Gyerek és gyász: két olyan téma, ami nem egyszerre szokott eszünkbe jutni. A gyermekkor, kamaszkor a gondtalanság ideje, vagy annak kéne lennie – gondoljuk felnőttként, a veszteségekkel ráér az ember később is szembesülni. Holott sokféle módon találkozik a gyerek is a gyásszal, akkor is, ha nem történik olyan tragédia a családban, mint például a szülők korai elvesztése.
A lélektan gyásznak nevezi azt, amikor az ember elveszít valamit, ami fontos volt számára, amit szeretett vagy biztonságot jelentett neki. Nemcsak valakinek a halála lehet ilyen, hanem az is, ha egy korábbi barát elutasítja a fiatalt, felé már nem hajlandó szeretetteli gesztust tenni, és gyász a szakítás is.
De az is hasonló veszteségélményt jelent, ha ennél absztraktabb dologról kell lemondani, elengedni, például az igazságos, biztonságos világba vetett hitet: ez történik, ha valami súlyos igazságtalanság éri azt ember, és nincs rá orvosság. És az is hasonló, ha kiderül, valamilyen mély vágyunk nem teljesülhet, például azt mondja a zongoratanár a diáknak, barátkozzon meg a gondolattal, hogy valószínűleg nem lesz belőle hivatásos zenész, noha ő erre készült.
Sőt, az is, ha el kell költözni a városból vagy lakásból, ahol kicsi korunkat töltöttük, aminek ismerjük az illatait, ahova meghitt emlékek kötnek, hiszen úgy éreztük, az is hozzánk tartozik, és mintha valamit magunkból is ott kellene hagyni.
Ezekben a veszteségekben az a hasonló, hogy pozitív érzelmekkel kötődtünk valakihez vagy valamihez, továbbra is vágynánk erre a viszonyra, szükségünk lenne rá, de már nem lehet. Képzeljük el, mintha valamiféle lelki csápok nőnének ki belőlünk, és odakapcsolnának minket életünk fontos, szeretett pontjaihoz, például egy jóbaráthoz, az elképzelt jövőhöz, amiben zongoristák vagyunk, vagy ahhoz az élményhez, hogy anya minden este bejön a szobába, és ráérősen beszélget velünk egy kicsit.
Ezek források, amikből töltekeztünk, és szeretetünk, érzelmeink tárgyai. És egyszer csak megszűnik ez a biztonságos pont, mert mondjuk, anya új munkahelyen dolgozik, már nincs ideje bejönni, vagy ha igen, akkor sem képes ugyanazt a figyelmet nyújtani. A lelki csápok pedig kétségbeesetten keresik a pontot, ahova becsatlakozhatnának, de nincs hova. Ez fájdalmas érzés. Mint a példa mutatja, lehet a veszteség a másik ember érzelmi elérhetőségének megszűnése is, noha fizikailag jelen van.
Ha arról beszélünk, hogyan kezelje a szülő a gyermek gyászát, a fentiekből következik, hogy nem is olyan egyszerű az első feladat: először is, vegye észre. Tinédzserkorban különösen nehéz, hiszen ebben az időszakban normális, hogy ingadozik a gyerek hangulata, hogy olykor (vagy sokszor) borús, lehangolt. Ezért fontos, hogy fennmaradjon a bizalom, és el tudja mondani a fiatal, ha valami bántja.
Félrevezető lehet, hogyha valaki meghal a családban, nem feltétlenül látszik a gyereken, hogy gyászol. Ez egyfajta védekezés: csak fokozatosan engedi közel magához az érzelmeket. Gyermekek gyásza kapcsán azt is megfigyelték, sok esetben szakaszosan zajlik: egyes időszakokban sír, láthatóan szomorú, aztán bezárkózik, mintha 'mi sem történt volna. A szülő feladata, hogy lehetőséget teremtsen az érzelmek kifejezésére. Ez nem faggatózást jelent, hanem a biztonság megteremtését, nyitottságot.
A fiatal akkor fogja azt érezni, hogy beszélgethet velünk, ha elbírjuk, elviseljük az érzelmeit, még akkor is, ha nem tudjuk „megoldani” a problémáját, hiszen a veszteség nem olyasmi, aminek gyakorlati megoldása lenne.
Olykor nem vesszük észre, hogy nem a másik embernek, hanem saját magunknak próbálunk segíteni a bagatellizáló mondatokkal, mint, hogy „ugyan, ne sírj, az élet megy tovább”. Kellemetlen átélni, szülőként pedig különösen fájdalmas élmény, hogy nem tudunk azonnal, csettintésre segíteni a másiknak. Anyaként, apaként is el kell fogadni, hogy a gyerek is szenved, és nem vehetünk át tőle minden fájdalmat. De vele lehetünk, és az rengeteget jelent. Még akkor is, ha ez rögtön nem is látszik, ha a tini nem nyílik meg, nem önti ki a szívét és zokog a vállunkon, hanem kissé távolságtartó velünk. Akkor is megjegyzi, hogy mi megkérdeztük, hogy van, és jeleztük neki, hogy mellette állunk. Ha nem is él a segítség lehetőségével, nagy különbség, ha valaki tudja: van, akire számíthat.
Ha valaki meghalt a családban, és féltjük a fiatalt, meg fogja-e ez viselni, azzal segítünk, ha megteremtjük a lehetőségét a közös gyásznak, például gyertyát gyújtunk az elhunyt emlékére, kiteszünk egy fotót róla, szóba hozzuk, ha adja a helyzet. Ugyanakkor azt is fogadjuk el, hogy mindenki másképp gyászol, más a tempója, a megküzdése. Lehet, hogy mi már ott tartunk, hogy mosolyogva anekdotázunk a nagymamáról, de a gyerek nem akar ebben részt venni, mert számára még túl fájdalmas az emléke.
Veszteségekről beszélünk, de valaminek az elvesztése ugyanakkor gazdagíthat is minket, mert amikor feldolgozzuk ezt, „kifájjuk magunkból” a hiányt, a folyamat végére valami felépül bennünk belül. Ha meghal egy hozzátartozónk, akkor nemcsak az emléke él bennünk tovább, hanem annál több: az értékeiből, a személyiségéből is felépül bennünk valami, ami már a sajátunk, tehát mi válunk többé általa.
Cziglán Karolina
pszichológus
