A híres „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre addig könnyű felelni, míg nincs tétje a dolognak. Az ötéves tudja, hogy tűzoltó, a tízéves is nyugodt még, ha a kérdést hallja, hiszen imádja az állatokat, tehát nyilván állatorvos, esetleg a zenét, és cseppet sem zavarja, reális-e, hogy rocksztár lesz.
És egyszer csak bekopogtat a valóság, legkésőbb akkor, mikor dönteni kéne, milyen fakultációra megy, ugyebár olyanra, ami kell az emeltszintű érettségire való felkészüléshez. És ilyenkor már nem árt, ha az embernek van arról elképzelése, hogy hova jelentkezik majd, ami azt is feltételezi, hogy van róla valamiféle képe, hogy a hátralévő életében mivel szeretne foglalkozni, hogyan képzeli el magát és a hivatását.
De sokakra korábban ránehezedik a nyomás, hogy most már komolyan gondolkodni kellene a jövőről, akár már a középiskola kiválasztásánál, hiszen az is ad egy irányt. Jó esetben ezt nem a gyerek dönti el, hanem a tini érdekei alapján és vele egyeztetve a szülő. Ám a tini is érti, ez a későbbi életére hatással lesz.
A fenti gyakorlatias kérdések akkor merülnek fel, mikor iskolától, felvételiktől teljesen függetlenül is ott motoszkálnak, majd harsognak a tizenévesben az identitáskeresés kérdései: ki vagyok én, mire vagyok képes, hol az én helyem, mi a dolgom? Tehát ezek akkor is érdeklik őt, ha a szülők és az iskola nem erőlteti a témát. Kérdés, hogyan segíthet a szülő? A tininek kell kimunkálnia saját válaszait, de az anya és az apa is könnyítheti vagy gátolhatja ezt a folyamatot.
A legtöbb szülő számára evidens, és azt hinnénk, erről nem is kell beszélni, de mégis mindig találkozunk történetekkel, amik megerősítik, hogy igenis, kell: ne próbáljuk ráerőltetni a gyerekre a saját utunkat! Elmondhatjuk neki, hiszen így igaz, hogyha a szülei pályáját követi, nyilván többet tudunk majd segíteni neki, hiszen otthon vagyunk azon a terepen (és magunk közt szólva: itt vannak ismerőseink). De attól még, hogy a dédapa, nagyapa és apa is sikeres orvos volt, nem biztos, hogy a gyermek számára is ez az üdvözítő út.
Lehet, hogy érdeklődése és vágyai őt más irányba viszik, de arra is látunk példát, hogy mivel a gyermek nem azokkal a képességekkel rendelkezik, amikkel szülei, sorozatos kudarcok érik, hiába szeretne szülei nyomdokaiba lépni. Gondoljunk bele, hogy érzi magát valaki, aki szembesül vele: egyrészt alkalmatlan a tervezett pályára, másrészt ez számára még azt is jelenti, valamiféle kakukktojás a családban.
Jobb, ha eleve úgy nézünk rá, ő különálló ember, aki lehet, hogy egészen más területeken ügyes és tehetséges, mint anya vagy apa. Mindenki jó valamiben, mindenki végezhet hasznos és értékes munkát, ha neki való pályát választ.
Figyeljük őt magát, és arról adjunk visszajelzést, tapasztalatunk szerint mik az erősségei. Ne feltétlenül tantárgyban gondolkodjunk, hiszen az élet sem aszerint rendeződik! Lehet, hogy észrevesszük, milyen könnyen teremt kapcsolatot, hamar szót ért a másikkal. Talán remekül és átéléssel mesél történetet, fenntartja a hallgatóság figyelmét. Meglehet, abban kiemelkedő, hogy nagyon el tud mélyedni egy témában, ha valami érdekli, akár órákig keresi az információkat. Ha így egymás mellé teszünk néhány állítást, hogy mik a gyerek erősségei, lassan kirajzolódik, miféle szakma lehet az, amiben éppen ezek hasznosíthatók.
A kamaszkor egyik fő feladata a szereppróbálgatás. Nehéz persze kipróbálni, milyen volna tőzsdecápának lenni vagy kamionsofőrnek, de sok terület van, amibe közvetetten bele lehet kóstolni. Például, ha valaki szeretné tudni, jó előadó lenne-e, akár kortárs segítőként tarthat egyes témákban előadást iskolában, például drogprevencióról (persze megfelelő előképzés után).
Ha az állatokat szereti, akkor is kereshet olyan szervezetet, ahol betekinthet a gondozásukba. Ha gyerekorvos lenne, bejárhat mesét olvasni gyermekkórházba. A szülő segíthet abban, hogy együtt gondolkodik a gyerekkel, hogy próbálhatná ki a számára érdekes területet. Minél többet tapasztal a tini az iskola falain kívül is, annál megalapozottabb döntést tud majd hozni róla, ténylegesen mi az ő útja.
Végül, a szülőre fontos feladat hárul abban, hogy reálisabbá tegye, valójában mi alapján érdemes választani, és hogy megóvja a gyereket, hogy túl nagy tétet tulajdonítson a döntésnek. Sok gyerek fejében van valamiféle sztereotip kép arról, milyen egy jogász, milyen egy szakács, és arra mond igent vagy nemet. A szülő árnyalhatja a képet, attól, hogy valaki egy szakmát választ, még sok részlet nyitva marad, hiszen számos alterület van mindenhol: nagyon különböző közegekben, feladatokban, munkatempóban, fizetésért dolgoznak egy szakma képviselői is. Tehát nem eszerint az általános kép szerint kell dönteni, hanem, hogy mi az a téma, amit annyira fontosnak érez, hogy oda tudná szentelni magát neki.
És azt se felejtsük el, hogy manapság már jellemzően nem egy életre választunk szakmát: közben mozoghatunk egyik területről a másikra, kiegészíthetjük a tudásunkat. Egy biztos: ha valaki a nap nagy részében olyasmivel foglalkozik, amiben értelmet talál, az egészen jó út a boldogság felé.
Cziglán Karolina
pszichológus
