Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Megesik. Ahogy az is, hogy néha a saját rossz vagy éppen jó szüleinké válunk. De mi ez a tumultus a fejünkben, és milyen hatása van?
Bizonyára láttunk már elhagyatott, gyámoltalan, rémült gyereket, és magából kikelve hisztiző, dühös gyereket is – ha van sajátunk, akkor otthon, ha nincs, akkor sajtófotókon meg a bevásárlóközpont édességpultjánál. Főleg az óvodáskorú gyerekek esetében feltűnő, mennyire bele tudnak feledkezni egy-egy érzelmi állapotba, és adott esetben milyen hamar váltanak állapotok között.
Kevésbé nyilvánvaló, hogy ezek az érzelmi állapotok felnőttkorunkban is jelen vannak, azaz felnőve is teljesen normális, ha esetenként rémült gyereknek vagy épp őrjöngő dackorszakosnak érezzük magunkat – csak az a kérdés, mihez kezdünk velük.
Ha felnőttként megértjük saját ilyen állapotainkat, az nem csak azért jó, mert nekünk könnyebb lesz, hanem azért is, mert sokszor a gyerekben zajló folyamatokat is könnyebben megérthetjük, és neki is jobb szülei leszünk.
Amikor gyerekként érzünk
A sémafókuszú pszichoterápia atyja, Jeffrey Young sémamódoknak nevezte el ezeket az érzelmi állapotokat.
"A sémamódok tehát aktuális lelkiállapotok, amelyekhez tipikus érzelmek és gondolatok társulnak"
Borderline zavarban szenvedő páciensek esetében ezek a lelkiállapotok teljesen eluralják az illető gondolkodásmódját, azaz amikor épp az egyik lelkiállapotban vannak, akkor szinte képtelenek abból „kilátni”, teljesen belefeledkeznek, ugyanakkor igen gyorsan képesek váltani érzelmi állapotok között – akárcsak a háromévesek.
A sémamódok, legalábbis egy részük azonban nem kizárólag a borderline páciensek és az óvodás gyerekek sajátjai, hanem személyiségzavarban nem szenvedő, átlagos felnőtteknél is megvannak és bizonyos élethelyzetekben aktiválódnak.
Young megkülönböztetett általános, mindenkire jellemző sémamódokat, valamint kóros, nem adaptív sémamódokat is, mely utóbbiak szenvedést okoznak, kapcsolati nehézségekhez és adott esetben pszichés zavarhoz is vezethetnek.
Kicsi vagyok, éhes vagyok, fázom
Általános, mindenkire jellemző sémamódok az úgynevezett gyerek módok, amelyek értelemszerűen gyerekkorunkból maradtak fenn. Ezek olyan lelkiállapotok, amikor valamilyen esemény hatására egy picit gyereknek érezzük magunkat, gyerekként érzünk és viselkedünk.
A sérülékeny gyerek mód
többnyire vélt vagy valós elhagyatás, kritika, bántás hatására aktiválódik: azaz ha lecseszett a főnökünk, nem jön a fűtésszerelő, a pasink/csajunk nem válaszol az üzenetekre, üres a hűtő és nincs internet, akkor negyvenévesen is képesek vagyunk magunkat kiszolgáltatottnak, esendőnek, vigasztalannak, szomorúnak és/vagy rémültnek érezni.
Egy másik, szintén gyerekkorból ismerős lelkiállapot-csomag
A dühös gyerek sémamód,
amely megélt igazságtalanság hatására aktiválódik: a kávéautomata elnyelte a pénzünket és nem adott kávét, a gonosz néni elénk állt a postán a sorban, a nyomulós, de inkompetens kolléganőnk kapta az előléptetést. Ez nem ér!!!! A dühös gyerek-állapotban frusztráltak, türelmetlenek, és persze dühösek vagyunk, leginkább arra az állapotra hasonlít, amikor egy óvodás nem kapja meg az áhított játékot, édességet.
