ért, amikor az egyik gyerek vidáman lekiabált nekem a szobájából, hogy legyek szíves felvinni neki egy pohár vizet. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor bevillant: valamit nagyon elrontottam. De lehet, hogy csak bepróbálkozott, mert mi van, ha nem jön be? Semmi, ha viszont igen, akkor győzött.
Én persze éppen egy munkában voltam, amivel próbáltam sietni, hogy mielőbb az övék lehessek megint. Miközben a kölyköknek semmi dolga, jobbra dőlnek, balra dőlnek, mit csináljanak, mivel üssék el az idejüket, amíg én írok, és különben is, mikor indulunk már a strandra (fagyizni/bringázni/ meggymag-távolbaköpő versenyre). De a vizet, azt én vigyem fel nekik közben, kis tálcán.
Nem mondom, bosszú is volt benne. Pár másodperc alatt átfutott az agyamon az új rendszer, és mire az ellentmondást nem tűrő hívásomra letápászkodtak az emeletről, ki is dolgoztam fejben a részleteket, és abban a percben be is vezettem. Dolgozniuk kell, de úgy, hogy alig várják, hogy elkezdhessék. Tripla haszon: nem nekem kell ezentúl mindent megcsinálnom, lesz mivel eltölteniük a végtelen szabadidejüket, és még profitálnak is belőle.
Mivel utálok izmozni, és én is hányok tőle, ha erővel le akarnak valamit nyomni a torkomon, egy erősen motiváló rendszer találtam ki nekik. Nyolc és tíz évesek, éppen itt az ideje bevezetni a rendszeres, heti zsebpénz intézményét, de úgy, hogy megdolgoznak érte.
Minden héten fejenként ötszáz forint zsebpénz jár nekik. Ez az alap, amit a hét végén, vasárnap kapnak meg, feltéve, hogy elvégeztek minden rájuk bízott házimunkát. Az el nem végzett feladatokért minden egyes alkalommal levonok ötven forintot. A munkákat nem hiénázhatják el egymás elől, de ha valamelyikük semmiképpen sem akarja elvégezni a rá osztott feladatot, a másik gyerek megkaphatja, ha szeretné, a levont ötven forinttal együtt.
Az eredmény minden várakozást felülmúlt
Nem mondom, nekem is hozzá kellett szoknom, hogy nem szakadok szét többé a házimunkában, de mostanra egészen jól belejöttem, és a gyerekek is. Régebben én ugrottam, ha lejárt a mosógép, vagy sípolt a mosogatógép, én szedtem be a száraz ruhát, és teregettem ki a vizeset, én mostam ki a medencét, én terítettem, én szaladtam el a boltba, ha elfogyott a Nutella, összeszedtem a széthagyott holmijukat, még a kakaójukat is megcsináltam, ha kérték. Egyszerűen így alakult, tavaly még kicsik voltak, idén meg még nem értünk rá átgondolni a rendszert.
Hát ennek most vége. Nem mondom, hogy minden kérésemre azonnal ugranak, de elég mondjuk háromszor szólni, és a harmadik alkalommal hozzátenni, hogy utolsó figyelmeztetés, átadod a feladatot?, és máris megcsinálják, amit kell. Csodálatos érzés. Sokszor csak ámulok-bámulok, hogy milyen készségesek a gyerekeim, tudok én nevelni.
Amire oda kell figyelni
Természetesen nem lehet elvárni egy nyolcévestől, hogy átlássa a káoszt, és egyedül megszabaduljon az előző tanév tanszereitől, hibátlanul szelektálva a hulladékot. Azt viszont el lehet várni, hogy a füzeteiről tépje le a nejlonborítást, és tegye halomba, ahogy mondjuk a port is le tudja törölni a könyvek tetejéről, ha egyértelműen rámutatunk a feladatvégzés helyére. A „törölj port” nem feladat. A „töröld le a port az asztalod fölötti polcról” már egyértelmű, és menni is fog. A menj el vásárolni szintén nem értelmezhető, de a „hozzál légy szíves a boltból egy üveg Nutellát, egy nagy pohár tejfölt és egy csomag szalvétát” már simán. Persze ehhez megfelelő körülmények kellenek, nyilván, ha nyolcsávos úton kellene átkelniük érte, akkor nem nekik kellene boltba menniük.
