Jön haza a gyerek az iskolából, hívom, süssünk együtt valami finomat, mire hazaérnek a fiúk. A lányom néz rám nagy, kerek szemekkel: - De anya, nekem még házim van, énekből egy oldalt kell írni holnapra.
Állok vele szemben lefagyva, testem egy élő kérdőjellé görbül, mi van? Énekből? - Hát, igen, szokott lenni, mindig ad valamit a Móni néni, csak most többet adott, mert rosszak voltunk, hangoskodtunk órán – magyarázza a gyerek az énektanár bizonyítványát, mert ha a tanító osztotta, akkor biztos jogos a büntetés.
- És énekelni szoktatok énekórán? – teszem fel a kérdést, mivel kezd egy kissé gyanússá válni a dolog.
- Hát, nem nagyon. Mondjuk néha igen, de főleg szolmizálni, meg ritmust tapsolni. Anya, én úgy utálom az énekórákat – fakad ki a gyerek, én meg csak hápogok hülyén, utálod, gyerekem, te, aki két kórusba is jársz énekelni, önként és …ööö, dalolva, és ki nem hagynád a zongoraóráidat?
- Igen, de az más. Énekkaron énekelünk, zongoraórán zongorázunk, és sokat nevetgélünk. Énekórán meg csak a házit ellenőrizzük, felelünk az elméletből, meg dolgozatot írunk, abban aztán nincs semmi szép, se buli. Na, jól van, most már hagyjál tanulni, mert holnap is doga lesz!
A zene lényege az öröm!
Oké, bevallom, vannak bennem indulatok. De nem azért, mert a gyerekemet fölöslegesen terhelik, mert ő az iskolai tananyagnál, mondjuk úgy, jóval előrébb jár zeneelméletből. A házi feladat nála inkább csak időrablás.
Hanem azért, mert ha hátralépünk egyet, hogy lássuk a lényeget: a zenének, az éneklésnek a világon egyetlen értelme van: az öröm. Nem hasznos, mint a nyelvek, vagy a matek, egyszerűen azért fontos a zene, mert örömöt ad az embernek. A házi feladat pedig nem öröm, ahogy a ritmustapsolás, meg a dolgozat sem. Az énekóra meg, úgy, ahogy van, a sok elmélettel és kevés énekléssel, még a muzikális gyereknek is csak púp a hátán.
Lehet, hogy szükség van a feleltetésre, meg a dolgozatíratásra, hogy legyen osztályzat. Pontosan azután, hogy a gyerek már megszerette az éneklést, és csinálni szeretné, óvatosan, a lényeget egy pillanatra sem elfelejtve, mögé lehet tenni az elméletet, meg az elvárásokat. De büntetőházival meg dolgozatírással még soha, senkivel nem sikerült megszerettetni az éneklést. Sőt semmit. Inkább csak megutáltatni, még azzal is, aki azelőtt még szerette.
A többi készségtantárggyal sem állunk jobban
Legalább ugyanekkora hibának tartom az osztályzást rajz-, technika- és tesiórán is, meg nagyjából az összes készségtantárgyból. Ahogy a nevükben is benne van: készséget tükröznek. Ha valakinek nem olyanok a készségei, akkor ha megfeszül sem fog tudni tisztán elénekelni egyetlen éneket sem, ugyanakkor lehet, hogy olyan csendéletet fest csuklóból, hogy zümmögve szállnak rá a méhek. Vagy nem, esetleg fordítva. De valójában egyiken sem lehet alapjaiban változtatni, legfeljebb csiszolgatni kicsit. Vagy végképp elvenni tőle a gyerekek kedvét.
Minden gyerek úgy tudja, hogy amit rajzol, az szép, hiszen a szívéből jött, igyekezett, kidugott nyelvvel koncentrált közben, és elégedett a munkájával, mivel azt adta, ami benne volt. Ezt hármasra, vagy négyesre osztályozni, mondjuk úgy, hogy egyáltalán nem biztató a gyereknek, sőt, a harmadik hármas után arra a következtetésre fog jutni, hogy őt Eukaliptusz néni nem szereti, de vajon miért?
Aki látott már 6-9 éves gyerek rajzot, az tudja, hogy miről beszélek. Mondjuk úgy, hogy viszonylag nehezen megítélhető, hogy „kiválóan megfelelt”, vagy„megfeleltet”osztályzatot érdemel-e, és hát az ilyesmi, lássuk be, nagyrészt tényleg ízlés dolga.
"Nem rakjuk ki, mert ez a rajz szar" - közölte egyik kolléganőnk iskolájában "Üvöltős" András bácsi az egyik kislánnyal, aki mellesleg az egyik legügyesebb gyerek az osztályban, külön rajzolni jár évek óta, és még soha semmi mást nem kapott, mint biztatást. Eddig. Mert András bácsinak, úgy látszik, mások a módszerei.
"Mit bénázol már fiam, ne legyél ilyen szerencsétlen" - ez pedig egy tornatanár, egy harmadik iskolából. Ahol a gyerekek valamiért nem annyira szeretik a tesiórát.
Oké, tudom, van, aki a Bocuse d’Or-on is tud objektíven zsűrizni egy falat csirkét, meg egy gerendagyakorlatot is le tudnak pontozni a profik, úgy, hogy konkrét pályafutások múlnak rajta, de hát valljuk be, ilyesfajta képességre nem készítik fel az általános iskolai tanítókat, úgyhogy marad nekik a szubjektív értékelés. Ami, ha a tanár nem egy emelkedett lélek, könnyen tükrözheti a személyes szimpátiáját.
Na de mit mondjon egy anya a hármasra osztályozott rajza miatt szomorkodó kisfiának?
"Eukaliptusz néninek rossz az ízlése, kisfiam, ez itt egy szép rajz?" Vagy, hogy "Eukaliptusz néni ízlése megkérdőjelezhetetlen, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ő a tanár, úgyhogy kisfiam, sajnos a rajzod tényleg nem valami szép (habár eddig mindig megdicsértük mindegyiket, de most fordult a kocka)"?
Esetleg magyarázzuk el neki, hogy teljes szívünkből szarunk bele, hogy hányast kap a dekupázsolt libájára, meg úgy általában rajzból/technikából, de azért lehetőleg ne bukjon meg?
Végül is, ha belegondolunk, tényleg teljesen mindegy. Ha nincs sikerélmény, ha nincs öröm az órán, akkor a gyerek meg fogja utálni nemcsak a tantárgyat, de magát a cselekvést, a rajzolást, az éneklést, az alkotást, a sportolást, sőt, a tanárt is. Sebaj, majd boldogul valami mással az életben, végül is nem akarunk a tízmillió művész/sportoló országa lenni.
Csak akkor miért várunk kreativitást, önkifejezést, egészségtudatosságot, vagy mély érzelmeket a gyerektől, ha a kreativitására és a mély érzelmeire valaki simán adhat egy hármast, csak hogy tudja, hol a helye?
Nem lenne-e okosabb, ha egyszerűen felhagynának a készségtárgyak osztályozásával, és az énekórán öröméneklés, a tesiórán pedig örömmozgás lenne, csak úgy, szívből? A gyereken sem lenne többé akkora nyomás, és a jóérzésű tanárok is fellélegezhetnének végre.
Aki meg ennél többet szeretne, az úgyis jár zeneiskolába, rajzolni, meg iskolán kívül sportolni.