A gyerek-módok nem csak negatív előjelűek lehetnek: a harmadik, Young által beazonosított lelkiállapot
A boldog gyermek mód,
amit akkor érzünk, ha biztonságban vagyunk és szeretett elfoglaltságunkat űzzük: vagyis a legjobban egy vidám, a játékába belefeledkező ovisra hasonlítunk. Amikor pár percig nem gondolkodunk az élet nyomasztó problémáin, csak gondtalanul élvezzük a síelést, a videojátékozást, a barátokkal való csevegést vagy egy remek koncertet.
Saját magunk szülei is mi vagyunk!
A fenti gyerek-módok tehát teljesen általánosak, minden felnőttre jellemzőek. Akkor miért nem zokogunk rendszeresen a főnökünk irodájában és miért nem verjük szét a kávéautomatát? Azért, mert egészséges felnőttek esetén a gyerek módok mellett jelen van az úgynevezett egészséges felnőtt mód is, aki szintén a személyiségünk része, és aki úgy viselkedik a bennünk élő gyerekekkel, mint egy jó szülő.
Egészséges felnőtt módunk hatékony megküzdési módokat használ, képes elköteleződni és örülni, érzelmeit nem elnyomja, hanem megéli és szükség esetén kontrollálja. Egészséges felnőtt módban vagyunk akkor, amikor kompetensnek, ügyesnek, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. Egészséges felnőtt módja mindenkinek van, de egyes pszichés zavarok, például borderline zavar esetén előfordul, hogy ez a működésmód nagyon gyenge és ritkán kerül előtérbe – ilyen esetekben a pszichoterápia célja az egészséges felnőtt mód működésének erősítése.
Nyugi, nem laknak a fejünkben különálló kis lények
Ideális esetben a fenti módok úgy viselkednek, mint gyerekek és szülei – persze, a valóságban nem laknak a fejünkben különálló kis lények, mindez többnyire automatikusan, észrevétlenül megy végbe.
Vagyis, ha épp kicsik és nyűgösek vagyunk és kezdenénk nagyon elmerülni a sérülékeny gyerek módban, akkor a bennünk élő egészséges felnőtt „megvigasztalja” a bennünk élő sérülékeny gyereket. Lehet, hogy ez abból áll, hogy csak sóhajtunk egy nagyot, hátradőlünk és iszunk egy csésze kávét, de az is lehet, hogy párbeszédeket folytatunk a fejünkben. Lehet, hogy azt mondjuk magunknak: „jól van, semmi baj, ez most nem sikerült, de legközelebb újra megpróbáljuk és talán jobban fog menni. Addig meg üljünk le egy kicsit, nyugodjunk meg, gyere, itt egy finom tejeskávé a nagy ijedtségre.”
Míg a sérülékeny gyerek módban önmagunk vigasztalására szorulunk, addig a dühös gyerek módban az a cél, hogy elfogadjuk a dühöt, mint érzést, ugyanakkor korlátozzuk a düh kifejezését. Vagyis úgy viselkedjünk magunkkal, mintha saját belső hisztiző kétévesünknek lennénk a jó szülei, és valami ilyesmit mondjuk: „teljesen érthető, hogy dühös vagyok, amiért nem adott kávét az istenverte automata, de üvöltözni és belerúgni nem szabad.” Nem biztos, hogy mindez szavak formájában fogalmazódik meg a fejünkben, de ha elfogadjuk saját belső dühös gyerekünk érzéseit, miközben visszafogjuk a dühből cselekvést, akkor biztos, hogy egészséges felnőtt módunk működésbe lépett.
Teljesen hülye vagy, édes lányom!
Egészséges felnőtt módunk szülői viselkedéseit persze honnan máshonnan tanultuk volna, mint saját szüleinktől. Vagyis, ha ők megvigasztaltak, amikor esendőek és gyengék voltunk, és türelmesen korlátoztak, amikor őrjöngtünk, akkor sokat segítettek abban, hogy felnőve saját magunkkal is meg tudjuk tenni ugyanezt.
