Ha már a buta rajzfilmekről kiderült, hogy nincs velük nagy gond, utánajártunk, mond-e valami felmentőt a tudomány a csihipuhi műfajról. Rossz hír: nem. Az erőszak tényleg erőszakot szül. De mi tartozik ide?
Fiatal, szingli nő koromban meg voltam róla győződve, nincs az az isten, hogy az én gyerekeim valaha játékfegyvert kapjanak a kezükbe. Sőt, úgy fognak felnőni, hogy tudomásuk sem lesz arról, hogy a fegyveres erőszak egyáltalán létezik a világon. Aztán, ahogy lenni szokott, megszülettek a gyerekeim. Először egy kislány, akivel tökéletesen valóra is válthattam az elképzelésemet, akivel beigazolódott az elméletem helyessége, tessék, így kell gyereket nevelni.
Aztán megszületett a fiam. Azóta az erőszakot mélységesen megvető, pacifista lelkem nap mint nap kapja a pofonokat; az egyébként szelíd, hétéves kisfiam, aki soha nem bánt senkit, a fiúkkal rend szerint kommandósat, nindzsásat, szamurájosat, meg katonásat, és egyéb ilyen harci játékokat játszik a világ minden kulturális hagyománya szerint, amihez megfelelő méretű játék fegyvereket is kunyerál természetesen.
A játékhoz pedig, szellemi háttérként, már-már kötelezően tini nindzsa teknőcöket, transformerseket, és egyéb harcos-erőszakos animációkat kellene figyelemmel követnie a tévében, hogy le ne maradjon a többiektől. Igaz, ezt nem szoktuk engedni neki, de azért mindig próbálkozik, hátha csökkent időközben az ellenállásunk.
Mivel legutóbb, nem kis döbbenetemre, megtudtuk a gyerekpszichológustól, hogy a Spongya Bob, Sanjay és Craig, és hasonló, „idióta” kategóriájú rajzfilmekből jót is ki lehet hozni, arra gondoltam, megkérdezem, mi a helyzet a csihi-puhi típusú animációkkal. Hátha a tudomány jelenlegi állása szerint ezekkel kapcsolatban is tud valami felmentőt, de legalább biztatót mondani Peer Krisztina.
Hát nem tudott. Az erőszakos rajzfilmekkel most is ugyanaz a helyzet, amit korábban tudtunk: egyáltalán, semmilyen szempontból nem jó, ha a gyerek ilyeneket néz, ezért, ha egy mód van rá (márpedig miért ne lenne?) el kell kerülni, hogy ilyeneket lásson a gyerek. Röviden összefoglalva azért, mert az erőszak erőszakot szül, de ezt azért kifejtjük bővebben is.
Minél gyakrabban néz egy gyerek erőszakos filmet, annál inkább igaz, hogy az erőszakhoz való viszonya megváltozik – mondja Peer Krisztina gyermekpszichológus. Előfordul, hogy egy idő után közömbössé, cinikussá válik, és nem fogja odagondolni az erőszak mögé a másik szenvedését.
Az is bebizonyosodott, hogy a rajzfilmben látott erőszakot hajlamosak a gyerekek utánozni, gyakorlatilag megtanulják, hogy hogyan kell erőszakosan viselkedni, hogyan kell ütni, rugdosni valakit, vagy kalapáccsal verni, pontosan úgy, ahogy azt előtte látták. Nemcsak a technikát sajátítják el, hanem legfőképpen azt tanulják meg, hogy az erőszak egy lehetséges út, és lehet más embereket bántalmazni.
Az erőszakos rajzfilmek annál károsabban hatnak a gyerekre,
- minél fiatalabb,
- minél többet ül a tévé előtt,
- minél kevesebb a szülői, nagyszülői kontroll,
- és minél kevésbé van lehetősége megbeszélni a látottakat.
Mindezeket nem árt szem előtt tartani, amikor az ember beteszi a gyereket a tévé elé.
Ha egy gyerek egyébként is hajlamos az agresszióra, az ilyen rajzfilmek nemhogy levezetnék azt, hanem csak még inkább fokozzák. Például, ha összekapott előtte a testvérével, úgy érzi, igazságtalanság érte, és erre az izgalmi szintre még rátesz egy lapáttal az a rajzfilm, amit néz, könnyen előfordulhat, hogy a testvérét fogja okolni a frusztrációjáért, és ennek megfelelően áll majd bosszút rajta.
Amikor a jók eszköze is csak a nettó erőszak
Az erőszakos filmekben a hősök, lássuk be, nem kimondottan a leleményességükkel, békülékenységükkel, kedvességükkel és diplomáciai érzékükkel érik el, hogy végül olyan egyezség szülessen, amivel mindenki megelégedhet. Helyette feketék és fehérek, száz százalékig gonoszok és jók vannak, ez pedig az életben nem túl valóságos felállás, vagy legalább is nézőpont kérdése. Ennek megfelelően a filmekben a gonosz ellenséget nettó erőszak útján semmisítik meg a jók, amiből a gyerekek azt a következtetést vonhatják le, hogy a győzelemhez egy út vezet: az erőszak. Ehhez képest, például egy népmesében mennyi más út is van! – magyarázza a gyermekpszichológus és meseterapeuta, Peer Krisztina.
Az erőszakos szereplők ráadásul követendő példává válnak, hiszen a képlet egyszerű: győztes=hős. Minél egyszerűbb ez a képlet, minél sztereotipikusabb a figura, a gyerek annál könnyebben tud azonosulni vele. Amit pedig a valóságban nem igazán szeretne egyetlen szülő sem.
Azt pedig már szinte mondani sem kell, hogy mennyi más dolgot is csinálhatna a gyerek a családjával, vagy a barátaival, ahelyett, hogy a képernyő előtt gubbaszt.
Azért van pár jó dolog is
A "csihipuhi rajzfilmek" sem csak az erőszakról szólnak, hanem például kultúrtörténeti szempontból egy tágabb rendszerbe illeszkednek – magyarázta Peer Krisztina. Például a nagy klasszikusra, a Tom és Jerry-ra gyakran rásütik az erőszak bélyegét, ugyanakkor be lehet rajta mutatni a burleszk stílusjegyeit, a zenére vágást, a zene dramaturgiai szerepét, vagy az irreális színre vitelét, hogyan működik az animációs filmek valóságalkotása – mennyire más mondjuk, mint a Stan és Pan. Erről nagyjából kisiskolás kortól, amikor már kognitív szinten érett rá, lehet beszélgetni is egy gyerekkel.
Tévézés helyett
- Nézzünk közösen rajzfilmet (családi mozidélután), hogy legalább az élményen lehessen osztozni
- Menjünk színházba helyette
- Mi, felnőttek változtassuk meg a szokásainkat (kapcsoljuk ki a TV-t és mondjunk le a kedvenc szappanoperánkról)
- Jön a tavasz, meg a nyár, vége a lakásban szenvedésnek, irány a természet és a játszótér!
- Rajzfilmek helyett meséljünk népmesét inkább a gyerekeinknek, ott is van rengeteg izgalom és borzongás (lásd: Szörnyeteg királykisasszony)
