Hónapok óta rágja a fülem a lányom egy saját jogú telefonért, amihez saját telefonszám és adatcsomag is tartozik, ami csak az övé, és nem valaki másnak a levetett darabja, szóval egy olyan „igaziért”. Nemrég elérkezett a tizedik születésnapja, és hosszas megfontolás után úgy ítéltem meg, hogy kiérdemelte, megkaphatja a hőn áhított telefont.
Persze tudom, hogy a születésnapi, karácsonyi ajándékot nem azért kapja a gyerek, mert megérdemelte, de a telefon mégiscsak más kategória, ahhoz azért bizonyos érettséget kell mutatni. Bevallom, előtte kemény hónapokon át teszteltem a lányom, amiről ő is tudott, és mivel nagyon szerette volna a telefont, igyekezett nagyon megfelelni a feltételeknek.
Bizonyos érettség és megbízhatóság előfeltétel
Nulladik, és rendkívül pozitív és gyökeres változásként tartjuk számon, hogy a gyerek lassan fél éve semmijét nem veszítette el, halleluja! Odafigyel az utolsó radírjára is, és habár időnként kell pótolni a dolgokat, mert elfogynak, de már egészen más a helyzet, mint régen, amikor szinte minden napra jutott egy elvesztett, és soha elő nem kerülő tárgy, kardigántól komplett kottamappákig. Mert hát, amíg elveszíti a dolgait, hogy is beszélhetnénk saját telefonról?
Azt is mindig figyeltem, hogy hogyan használja a laptopját, miket nézeget és olvasgat, milyen oldalakat, programokat és alkalmazásokat használ. Úgy látszik, hogy minden egyezségünket betartja, például akármekkora volt a csoportnyomás, abbahagyta bizonyos, egyáltalán nem az ő korosztályának való vloggerek követését, és lemondott a saját Facebook-profilról is. Tegyük hozzá, szabály szerint, hivatalosan nem is lehetne 13 éves kor alatt, habár sok osztálytársának van már, és a magam részéről ehhez tartani is szándékozom magam.
Ismer idegesítő alkalmazásokat? Ezentúl fog!
A telefon annyiban más a laptophoz képest, hogy bármikor, bárhol megmutogathatják egymásnak a gyerekek, hogy milyen alkalmazás a menő éppen. Hát igen, többségüktől egy felnőtt ember a haját tépi, de hát sajnos nincs mese, szülőként időt és figyelmet kell szánni a megismerésükre. Nem lesz gond vele, a gyerek fogja őket megmutatni.
Ebből a szempontból egyébként szerintem jó döntés volt, hogy most kapott telefont, amíg még nem nyelték őt el a kamaszkor sötét és mélységesen mély bugyrai: már elég komoly, de még bízik bennem, és örömmel mesél róla, hogy mi foglalkoztatja éppen. Habár néha hálás lennék érte, ha kicsit kevesebb információ átadásával is beérné, egy nap ugyanis csak 24 órából áll.
Jelenleg tehát mindig naprakész vagyok, hogy mi történt vele nemcsak az iskolában, hanem a virtuális térben is. Aztán, mire nagyobb lesz, és ciki lesz az anyjával megosztani a gondolatait és az érzéseit, már jelentős tapasztalata lesz ebben a világban, és megtanulja önállóan is helyén kezelni a dolgokat. Remélem.
Lelki támasz, és még több lelki támasz
Például nem fogja (annyira) a lelkére venni a különböző virtuális viharokat. Gondoljanak csak egy durva, személyeskedésbe menő, igazi, aljas trollkodással tűzdelt kommentháborúra egy Poronty/Kölyök cikk, vagy egy megosztó Facebook-poszt alatt! Ezek még egy felnőttet is sokszor megviselnek, ha nincs elég rutinja, még akkor is, ha valódi név és arc nélkül van jelen a verbális öldöklésben, hát még egy gyereket!