Léteznek rossz szülői módok is
Gyakran előfordul azonban, hogy az ember fejében a gyerek módok és az egészséges felnőtt mellett (rosszabb esetben utóbbi helyett) úgynevezett maladaptív, azaz rossz szülő módok is „laknak”. Ezek igen gyakran emlékeztetnek saját szüleink negatív oldalára. A rossz szülő módok nem általánosak, nincsenek mindenkinek, és egyénenként is különböznek.
Young szerint az egyik leggyakoribb
A büntető szülő mód:
ez az a lelkiállapot, amikor úgy viselkedünk saját magunkkal, mintha saját magunk rideg, kegyetlen, kritikus apja/anyja lennénk. Azaz saját magunkat ostorozzuk, hibáinkat kíméletlenül felnagyítjuk, és bátorítás helyett megalázzuk magunkat. Például elkövetünk valami apró hibát, mondjuk eltévedünk és nem találjuk a keresett címet, vagy elrontjuk a sütit, és akkor rettenetesen érezzük magunkat, az egészet tragikusnak fogjuk fel, és közben ilyeneket mondjuk magunknak: „hogy lehetek ekkora kretén, hogy húsz éve Budapesten lakom és még arra is képtelen vagyok, hogy odataláljak valahová” vagy „látod, totál hülye vagy a főzéshez, felesleges belekezdeni is, úgyis csak ehetetlen trutyi lesz a vége”. A büntető szülő módnak rokona
A túlkövetelő szülő,
amelyre jellemző, hogy túlságosan a tökéletességre törekszik, nem hagy pihenni, a jó eredménnyel sem elégedett. Ő az, aki azt mondja a fejünkben, amikor átvesszük a Nobel-díjat, hogy „jó, azért nem kéne elszállni magadtól, manapság minden jöttment megkaphatja az irodalmi Nobelt, bezzeg a fizikához mindig is hülye voltál”.
Fájdalmat okoz és káros is
A büntető szülő és a túlkövetelő szülő mód igen kellemetlen és fájdalmas, és akiknél jelen van és nagyon erős ez a mód, azok gyakran depressziósak és szoronganak. De nem csak az a baj vele, hogy rossz érzést okoz, hanem az is, hogy egyáltalán nem hatékony. Elsőre ugyan úgy tűnik, biztosan jobban teljesítünk, ha van a fejünkben egy ilyen kritikus, hiszen meg akarunk felelni neki, a valóságban mégsem ez a helyzet. Lehet, hogy jól teljesítünk, de hiába, mert semmi örömünk nem telik benne és a sikerek ellenére is boldogtalanok leszünk. De az is lehet, és gyakori, hogy a kritikus szülői hangok elbátortalanítanak, és végül azért nem érünk el sikereket semmiben, mert meg se próbáljuk. Nem megyünk el randira, mert úgysem kellenénk senkinek; nem tanulunk, mert úgyse tudjuk megtanulni; nem megyünk el állásinterjúra, mert a fejünkben lakó kritikus szülő szerint úgyse vennének fel, vagy ha felvennének, hamar kiderülne, hogy nem értünk semmihez.
Ilyenkor a pszichoterápia célja, hogy miután beazonosítottuk, utána elhallgattassuk a büntető, túlkövetelő, kritikus szülői hangokat. Ez nem megy könnyen, sok időt és gyakorlást igényel, hiszen évtizedek óta így működünk, berögzült szokásokon pedig sok munka változtatni. Ezután igyekszünk ezeket bátorító, jó szülői módokkal helyettesíteni, azaz megerősíteni az egészséges felnőtt énünket – így képesek leszünk bátorítani, megvigasztalni, elfogadni magunkat. A sémafókuszú pszichoterápiáról bővebben itt írtunk.
