Deb Roy az MIT-n tanársegéd, emellett saját médiakutató cége van, fő kutatási területe pedig az emberi és gépi kommunikáció, és ezek átfedései. Talán ismerősebb, ha úgy mutatjuk be: ő az a pasas, aki a gyereke születésekor az egész házat bekamerázta, és évekig szinte minden pillanatukat rögzítette.
Ijesztő? Roy szerint mindez csodálatos, hiszen képtelenek vagyunk életünk bármely pillanatát visszaidézni, emlékezni rá és újraélni, ők pedig képesek. Mármint nem a szó szoros értelmében újraélni, hanem megnézni videón, 3D-ben. Kétéves korában szobatisztává váló gyerekkel és napi hat pelenkával számolva az több mint négyezer peluscsere – Royék bármelyiket meg tudják tekinteni, ha épp arra szottyan kedvük.
A kissé bizarr kísérletnek természetesen értelme és célja is volt: hogy apának legyen PhD-ja. Meg, hogy jobban megértsük a nyelvelsajátítás mechanizmusát. Kiderült például, hogy a családtagok intuitív módon ráéreznek, mikor tanul épp új szót a baba, és ilyenkor automatikusan módosítják saját beszédmódjukat is.
A videóhoz bekapcsolható a magyar felirat!
Nagy Apa figyel téged
A baba születésekor tehát bekamerázták a házat: a nappalit, hálószobát, gyerekszobát, mindent. A kamerákat és a mikrofonokat a plafonon helyezték el, mindegyiket folyamatos rögzítésre tervezték, és napi 8-10 órát rögzítettek vele (szóval _bármelyik_ pillanatot még Royék sem tudják újraélni). Összesen kilencvenezer óra videót és 140 ezer óra hangot rögzítettek.
A kutatás fő kérdése az volt, hogyan hat a társas környezet a nyelvelsajátításra. Ehhez egyrészt felvették a bébi összes gügyögését és beszédét, másrészt a kamerák alapján számítógéppel modellezték, ki, mikor, merre mozog a házban. Így mindenütt meg tudták jelölni, merre van épp a bébi, és melyek a fiút körülvevő nyelvi események (magyarul ki beszél hallótávolságon belül, és miről). Több mint hétmillió elhangzott szót írtak le.
Nyelvileg lebutulunk a babához, ha kell
Roy TED-en elhangzott rendkívül népszerű előadásában egy time-lapse videóban be is mutatja az egyik szó fejlődését. A baba egyéves kora körül kezdte használni a vízre a „gaga” kifejezést, ebből lett aztán néhány átmenet során fél év alatt „water”. Ezt a fél évet mutatja be negyven másodpercben a büszke apa.
A beszédtanulás szempontjából kulcsfontosságú 24 hónapos periódus alatt a lakás térképére tették az összes szót, amelyet a kisfiú megtanult, és elemezni próbálták, miért épp azokat a szavakat tanulta meg épp akkor. Amikor új szót használt a baba, mindig visszamentek megnézni a felvett anyagban, hogy mikor, kitől hallotta, milyen környezetben hangzott el, azaz honnan tanulhatta azt a szót.
A vizsgálódás során egy igen érdekes jelenségre lettek figyelmesek: rájöttek, hogy a kisgyerekhez való beszéd során a felnőttek nyelvhasználata átmenetileg leegyszerűsödik egy minimumra, és utána fokozatosan ismét összetettebbé válik. Ebben eddig semmi meglepő nincs, aki látott már gyereket vagy hallott a létezésükről, az talán eddig is sejtette, hogy a kétévessel komolyabb eszmecserét lehetetlen lefolytatni fenomenológiai irányzatokról vagy az új adórendszerről, gyakoribbak a „hol a kutyus?” mélységű diskurzusok.
Royék azonban nem csupán erre jöttek rá, hanem arra, hogy a felnőttek nyelvhasználata a gyerek környezetében hullámzó ebből a szempontból: hol lebutul, hol ismét összetettebbé válik. És csodák csodájára mindig épp akkor „butul le”, amikor a gyerek új szót tanul.
Vagyis amikor Bébi Roy épp egy új szó elsajátításán dolgozott, akkor abban az időszakban apa, anya és a dadus is hajlamos volt nyelvhasználatát minimumra egyszerűsíteni, valószínűleg azért, hogy időt adjanak a tanulásra. Ezután a nyelvhasználatuk újból összetettebbé vált, így vezették be a babát fokozatosan az összetett nyelvbe. A családtagok nyelvhasználatának leegyszerűsödése egy az egyben igazodott az új szavak születéséhez, szó szó után.
Ezeknek a visszacsatoló köröknek a létezéséről eddig keveset tudtunk: eddig is tudtuk, hogy a baba nyelvhasználatát befolyásolja a nyelvi környezet, de azt nem, hogy a baba is ilyen módon visszahat környezetére: amikor tanulásra van szüksége, „lelassítja” a körülötte beszélőket. Ez a hatás nem tudatos, hanem automatikus, intuitív módon megy végbe.
Fontos a kontextus
Mihez kezdtek a felvett képpel? A többkamerás felvételekből elkészítették a házuk virtuális 3D modelljét, amelyben színes gombolyagokként nyomon követhető az egyes szereplők mozgása. Így jobban átlátható a szavak közti viszony és a világban betöltött szerepük – a TED videóban Roy ezt szintén a víz szóval kapcsolatosan mutatja be, apa és baba a nappaliban hömbölögnek a habtapin, amikor a baba megszomjazik, és apa kimegy a konyhába vízért. A program segítségével képesek ábrázolni, ki mikor hol és milyen gyakran mond ki egy adott szót, azaz egy-egy szó merre „mozog” a házban – így a nyelv eseményekhez való viszonyát vizsgálják.
Mivel ez egy big data projekt, természetesen képesek minden egyes szó "házbeli domborzati térképét" is megrajzolni, amiből látszik, az adott szó a lakás melyik részén, milyen gyakran hangzott el. Az alábbi gif-en a víz (water) szó két évnyi domborzati képe látható a ház alaprajzára vetítve, a különféle színű fonalak a különböző beszélőket jelölik.
A gyerekek a nyelvet társas interakciók sorozatán keresztül sajátítják el. Royék rámutattak, hogy a szavak elhangzásának térbeli, időbeli és nyelvi kontextusa – azaz hogy hol, mikor, milyen szövegkörnyezetben hangoztak el – alapvetően meghatározzák, hogy a gyerek megtanulja-e azt a szót vagy sem. Ezek a tényezők (tér, idő, szövegkörnyezet) sokkal nagyobb jelentőségűek, mint a szóhasználat gyakorisága – vagyis a baba nem azt a szót fogja megtanulni, amit sokszor mondunk, hanem amit bizonyos helyzetekben, akár ritkán mondunk. Persze, aki káromkodta már el magát véletlenül óvodás gyerek előtt, azt ezt már mind tudja.
