Amikor borzongva beszélünk a kamaszkorról, akkor annak csak kisebb részben az az oka, hogy nehéz elviselni a tini vitatkozási vágyát, szemtelenségeit. Legyünk őszinték: egy kisgyerek is tud nagyon mufurc lenni, és mivel nem érzi át szavai súlyát, olykor sokkal durvábbakat mond, mint a tizenéves. Többről van szó: van valami kimondatlan, rejtett vetülete annak, miért viseli meg annyira a szülőt az, ha kamaszodik a gyereke.
A gyerek és a felnőtt számára is ijesztő élmény, mikor először érzi: nem értik egymást. De nemcsak átmenetileg nem, úgy, hogy abból egy játék, ölelés vagy fagyizás kizökkenti őket, hanem amúgy igazán nem. Néha, mintha egy idegen lenne a tini. Olyan gondolatok vannak a fejében, amik nem tudjuk, honnan kerülhettek oda. Megjelennek az olyan konfliktusok szülő és gyerek között, amiket nem sikerül tisztázni, és mindenki rossz szájízzel hagyja ott a másikat, és utólag sem érzi a szülő, hogy „ja, persze, de buta vagyok, hogy nem értettem rögtön, hát ez a baja”.
Valamiféle mentsvár a magyarázat, hogy „a hormonok dolgoznak benne, ilyen a kamaszkor”, de valójában nem a hormon itt a lényeg, hanem az elszakadás, az, hogy már nem vagyunk gyerekünk legjobb ismerői, már nem értjük őt teljesen. Elkezdődött valami: az önálló, autonóm személyiség kialakulása, ami alapjában jó dolog, de nagy változás abból a szempontból, hogy már a szülő számára is ismeretlen világ lesz a lánya, fia: egy másik ember rejtett ösvényekkel és barlangokkal, amiknek csak kis részére kap belépési engedélyt.
Ez nemcsak változás, nyugodtan mondhatjuk: veszteség. Nem baj, ha szembe nézünk vele, akkor könnyebb elviselni. Veszteség pszichológiai értelemben, tehát nem arról van szaó, hogy valami tényleg elpusztul, vagy mostantól kevesebb, értéktelenebb lesz, hanem valamilyen kapcsolati élménytől kell elbúcsúznunk, amit megszoktunk a gyerekünkkel, és eddig természetes volt.
Ez a távolodás lehet könnyebb és nehezebb a kapcsolattól függően. Talán azt hinnénk, nehezebb, ha nagyon közeli, bensőséges volt a kapcsolat szülő és gyereke között, de ez nem feltétlenül van így. Ahogy egy szerettünk halálakor is az a gyász a legnehezebb, ami mögött ambivalens, ellentétes érzelmekkel telített kapcsolat áll, a kamaszkorban elkezdődő leszakadás is problematikusabb, ha valami rossz érzésünk van azt illetően, ahogy addig alakult a kapcsolat. Ha a gyerekkort teljesnek és tisztázottnak érezzük, akkor könnyebb a következő életszakasz beköszöntét elfogadni. Ha már addig is megéltük, hogy nem értjük egymást, hogy túl messze vagyunk, akkor különösen fájdalmas a szembesülés: ez mostantól még rosszabb lesz. A valóság inkább az: mostantól még nehezebb lesz javítani rajta. De sosem késő rendezni a kapcsolatot szülő és gyerek között, tehát kétségbeesésre nincs ok.
A másik nehezítő tényező, ha a szülő valami olyat kapott a gyerektől, amit nehéz máshonnan pótolni, és amit talán nem is a gyerek dolga lett volna megadni. Nem ritka, hogy a csemetével a legbensőségesebb, legbizalmasabb a kapcsolata, nem a házastárssal. Ha ez a helyzet, a gyerek serdülése, majd kirepülése valóságos elhagyatás. Addig talán fel sem tűnt, mekkora a távolság a szülőpár tagjai között, mert a gyerektől elég érzelmet kaptak. Nem kell ahhoz felnőni, hogy úgy érezze apa vagy anya, hogy „üres a fészek”, elég, ha a gyerek a titkait, érzéseit már nem vele osztja meg.
Van, aki úgy éli meg a fiatal sokszor elutasító viselkedését, hogy őrá már nincs is itt szükség. Ha a gondoskodó szerep nagyon hangsúlyos volt addig, feladat nélkül marad a szülő (többnyire az anya). Valójában nagyon is van feladata egy tini anyjának, apjának, tizenéves korban nagyon is rászorul a gyerek a szülő elfogadó szeretetére, de kétségtelen, hogy sokszor le is pattintja őt, amit a felnőtt elutasításként élhet meg.
A veszteségek sorába tartozik a testi kontaktusok csökkenése. A tini lelöki kezünket a fejéről, kibújik az ölelésből, nem lelkesedik a pusziért. Szerencsések azok a kevesek, akiknél nem így van. Pedig most érzi leginkább a szülő, mennyire jól jönne ennek az egyszerű, szó- és komplikációnélküli szeretetnyelvnek a használata. És még ez is elveszni látszik! Érthető az oka: a nagyobb autonómia- és távolságigényen túl az is benne van, hogy a serdülő zavarban van saját testi fejlődésétől, és érzékeli, hogy valami megváltozott azzal, hogy megjelentek a másodlagos nemi jelleg jegyei. Ez tartózkodásra készteti.
A szülőben elindíthat egyfajta válságot a gyermek kamaszodása. Ez is lökést adhat az életközépi krízisnek, hiszen ilyenkor megállunk, és megkérdezzük magunktól: ha ez a kisember már nem olyan kicsi, és gyakran nélkülem is jól megvan, akkor mi marad, ami ugyanolyan fontos a mindennapjaimban? Ki áll olyan közel hozzám, mint korábban ő? Sokan úgy megijednek ettől, hogy inkább új családba fognak, hátha ezzel megúszhatók ezek a kérdések. Segít a helyzet kezelésében, ha az ember érti, mi indította el a zavaró érzéseket, és hogy ez természetesen bekövetkező életszakasz, amivel meg lehet birkózni.
Cziglán Karolina
pszichológus