Az első pár hét tapasztalata arra is megtanított mindannyiunkat, hogy a minőség is számít, csakúgy, mint az életben. Ha a vizes ruhát előbb végighúzzák a földön, és csak felhajigálják a szárítóra, a végén meg úgy néz ki, mintha a kutya szájából húzták volna ki, az nem segítség. Néhányszor el kellett magyarázni, hogy legközelebb ezért már levonás jár, és néhányszor meg is mutattam nekik, hogy hogyan kell rendesen megcsinálni. Ahogy a terítés is egyre jobban megy. Alap, hogy a szándék a fontos, ha látom az igyekezetet, akkor kipipáljuk a feladatot, legfeljebb elmagyarázom huszadszor is, hogy mi az evőeszközök praktikus rendje. Ha pedig kész, megköszönöm, és megdicsérem őket. Jó látni ilyenkor a csillogó szemű, büszke arcukat.
Na de mi van a belső motivációval?
Aki kicsit is tudatosan próbál hozzáállni a gyerekneveléshez, az mostanra már rég elküldött engem magában a vogonok leterhelt vastagbelének jobbkanyarjába. Mindenki tudja ugyanis, hogy a külső motiváció mindig csökkenti a belsőt, vagyis ha a gyerek jutalmat vagy büntit kap valamiért, akkor nem azért fogja megcsinálni, mert igénye van rá, és neki jó érzés, hanem a jutalomért/büntetés elkerüléséért. Hát ezt én is tudom, csak nem érdekel.
Elmondom miért: szerintem ez egy álságos megközelítés. Én például szeretem a munkámat, írni meg egyenesen imádok, de azért, lássuk be, az írással, mint munkával megszerezhető pénz nekem elég nagy motiváció arra, hogy ne csak szeressek, hanem tényleg, valóban írjak is. Nyilván én is szívesebben tespednék a kanapén naphosszat, sorozatokat darálva, kezemben egy tál chips-szel, és meg is érdemelném szerintem, de mégis jobban tetszik, ha van pénzem, és el tudunk menni, mondjuk nyaralni.
Az emberek pénzért dolgoznak, különben az év legnagyobb részében ki se kelnének reggel az ágyból. Jó, persze a házimunkáért nem jár pénz, mégis időről időre számszerűsítik, hogy mennyit érne az a láthatatlan munka, amit senki sem fizet ki, és mennyivel több lenne a GDP, ha mégis járna érte pénz.
Másrészt viszont semmiképp sem akartam, hogy alanyi jogon, mintegy alapjövedelemként járjon nekik zsebpénz. Szerintem nem árt, ha tudják, látják, érzékelik, hogy a pénz nem a bokorban terem, vagy az égből hullik (leszámítva azt, amit a fogtündér hoz, de azért meg a vérüket adják), hanem igenis meg kell érte dolgozni.
Persze vannak ismerőseim, akik a két gyereküknek heti két-kétezer forintot adnak azon az alapon, hogy nocsak, megint eltelt egy hét, de én ezt nem szeretném, egyrészt, mert az egy hónapban 16 ezer forint, ami már nyugdíjmegtakarításnak is bájos összeg lenne, és akkor már inkább arra tenném félre, másrészt a pénz az egy csereeszköz: valamit valamiért.
Nálunk a házimunka lett a csere, és bevált. Azt gondolom, hogy a hasznukra válik, ha megtanulnak gondoskodni magukról és a háztartásról a koruknak megfelelő szinten, nem utolsósorban pedig megtanulják becsülni az elvégzett munkát. És ha ehhez kell egy kis hatékony noszogatás, hát legyen, megkapják. Fiú és lány, kicsi és nagy egyaránt.
