Általában azt kérdezzük, mit tegyünk, hogy erős legyen a gyerek önbizalma, hogy jó legyen az önértékelése? Dr. Kristin Neff, a Texasi Egyetem pszichológia professzora pályáját az önbizalom tanulmányozásával kezdte, és éppen ennek korlátaival szembesülve jutott arra a következtetésre, hogy egészségesebb lenne, ha nemcsak magas önértékelésű, hanem legfőképp önmagával együtt érezni tudó gyerekeket nevelnénk.
Neff gondolataihoz még visszatérünk, de most gondoljunk egy tinire. A tizenéves kor az az időszak, mikor normális jelenség, hogy napról napra, pillanatról pillanatra változik, hogyan vélekedik magáról a fiatal. Egyik nap egész jól van, a másik nap hülyének és butának tartja magát, mert érte egy apró impulzus, ami neki elég volt, hogy másvalakit lásson a tükörben, mint előtte. Mondjuk, valaki tett egy szerencsétlen megjegyzést arra, hogy nem előnyös ez a ruha, mert szélesebbnek tűnik benne a csípője. Ő máris látni véli, hogy ezek szerint hatalmas a feneke, és mivel ebben az időszakban az ember hajlamos a végletes gondolkodásra, tovább is fűzi, és hamar eljut oda, hogy emiatt nem fog kelleni senkinek, egyedül marad.
Minden gyerek másra érzékeny, de szinte lehetetlen cél, hogy egy tizenéves tartósan nyugodt legyen az értékei felől. Ehhez idő kell és tapasztalatok, és persze az, hogy kiforrjon az identitása. Sok szülő ijedten tapasztalja, hogy hiába dicséri sokat a gyereket, és mondja el neki őszintén, szívből, hogy mennyire szépnek, tehetségesnek tartja, ez lepereg a tiniről, és ha egy apróság ellentmond ennek, akkor a negatív élménynek hisz.
A kultúránk sem kedvez annak, hogy könnyű legyen jóban lenni önmagunkkal. Ahogy Neff felhívja a figyelmet, ma, ha valakinek azt mondjuk: „átlagos vagy”, az sértésnek számít, mert valamiért elhittük, hogy különlegesnek kell lennünk. De lássuk be, logikai nonszensz, hogy mindannyian átlag felettiek lehessünk. Ahhoz, hogy valaki tartósan jól érezze magát a bőrében, hogy kiegyensúlyozott legyen, nem elég, ha megerősítéseket kap arra, hogy ebben vagy abban jó. Ez a hit elveszthető, mindig kell az újabb bizonyíték, de az életben a kudarcok elkerülhetetlenek, tehát a kérdés, hogyan érezheti magát valaki jól, ha épp nem jönnek össze a dolgai. Neff válasza erre az, ha megtanulunk együtt érzőek lenni magunkkal.
Csak egyetérteni lehet azzal a megállapítással, hogy az ember, és ez a tinikre különösen igaz, olyan dolgokat mond néha magának, amiket nemhogy egy jó barátnak, de talán még egy ellenségnek se vágnánk a fejéhez. „Jaj, de hülye vagyok” – ez egy szelíd mondat, ami a legtöbbünk száján könnyen kicsúszik. De a tini akár undorítónak, szürke egérnek, egyéniség nélküli értéktelen embernek is képes látni magát, ha rossz passzban van.
Szerencsés helyzet, ha a környezet, egy sikerélmény, a barátok támogatása segít, hogy az átmeneti önostorozást jobb szakasz váltsa fel, de milyen jó lenne, ha úgy bánnánk a gyerekekkel, hogy maguk is tudjanak ilyenkor segíteni saját maguknak! Ehhez alapvető, hogy mi legalább együtt érzők legyünk velük, de az kevés: a példa a legfontosabb, tehát önmagunkkal is annak kell lennünk.
És miről is van szó, hogyan kell együtt érzőnek lenni magunkkal? Hogyha munkálnak is bennünk különféle értékítéletek, és minősítő megállapítások (például, hogy ezt elszúrtuk, ebben csalódást okoztunk magunknak), tudjuk magunkat kívülről is szemlélni, és lássunk rá arra, hogy ez a helyzet nehéz nekünk, hogy fájdalmas megélni a – vélt vagy valós - hiányosságainkat. Ha nem is tudjuk rögtön úgy látni magunkat, mint aki elég jó, és rendben van, ebben a kínzó, szorongató élményben együtt érezhetünk magunkkal. És a kamasszal is kommunikálhatunk ilyen szellemben.
Például, mikor a tükör előtt méregeti magát, a legtöbb szülő azt mondaná: „ugyan, nem is vagy kövér, semmi baj veled”. De ez hatástalan, hiszen ő éppen azzal küzd, hogy csúnyának látja magát. Amellett, hogy persze helye van az előbbi biztató szavaknak is, azt is megfogalmazhatjuk, hogy „jaj, nehéz lehet, hogyha benned ennyi kétely van magaddal kapcsolatban!”. Látszólag nem oldottunk meg semmit, de valójában épp ekkor reagálunk a lényegre, hiszen az ő baja nem az, hogy plusz két kiló van vagy nincs, hanem az, hogy elbizonytalanodott magában.
Az együttérzésre való nevelés csak akkor hiteles és hatásos, ha magunkkal is jól bánunk, és nem ócsároljuk, szapuljuk magunkat, amikor hibát követtünk el. Megállapíthatjuk, hogy valamit máshogy kellett volna, és vállalhatjuk a következményeket, de nem kell utálnunk és szidnunk magunkat. Sokan azt hiszik, azért szükséges az önbüntetés, mert ha „túl elfogadók” lennénk magunkkal, ellustulnánk. Pedig igazából nem motivál minket, ha ellenség módjára viselkedünk magunkkal, hiszen ez szorongáskeltő, hosszú távon inkább tehetetlenség-élményhez vezet.
Neff javaslata, ha zavarban vagyunk, hogyan bánhatnánk jobban magunkkal, gondoljunk arra, mit mondanánk egy jó barátnak! Az emberek általában tudják, hogyan kell támogatóan viselkedni, kivéve, ha önnön magukról van szó. Olyankor tanulni kell.
Cziglán Karolina
pszichológus
