A gyereknevelésnek vannak nyilvánvaló, jól körülhatárolható, és rejtettebb céljai, olyanok, amiket csak sejtünk, és amikről sosem kapunk egyértelmű bizonyítványt, eredményes volt-e. Ilyenkor mindig illik hozzátenni zárójelben, hogy ráadásul azért nemcsak a szülőn múlik, hogy milyen felnőtt válik a gyerekből, hiszen ott a már általunk is sokat emlegetett veleszületett temperamentum, a szülő-gyerek összeillés, meg persze ezer más hatás, ami éri őt. De azért mégis, ahogy Vekerdy megfogalmazta (az oktatási rendszer változásairól volt szó egy interjúban): van egy jó és egy rossz híre. A jó hír az, hogy minden a családon múlik. A rossz hír ugyanez.
Mikor a zavaros, olykor igazságtalan, néha erőszakos világot nézzük, jó hír, hogy sok mindent ellensúlyozhatunk, és sok mindennel szemben felvértezhetjük a gyerekeket, mikor pedig arra gondolunk, mi magunk szülőként milyen esendőek, tökéletlenek vagyunk, akkor előfordul, hogy ijesztő a felelősség, bizony nyomot hagyunk, kitörölhetetlenül.
Tehát a kérdés: mi felé is szeretnénk tartani, mi lenne a célunk a gyerekneveléssel, a gyerekkel való együttélésben? Biztos sokan mondanák, hogy az, hogy a társadalomba beilleszkedni tudó ember váljon a csemetéből. Ez a konkrétabb része a válasznak, látjuk, jól haladunk-e vele: például alkalmazkodik-e a szabályokhoz az óvodában, iskolában a gyerek, lehet-e vele egyezkedni, ugyanakkor ki tud-e állni önmagáért, nyitott-e másokra, vannak-e barátai stb. Mondjuk úgy, még ha nem is cseng szépen: jól funkcionál-e.
Ám ki ne tudna felidézni egy közeli ismerőst, aki bepillantást engedett a lelkébe, vívódásaiba, és kiderült, hiába működik látszólag minden flottul az életében, mégis boldogtalan? Van valami más, valami mélyebb szintje annak, jól vagyunk-e. A „boldogság” alatt mindenki mást ért, meg aztán, mindenki szeretné, ha boldog ember válna a gyerekéből, de ez még nem jelöli ki világosan, mit is kellene ehhez megtanítani neki. Senkinek sincs birtokában a bölcsesség, amivel megmondható, hogyan lesz valaki boldog. Mindenki másképp, mindenkinek saját útja van erre.
Az viszont már kézzelfoghatóbb, ha szeretnénk megtanítani a gyereket, hogy jól bánjon magával. Ez lehet egy egészen egyszerű megfogalmazása a lelki egészségnek: egészséges, aki képes jól bánni magával. Hasonlóan ahhoz, mint ahogy egy jó anya vagy apa bánik a gyermekével. Tehát nem abban a felületes értelemben, hogy jól bánok magammal, tehát kényeztetem magam, mindent megengedek magamnak. Közben ezzel rombolom az egészségem, lemaradok határidőkről, tehát végül is ártok magamnak. Hanem abban az értelemben, hogy mindent figyelembe véve teszek jót magammal. Ebben benne van az érzelmi támasz, hogy képes vagyok megnyugtatni magam feszült helyzetben, képes vagyok elfogadni magam a hibáimmal együtt is. De az is benne van, hogy összeszedem magam, ha egy fontos célért erőfeszítést kell tenni.
És nem is valami önző dologról van szó. Tudjuk, hogy az, hogyha önzetlenül segítünk másoknak, jó érzéssel tölt el minket, és hogy a pszichés egészségben a másokkal való kapcsolat központi jelentőségű. Tehát, ha jól bánok magammal, akkor nemcsak magamra figyelek, hanem arra is, hogyan vagyok a világban: adok-e, kapcsolódom-e másokhoz, hasznos vagyok-e másoknak.
Ez nemcsak morális kérdés, van, akiben hihetetlen üresség és elégedetlenség tátong, és gyakran az derül ki, ezek az emberek azt hiszik, ha mindenük megvan, és még sikeresek is, akkor boldognak kellene lenniük. Nem értik, miért nem azok. Sokan tényleg nem tudják, hogy ahhoz, hogy valaki jól érezze magát, adnia is kell, és kapcsolódnia is, valójában nem lehet egyedül boldognak lenni (ez nem feltétlenül párkapcsolatra vonatkozik).
Tehát, a legtöbb, amit a gyereknek átadhatunk azokban az években, mikor igazán hatunk rájuk, hogy megtanítjuk, hogyan bánhatnak jól magukkal, méghozzá bölcs módon, a valódi, igazi szükségleteik alapján. Ebben a legfontosabb, hogy az ember egyáltalán meghallja ezeket, azaz tudjon együttérző, empatikus lenni magával.
Innen nézve talán érthetővé válik az, amit a pszichológusok olyan sokat igyekeznek hangsúlyozni, hogy amikor valami nem tetszik nekünk a gyerek viselkedésében, amikor úgy látjuk, nem jó úton jár, akkor ne őt magát utasítsuk el, hanem a tettet. Azaz ne minősítsük, hogy „milyen gonosz vagy”, ne mondjunk olyat, ami arra utal, már nem szeretjük őt, vagy, hogy sérült a kapcsolatunk, mint hogy „csalódtam benned”. A legszélsőségesebb helyzetekben, a legdurvább hibáknál is lebegjen a szemünk előtt, hogy volt valami oka a gyereknek, hogy így tett, csak rossz eszközt választott hozzá.
Ha szeretnénk tudni, most jó szülők vagyunk-e, kérdezzük meg magunktól, ha a gyerek úgy fog magával bánni felnőttként, ahogy mi tesszük vele, az előre fogja-e őt vinni, és jól fogja-e magát érezni a bőrében.
Cziglán Karolina
pszichológus
