A helyzet az, hogy az elején szerettem őket. Mármint az „igazi”szuperhősfilmeket. Nolan rendezésében a Batmanek komorak voltak, de élvezhetőek, imádtam Ledger Jokerét, nyilván Tom Hardy Bane-je nehezen tudta volna túlszárnyalni a legendás alakítást, de majdnem sikerült neki. És közben a többit is, a Marvel filmeket is, a vasembereket, Thorokat, még az első Avengerst is moziban néztem.
Aztán beleuntam a dologba. És az új Batman??? Ben Afflecktől már korábban is egyszerűen mindenem viszketett, és nem a jó értelemben. Aztán a Batman vs. Superman a legalja volt. Henry Cavill egy isten, de a vásznon nagyjából annyi kisugárzása van, mint egy zsömlének. Legalábbis azt gondoltam, hogy a legalja, amíg ki nem jött a Suicide Squad, aminél zavarosabb katyvaszt még életemben nem láttam.
És hogy miért nézem végig mindezt, ha már egyszer nem tölt el akkora örömmel? A válasz nagyon is egyszerű. Van egy fiam, aki imádja a képregényfilmeket, és nagyon nem mindegy, hogy mit engedek megnézni neki. Van, amit még be tud fogadni, van ami túl erőszakos, túl komor, vagy egyszerűen már tényleg az a szint, hogy akkor is fölösleges megnézni, ha valaki rajongó. (Mielőtt valaki a szívéhez kapna: nem, a Deadpool szóba se jöhetett.)
Amikor tehát megtudtam, hogy jön a Lego Batman – A film, megörültem. Végre egy szuperhősfilm, amit nem kell a gyerek miatt kétszer megnézni. A Legó mozi, ami olyan nagy durranás volt pár éve, mindkettőnknek tetszett, még nekem is, bár nem hagyott valami mély benyomást, de legalább egy film erejéig nem a szokásos cuki animált figurákat kellett nézni, hanem Lego-figurákat stop-motionben, ami mégiscsak mennyivel menőbb már.
Egyszóval arra számítottam, hogy lesz egy jóra átlagolható moziélményünk, ahol majd ő nagyon jól, én meg nem kimondottan rosszul érzem magam, mint ahogy az Kis kedvencek titkos élete, az Énekelj, a Gólyák, és még számos más családi mozi megtekintése közben történt.
A Lego Batman azonban meglepett, mert már az eleje főcím olyan zseniálisan indít, hogy röhögött az egész terem, köztük én is. A trükk nagyon egyszerű. Batman az egész film alatt jóval többet beszél, mint ahogy azt megszokhattuk tőle: míg a „komoly” filmekben komoran és feketén hajtja végre a cool hőstetteit, Lego-Batman félig-meddig maga elé mormogva narrálja a történteket, ráadásul az eredeti szinkronhangon (Fekete Ernő zseniális, érződik, hogy ő maga is rettenetesen jól szórakozott).
De kb. úgy, amilyen valóban egy narcisztikus, hőskomplexusban szenvedő, szülők nélkül felnövő, érzelmileg kamaszszinten megrekedt, elkényeztetett milliárdos gondolatszövege lehetne. Azon gondolkodik, hogy milyen cool és milyen hősies, és hogy egész Gotham hálás lehet neki: ez már önmagában rettenetesen vicces egy, a Batman-maszkot és Batman jól ismert ferde mosolyát viselő Lego-figura szájából, aztán még mulatságosabb lesz, amikor hazamegy a Batcave-be, és kiderül róla, hogy mikróban melegíti meg a konyakoshomárt, aztán pedig egyedül nézeget romkomokat a kastély luxusmozijában.
Batmannek le kell küzdenie a saját egóját, hogy bevallja, szüksége van másokra is. Ez lehetőséget adott arra, hogy ezt a gőgös, arrogáns egoizmust egészen a végletekig lehessen túlozni. Ez egyrészt a gyerekeknek is teljesen érthető és vicces, a felnőttek pedig abszolút padlóra kerülnek a röhögéstől, mert akinek eddig nem jutott eszébe a feketében suhanó, mélyített hangon beszélő, zord Bruce Wayne-ről, hogy apukám, ez mekkora pózer, az hazudik. És Batman szájába pontosan azokat a mondatokat adják, amiket eddig gondoltunk róla.
Lego-Batman annyira kapcsolatfóbiás, hogy még Jokert sem hajlandó elismerni főellenségének, nem mondja ki neki, hogy „gyűlöllek”, hogy létezik Mi, hogy van köztük kapcsolat. A féltékeny Joker erre bosszúból egész egyszerűen megadja magát a brancsával együtt: Gotham utcái bűntelenek lesznek.
Ettől Batman lába alól teljesen kicsúszik a talaj, ráadásul véletlen és teljesen indokolatlan módon örökbe fogadott egy fiút (Robint) az új rendőrkapitány beiktatási gáláján, aki annyira mértéktelenül rajong érte, hogy az egy újabb görbe tükör.
Batman átlát Joker mesterkedéseinek szitáján, és egy akció keretében fogadott fiával együtt megszerzi Supermantől a szupertitkos kütyüt, ami Jokert az összes főgonoszok más dimenzióbeli börtönébe száműzi.
Joker persze nem tétlenkedik, és egy egész légiónyi gonosszal tér vissza, olyanokkal, mint Voldemort, Szauron, a dalekok, a szárnyas majmok és a keleti boszorkány, a szörnyecskék, Godzilla, Tyrannosaurus Rex, és még sorolhatnám. Egy olyan elképesztően cool szupergonoszcsapattal, ami copyrightjogilag biztosan nem létezhetne más filmben, csak egy Lego-moziban.
Természetesen ezzel a túlerővel Batman sem bír el egyedül, és meg kell bíznia a csapatában, akik a nevelt fiún kívül a komornyikból és Barbara Gordonból, az új rendőrkapitányból állnak (aki bár nő, de csak egy barát, szögezi le komoran Batman). Nem fogom elárulni a végét, de nagyjából szerintem sejthetik.
A Lego, ami kisfilmek formájában már rákapott erre a szuperhősös vonalra, most nagyon jól beletrafált, talán még az előző mozinál is jobban, mondhatni kihozta a témából a tutit. Annyira könnyed és vicces, és olyan sokat nevettünk rajta, hogy bőven meg tudom bocsátani, hogy vannak kisebb hibái, mint az elején egy béna zenei betét, a végén a kelleténél jobban elnyújtott finálé.
Talán a Paddington volt utoljára az a film, ami ennyire sok generációt tudott, ilyen remekül szórakoztatni. És visszatérve a Lego-mozihoz, sokadjára is ellenállhatatlanul mulatságos az ötlet, hogy a lövések hangja pjű-pjű-pjű, akárcsak valódi legózás közben.
Ritkán van ilyen, de ezt a mozit most tényleg jó szívvel ajánlom minden nemnek és korosztálynak, nyilván egy képregényrajongó kisfiúval alap, de üljenek be rá nyugodtan gyerek nélkül is, nem fogják megbánni – főleg, ha már annyira unják a szuperhősfilmeket, mint én, és egy kicsit szeretnék az egész hájpot kinevetni.
