Ha elhangzik a szó: gyermeknevelés, első asszociációnk talán egy összevont szemöldökű anyuka, aki csípőre tett kézzel meginti a gyereket, hogy miért nem rakott rendet a szobájában, hogy hátul is rendesen mossa meg a fogait, hogy tessék megenni a spenótot is. Szerencsére az anyák és apák nagy többsége ráérez, hogy ez a legkevésbé fontos (bár kétségtelenül szükséges) része a gyermekkel való kapcsolatnak, annak, ahogy hatnak rá, sőt: ahogy hatnak egymásra.
És az ember rájön arra is, hogy sokszor eltávolít minket egymástól a túl sok rászólás, magyarázás, éppen, hogy ellentétes a hatása. Van néhány tipikus terület, ami ilyen: ami kapcsán minden nap vég nélkül nevelhetnénk és nevelhetnénk, de jobban jár a gyerek és a szülő is, ha nem visszük túlzásba.
Köszönj szépen, kisfiam!
A köszönés kényes kérdés. Miért? Mert a szülő szeretné, ha ezt a minimumot megtenné a gyerek, a gyerekek pedig nem szeretnek köszönni. Ciki az egész, mert jön szembe a szomszéd néni, udvariasan köszönünk egymásnak, ő pedig még külön, kedvesen ki is emeli a porontyot, hogy „szia Jánoska”, Jánoska pedig legfeljebb odapillant, de nem szól, esetleg átkarolja a lábunkat. És ott a dilemma: ne szóljunk rá, és akkor megvan a néni véleménye rólunk, vagy szóljunk rá, és akkor érezzük, hogy valahogy nem jó a helyzet, mert Jánoska nem undokságból nem köszön, hanem mert még nem tart ott: mi vagyunk neki a biztonságos pont, a néni idegen.
Van, aki beszámol róla, hogy még felnőttként is rosszérzése van köszönéskor, mert ilyenkor előbukkannak benne a régi emlékek, hogy anya elvárja, de ő nem akar köszönni. És nem provokálásból, dacból, ahogy egyébként sok mindent csinált, hanem egyszerűen csak valahogy nem megy, ijesztő, nemszeretem az egész.
Nyugodjunk meg, ha látja a mintát, hogy mi is köszönünk, ha a társas közegeiben, az óvodában, iskolában megvan egymás üdvözlésének a rendje, és ha néha kedvesen, türelmesen megbeszéljük vele, hogyan is lehetne köszönni, akkor előbb-utóbb köszönni fog.
Addig is azzal teszünk az ügyért, ha megadjuk neki azt a biztonságot, aminek őrzése miatt nem bizalmaskodik (ez az ő nézőpontja) idegenekkel. Azaz, kibírjuk, hogy szomszéd néni gondol, amit gondol, és ha jönnek a csipkelődő megjegyzések, hogy „elvitte a cica a nyelvedet?”, akkor kedvesen a vállára tesszük a kezünket, éreztetve, hogy ott vagyunk vele, ha kell, mi válaszolunk. De semmiképp nem kezdjük cukkolni szomszéd nénivel együtt.
Mi van a nadrágban?
A kisgyerekek felfedezik a testüket, és hamar rájönnek, a kuki és nuni táján különösen kellemes motoszkálni. Ha a gyerek folyamatosan és mindenféle helyzetben, közegben maszturbál, az feszültséget jelez, amit nem tud másképp levezetni. Ha viszont néha-néha elbambulva babrál, az teljesen természetes.
A neveléshez tartozik megtanítani, hogy nem bárhol, bármikor. Van szülő, aki erre különösen érzékeny, mert azt nézi, ez milyen nagy illetlenség, és van, aki lazábban veszi, tudva, hogy kisgyereknél ez normális. Az óvodáskorút már érdemes diszkréten, nem megszégyenítve figyelmeztetni, hogy vannak a testen helyek, amik olyanok, hogy mások előtt nem nyúlunk oda. De nem jó, ha naponta ötször emlékeztetjük erre, és teljesen felesleges akkor is szólni, mikor otthon vagyunk, és játék közben a kukiján tartja a kezét.
Már megint így mondtad?
A gyerekeknek vannak visszatérő nyelvtani hibáik. A szülő számára különös, hogy a gyerek, aki kétéves korától beszél, miért csinál például minden igéből ikes igét négyévesen, vagy miért nem hajlandó használni a teljes hasonulást, és teszi ezt szisztematikusan. Főleg, hogy nyilvánvalóan nem nyelvórán tanult meg beszélni, hanem hallás, utánzás útján, mi pedig nem így mondjuk, ugyebár.
A kutatók már évtizedekkel ezelőtt felfedezték, hogy a gyermek elméjében létrejön a nyelvtani szabályok rendszere, azaz nem pusztán utánozza, amit hallott, hanem létrehozza a nyelvtant a fejében. Ez az oka annak, hogy nagyon gyakran tévesztenek úgy a gyerekek, hogy nem használják a kivételt, noha csak abban a formában hallották azt a szót, hanem aszerint mondják, ahogy a fő szabály szerint kellene. (A lovak egyes száma így lesz "lók", a hó tárgyesete "hót", és így keletkeznek az olyan igekötős igék, mint a "miért váncsiskodsz ki"?)
Később persze minden a helyére kerül, megtanulja a kivételt is, és elhagyja a hibáit, de ahhoz idő kell. Nem érdemes megpróbálni sürgetni, és folyton rászólni, hogy „akkor hogy is mondtad ezt, próbáld meg még egyszer!”, ez megmérgezi a kommunikációt, és frusztrálja a gyereket.
Ha elengedjük ezeket, nekünk is jobb lesz!
A szülőnek először talán nehéz megállnia, hogy ne szóljon rá folyton a gyerekre. Később felszabadító is lehet, ha rájön, erre egyszerűen nincs szükség. Szabad csupán együtt lennie vele, jól érezni magukat és megpróbálni egymásra hangolódni, mert igazából ez a nevelés lényege.
Cziglán Karolina
pszichológus
