Tavaly történt, ugyanígy, az ünnepek tájékán. Néz rám nagy, kerek szemekkel a majdnem kilenc éves lányom, nagy levegőt vesz, majd belekezd: - Anya, mondd meg nekem az igazat, nem leszek szomorú, ígérem, de tudnom kell. Ugye te veszed a karácsonyi ajándékot?
Nyeltem egy nagyot, erre a kérdésre valahogy elfelejtettem felkészülni. Kissé pánikba estem, a gondolatok csak úgy cikáztak az agyamban, de hát itt most nincs idő latolgatni meg fontolgatni a helyzetet, mondani kell valamit.
Lassan, bizonytalanul bólintottam: - Hát, ha úgy vesszük, végül is… hát igen.
Oké, hazugságban eleve elég béna vagyok, ha meg kerek perec rákérdeznek valamire, akkor pláne nem tudok kamuzni. De abban a pillanatban úgy éreztem, hogy kivételesen mégiscsak kellett volna.
A gyerek hirtelen elkámpicsorodott, olyan csalódott és elkeseredett képet vágott, mint akiben egy világ omlott össze, még a könnyei is potyogni kezdtek. Nem ezt a választ várta, nem akarta ő még tudni az igazat.
Igaz, az osztálytársai, főleg, akiknek mindentudó, akár két-három évvel is idősebb testvérük van, már rebesgették, sőt, volt, aki határozottan ki is jelentette, hogy náluk a szülők veszik az ajándékot, szó sincs semmiféle Jézuskáról. De hát ez a gyerek teljességgel szavahihetetlen, mondott ő már mindenfélét. Szóval kellett a lányomnak bizonyosság.
Csak nem ez, hanem az ellenkezője, hogy de, de, az ajándékot a Jézuska hozza, meg a Mikulás, a húsvéti nyúl, a kihullott fogacskákat meg a Fogtündér gyűjti be, és ő hagyja itt érte a legnagyobb címletű pénzérmét, ami csak létezik.
Így utólag úgy érzem, a gyerek behúzott a csőbe. Úgy tette fel a kérdést, mintha tisztában lett volna a valósággal. Ki akarta ugratni a nyulat a bokorból, csak maga sem tudta, hogy nem erre vágyik. Hogy ő még egy kisgyerek, aki csodát szeretne, csilingelő csengettyűket, Jézuskát és angyalokat.
Hogy mi lett a vége a dolognak? Először is cinkosok lettünk, hiszen mi ketten tudunk valamit, amit a kisöccse még nem. Beleállt a játékba, lassan ott tartunk, hogy ő falaz a „Jézuskának” a testvére előtt, és olyan meggyőződéssel mesél neki róla, hogy lassan saját karácsonyi mondakört épít fel, házi használatra.
Másrészt, mivel úgy látszik, hogy a csodára határozottan igénye van, nem viszem magammal, amikor másoknak megyek ajándékot, és csomagolópapírt vásárolni, előle is dugdosom a már beszerzett szajrét, és nem vitatom meg vele, hogy szerinte ki minek örülne karácsonykor.
Nem kérem ki a véleményét, hogy itt az új házban szerinte hol lenne jó, melyik ablakba hozza a Mikulás az ajándékot, továbbra is a párnája alá tesszük a kihullott fogacskákat, és még a Fogtündérnek kikészített tej is elfogy reggelre (brrr).
Ezzel, úgy tűnik, helyre is állt a lelki békéje.
Így utólag nem tudom, hogy mit mondtam volna, ha előre felkészülök a kérdésére, de ezen már kár is gondolkozni, ez a vonat már elment. Azon viszont még eltöprenghetek, hogy mit válaszoljak, amikor a kisfiam teszi fel ugyanezt a kérdést. Végül is azt sem kizárt, hogy jobb híján ugyanezt fogom mondani.
Önöknél hogy ment ez? Túl vannak már a kérdésen? Bekamuztak valamit, vagy megmondták az igazat? Vagy a kettő között is van egy ösvény?
