Érthető módon, amikor arról beszélünk, hogyan és milyen eszközök segítségével hassunk a gyerekre, és próbáljuk átadni neki az élethez szükséges tudást, azt kezdjük sorolni, mik lehetnek jó módszerek erre. Néha viszont érdemes fordítva is nézni ezt a kérdést: mi az, amivel ne próbáljunk hatni, ami inkább káros, ami legfeljebb csak rövidtávon látszik működni, de hosszútávon bajt okoz.
Most nem a (remélhetőleg) nyilvánvaló szélsőségekről van szó, mint hogy ne kínozzuk a gyereket, ne alázzuk meg, ne zárjuk sötét pincébe három hétre étlen-szomjan és a többi. Hanem foglalkozzunk most olyasmikkel, amikről joggal gondolhatnánk, hogy nincs velük semmi baj, ám mégis jó, ha óvatosak vagyunk ezek kapcsán.
Sok mindent megvonhatunk, de ne a szeretetet!
Szeretetmegvonás: ártatlanabbul hangzik, mint a gyerekverés vagy félóráig teli torokból üvölteni. De ha a szeretetünket vonjuk meg, akkor mi marad? Ez az, ami állandó, és jó esetben érzékelhetően jelen van szülő és gyerek között, és persze anya és apa között is. Ez a levegő, amiből folyamatosan kell, az ellátás ahhoz, hogy életben maradjunk.
Ez nem jelenti, hogy ne lehetne haragudni, hogy mindig mosolyogni kellene, hogy ne fejezhetnénk ki egyértelműen, hogy valami nem teszik. De hatalmas különbség, hogy „Most nagyon haragszom, mert rosszat tettél, de természetesen szeretlek.”, és az, hogy „Rossz vagy, ezért nem szeretlek.” Persze nem szükséges mindig szavakba önteni, hogy „de azért szeretlek”, jó esetben fel sem merül, hogy ne így lenne.
Azok a felnőttek, akiket annak idején azzal büntettek, hogy hosszan, akár napokig szinte hozzájuk sem szóltak, sokszor mélyebben megsebződtek, mint akiknél tombolt a szülő vagy szigorú büntetést szabott ki. Ők azt élték át, hogy a szeretetkapcsolat elveszthető. És ez baj, mert a gyereknek tudnia kell, hogy a szülő, mint biztos pont, folyamatosan elérhető számára, hogy nem történhet olyan, és ő sem tud olyasmit tenni, ami ezt veszélybe sodorná. Ha azt hiszi, hogy anya, apa hátat fordított neki, hogy már nem szereti őt, akkor a legmélyebb szinten sérül a biztonságérzete.
A rítusok és a kapcsolat legyen szent és sérthetetlen!
Előfordul, hogy a szülő nem játssza el, hogy már nem is szereti a gyereket, de olyan büntetést szab ki, ami szorosan érinti a gyerekkel való kapcsolatát. Ne vonjunk meg olyasmit, ami központi a gyerek számára abban, hogy megélhesse a velünk való összetartozást! Például, ne büntessünk olyasmivel, ami a bensőséges rituálék része. Ha minden este három puszit adunk, és még az ajtóból fújunk egyet, akkor ez ne maradjon el, még ha rossz fát is tett a tűzre. De hogy lehet puszit fújni, ha épp haragban vagyunk? Hát ez az, hogy ne maradjunk haragban: ha előzőleg Pistike direkt beleöntötte a tusfürdőt a kishúga ruhái közé, és ezért haragudtunk rá, akkor előbb rendezzük el a kérdést, döntsük el, mi a büntetés, beszéljük meg vele a dolgot, majd zárjuk le az ügyet, és csak utána menjünk lefeküdni.
Néha nemcsak csínyeket követnek el a gyerekek, hanem komolyan megbántanak, felháborítanak. Inkább vonuljunk el fél órára egy másik szobába (akár ezzel eltolva a lefekvési időt), amíg megnyugszunk, hogy aztán képesek legyünk tényleg lezárni a kérdést.
Az ünnepekbe se zavarjon bele a büntetés, mert attól még, hogy rosszat tett, a karácsony karácsony, a szülinap szülinap marad. Vannak dolgok, amik állandó támpontok. Ahogy a Nap is felkel, ha valaki hibázott, úgy a karácsony sem marad el.
Azért is fontos odafigyelni, hogy a büntetés ne éppen a gyerekkel való kapcsolatunkat torpedózza meg, mert ha szeretnénk valamit megtanítani neki, ha szeretnénk átadni neki az értékeinket, akkor annak leglényegesebb feltétele a köztünk lévő kötelék. Azért érdekli egyáltalán a gyereket, hogy mit várunk tőle, mert fontos neki a velünk való kapcsolat.
Könnyebb úgy szót fogadni, ha gyerekként tudjuk, szeretnek minket, de ezzel vagy azzal magunkra vonjuk anya, apa rosszallását, haragját, mintha attól kellene szorongani, hogy elveszítjük a szülő szeretetét.
Az túl nagy kockázat, ezzel belekényszerítjük valamilyen menekülőstratégiába a csemetét, például, hogy eltitkolja, ha hibázott, azaz hazudjon, és még távolabbra kerüljünk egymástól. Nem beszélve a hosszabb távú hatásokról, arról, hogyha úgy érzi, úgysem tud megfelelni nekünk, akkor elveszti a motivációját, és egyfajta depresszív passzivitásba süllyedhet.
A gyereknevelésben a legfontosabb, hogy milyen kapcsolat alakul ki közöttünk. Ha csupán hatékonysági szempontból nézzük, akkor is igaz ez, hiszen akkor számít a mutatott minta, és akkor vagyunk képesek hatni a gyerekre, ha vigyázunk a köztünk lévő kötelékre.
Cziglán Karolina
pszichológus