A lányom hamar átesett a tűzkeresztségen, szerencsére csak egy enyhe, amolyan tanulóverzióban, az osztálytársaival. És habár ilyen durvább viták nap mint nap előfordulnak az osztálytársak között, ugyanezt, mondjuk vasárnap délután, írásban látni egészen más, mint amikor a becsengetés úgyis pikkpakk véget vet az iskolai csetepaténak. Hát igen, beszélni fog a család a gyerek társaságának virtuális handabandáiról, mert (jó esetben) könnyíteni fog a lelkén a szüleinek.
A feje búbját mindennél jobban fogjuk ismerni
Amióta a gyerek megkapta a telefonját, sajnos én is kénytelen vagyok minden eddiginél következetesebben számon kérni a szabályokat. Ez nekem is fejlődést jelent, mivel a jelenlegi helyzetben sajnos, nem tekinthetünk el tőle, muszáj. Például az étkezőasztalnál nincs telefon. Soha, senkinek.
Aztán, ha beszélek hozzá, emelje fel a fejét a telefonjából, és nézzen rám. Nem érdekel, hogy játszik, nem fogom megvárni, míg befejezi. Hogy ez mennyire korrekt? Hát, nem azt várom, hogy dobja el a telefont, és álljon vigyázva, de nem áll szándékomban az életem hátralévő részében különféle játékokkal versenyezni, márpedig azok mindig ott lesznek a markában.
Nekem is program
Hamar kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy a gyerek, ha kell, ha nem, bejelentkezik telefonon. Márpedig az ember a saját lányát nem rázza le, nem tesz úgy, mintha nem hallotta volna a telefon pittyegését, és híven válaszolgat: „igen, drágám, cikket írok éppen”, meg kérdezget: „minden rendben drágám, nem fázol?”.
Mondjuk enélkül azelőtt jól megvoltam, és most sem olyan zavaró… na jó, szóval túlélem, hogy a semmiért szakítanak félbe naponta ötvenszer. Még mindig jobb, mintha rám se nyitná az ajtót évtizedekig, lássuk be.
Aztán, induláskor beépült szokásos kérdéssorba: „Pisiltél? Táskád megvan? Zsebkendő van nálad?” mellett a „telefont eltetted?” is. Szabály ugyanis, hogy az utcán nem használhatja, egyrészt semmi szükség rá, hogy megtámadják a telefonjáért, és elvegyék tőle, másrészt pedig még a végén elütik, mert nekiáll csetelni az úttest közepén.
További új rutinok
Mivel azt szeretném, hogy elalvás előtt továbbra is az esti puszi legyen az utolsó inger a gyerekemnek (esetleg az éppen olvasott könyv), de semmiképpen sem egy YouTube videó, megbeszéltük, hogy este nyolckor beszolgáltatja a telefonját, és másnap reggel, iskolába induláskor kapja vissza. Nem előtte, ébredéskor, mert akkor kilencig sem tudná összeszedni magát. Az e-mailjeit, cseteléseit nem szoktam ilyenkor elolvasni, de az újonnan letöltött alkalmazásokat bizony lecsekkolom.
Rászoktunk arra is, hogy időről-időre ellenőrizzük, hogy hol tart az adatcsomagjában, mennyit használt el belőle, és mennyi van még. Így tud alkalmazkodni, hogy kivel, mikor és hogyan beszéli meg a roppant fontos dolgait, illetve hol áll neki online zenét hallgatni. Tudja, hogy mi a különbség a 4G és a wifi, valamint a percdíjas beszélgetések között.
Végül pedig meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy ennek bizony lesz egy bizonyos havi költsége is. Úgyhogy a díjcsomag árát be is lehet írni a családi költségvetésbe, pontosan a villanyszámla, meg a felnőttek telefonszámlájának a költsége alá. Végül is a pelenka is pénzbe került, és annak nem is örült így a gyerek annak idején.
